Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy boldogan segítenék - erőmhöz mérten - a Haitit ért földrengés áldozatainak, de nem vagyok biztos benne, hol és hogyan tegyem ezt. Kinek adjam a pénzem, hogy biztos lehessek abban, valóban odakerül, ahová szánom. Azt hiszem, az már kiderült, hogy alapvetően egy optimista és bizakodó ember vagyok. Azonban a tények azok tények. Ahogyan annak idején New Orleans esetében, sajnos most is azt látja az ember, hogy az adományozott pénzek nem érnek célba időben és persze messze nem annyi, amennyi kéne. Ma már tudom, hogy ennek is megvan egy menete - akár tetszik nekünk, akár nem. A késés (és persze az összegek apadása is...) nagyrészt annak tudható be, hogy egy országba csakis az országot irányító kormányon keresztül juthat be a pénz. Tudom, hogy alapvetően megvan ennek is az értelme, de az ilyen szélsőséges helyzetekben ez hatalmas problémákat tud okozni. Óriási kavalkád volt emiatt New Orleansban is és sajnos most is... Szomorú elfogadni ezt a tényt, viszont ez van.
Nemrég azonban pár ismerős oldalán olvastam Myriam kezdeményezéséről, ami reményt adott számomra. Myriam, igaz az USA-ban született, de ahogy az náluk szokás, még egy éves kora előtt visszaküldték Haitire, hogy a testvérével együtt a nagyszüleinél éljen. Myriam ma már újra az államokban él és többek között alapítója, megálmodója a JOY spread the world gyermekruházati line-nak. (Érdemes megnézni, valóban inspiráló és "soulful" kezdeményezés.) Most azonban elsőként a Haitin élő gyermekeknek, a saját közösségének szeretne "örömet és reményt vinni", amihez elsőként a barátai segítségét kérte. Íme két részlet két leveléből:
"Hello Loves,
I have been trying to write this email to you most of this day. I don't know what to write about this devastation happening to our sisters and brothers on that tiny island. I do have family in Haiti, aunts, uncles etc. As of yet, we are not able to make contact...."
"As of today:
My uncle Victor and Tante Mado both separately support two schools in Haiti, both have been demolished, many dead.. My uncle is housing as many children from the school as he can, all are disconnected from their own families. The shortage of water and food is chaotic and the trauma experienced is only just beginning to be understood.
My Tante Mado has 52 school girls without homes, living at the remains of their school. Another aunt, continues to wait for communication with her sister whom she was on the phone with when the quake started. It's very confusing what the best help is right now as it seems nothing is enough. Communication is so difficult, we are getting reports of deaths without any real confirmations. It is possibly the worst freakin game of grapevine every played. My heart just aches and aches, while my head spins with thoughts of how to empower myself and use all of my resources.
In speaking with family, funding is the most vital. Some are thinking beyond the disaster recovery to rebuilding homes, schools and churches......"
Bővebben Myriam kezdeményezéséről a Joy for Haiti oldalon olvashattok.
Myriam személyesen viszi majd el az összegyűjtött pénzt Haiti-re, és a weboldalon végig dokumentálni fogja minden lépését. Ily módon mindenki láthatja, olvashatja és kicsit átérezheti, hogyan változott az ő segítségével is a rászorulók élete.
Alapvetően hiszen abban, hogy az életben gyakran a kicsi több, mint a sok. Hogy a nagy néha túl nagy, és a kicsi hamarabb célba ér. Akárhol is éltem eddig, a helyi és alulról induló kezdeményezések nem egyszer adtak hitet, mutattak utat, olyat, amire a nagyok kevésbé vagy nem képesek...
Ha Te is hasonlóan gondolkodsz és úgy érzed, valamennyivel - tényleg, akármennyivel - örömmel segítenél a Haitin élő közösségeknek, kattints kérlek az alábbi linkre. A gyűjtés március elsején zárul. (A skálára kattintva válthattok a napi összeg és az összes eddig összegyűjtött között.)
Köszönöm! :)
Mankának volt egy érdekes bejegyzése a minap a kuakuvikokról (amit egyébként ajánlok a figyelmetekbe). Egy-két arra érkezett megjegyzés elgondolkodtatott és igaz, ritkán teszem, de most kicsit kihangosítom a gondolataim a témáról (nem csak a kuakuvikokról). :)
A fent említett bejegyzés a Nunavikban (Quebec északi részén) élő inuitok egy nagyon szép szokásáról szól. Az ott élő közösségek mindegyikének van ugyanis egy közös hűtőháza (ez a kuakuvik), amit sosem zárnak és ahonnan az arra rászorulók bármikor elvehetnek maguknak élelmet. Sosem vesz el senki többet annál, mint amennyire szüksége van és vannak persze olyanok is, akik elsőbbséget élveznek a többiekkel szemben, pl. az idősek vagy olyan családok, ahol nincs ki vadásszon. Ez a szokás is mutatja, az ottani kis közösségek mennyire szorosan, egymásra támaszkodva élnek, mennyire vigyáznak egymásra. Azt hiszem, olyan körülmények között, ahol ők élnek, ezt nem is lehetne másképp.
Persze mindenkit nagyon megfognak az ilyen összefogások - ahogy engem is -, de azt hiszem, sokan úgy gondolnak ezekre a szép dolgokra, mint ami a "mi" világunkban szinte már alig vagy nem is létezik. Mintha mi ezt már rég elvesztettük volna valahol útközben...
Ezek a hozzászólások gondolkodtattak el, és úgy érzem, érdemes erről beszélni (vagy legalábbis írni róla :).
Szóval én őszintén azt gondolom, hogy a "mi" világunk egyáltalán nem rosszabb, mint régen volt. Az emberégetésektől vagy akasztásoktól, mint közösségi szórakozástól elég messzire jutottunk. A nagy változások (és a negatívabb világlátás) kulcsa szerintem főképp a média területén keresendő. Ma már szinte mindent tudunk, mi történik a világban, míg nem is olyan régen az ország másik felén történtekről is csak bizonyos idő elteltével hallhattunk. Ha csak a televízióra gondolok, nincs még száz éve, hogy jelen van az életünkben. Hihetetlen, nem? Manapság pedig már el sem tudjuk képzelni az információ áramlását (az életünk) pl. a tv vagy internet nélkül. Történjen bármi, akár a világ másik felén, mi szinte perceken belül informálva vagyunk. Nagy luxus ez, ami számunkra már természetes, de ami az utóbbi pár évtizedet (na jó, majd egy századot) kivéve abszolút nem létezett. Nem is kell messzire mennünk, gondoljunk csak a nagyszüleink/szüleink generációjára, akik mondjuk a kilencszázas évek első harmadában születtek. Amiken ők keresztülmentek az életben - beleszámítva a rettentő sokváltozást, az azért nem semmi, gondoljunk csak bele...
A másik, s ha lehet, tán még fontosabb tényező a média információszolgáltatása mellett, hogy milyen információt szolgáltat. Ugyanis a média rövid történetében elég gyorsan eljutottunk oda, hogy az igazi hír az a rossz hír. Minél rosszabb, minél szomorúbb, minél szörnyűbb, annál jobb. Nem véletlen, hogy ha híreket hallgatunk, akkor elsősorban a világ nehézségei ömlenek be az otthonunkba. Pedig annyi, de annyi nagyszerű és szép és fontos dolog is történik körülöttünk, csak sajnos ezekről nem a 'mass media'-ból értesülhetünk. Valahogy azok nem olyan érdekesek... Milyen gyakran hallunk pl. valamilyen új szervezet létrejöttéről, egy segítő intézmény megalakulásáról, fontos kutatási eredményekről, hétköznapi emberek igazán nagyszerű tetteiről és még sorolhatnám? Pedig ezek gyakran sokkal szorosabban kapcsolódnak a mi mindennapi életünkhöz, mégis szerintem jóval kevesebbet tudunk róluk... és most csak gondoljunk a saját lakókörnyezetünkben történtekről, amik szépek, jók és fontosak. Őszintén, mennyire vagyunk ezekkel tisztában? Ehelyett temérdeknyi információnk van egy másik földrész országában történtekről, mint a saját településünk/városunk/megyénk mindennapjairól. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy a világ hírei nem fontosak, dehogynem, igenis fontosak. Én csak azt gondolom, hogy sokszor csak azt látjuk a világból, amit a média láttat velünk.
A szakemberek azt mondják, mi - a tömeg, az átlagember - azt "vesszük", amit adnak nekünk. És valóban, abba, hogy a média mit zúdít ránk, vajmi kevés beleszólásunk van. Viszont lassan megtanuljuk szűrni a dolgokat, és eldönteni, miről mennyit szeretnénk hallani. Sokunknak van elege abból, hogy valamit ránk akarnak sózni, el akarnak hitetni vagy akár valamit a háttérben tartani. Idővel mindannyian egyre jobban megtanuljuk használni a médiát és nem hagyni magunkat kihasználni. Nekem valahol ezzel kapcsolódik össze az, hogy sokan olyan sötétnek látják a "mi" világunk. A sok-sok mindennapi teendő mellett talán sokaknak kevés idejük marad arra, hogy saját maguk járjanak utána a világban történteknek vagy olyan témáknak, amik őket jobban érdeklik. Így legtöbbször marad a legegyszerűbb út, azaz bekapcsolni a tévét, rádiót vagy kinyitni az újságot és befogadni mindazt (csak azt), amit a média mutatni akar nekünk a világból.
Azt gondolom, alapvetően még ezzel sincs semmi baj. De ne felejtsük azért el, sok minden más is zajlik a világon, ami nem háború, természeti katasztrófa, gazdasági világválság, öldöklés, gyilkosság, csalás, ámítás...
Szóval igen, a "mi" világunk valóban más, mint az inuitok világa. Összetettebb, bonyolultabb, nehezebb eligazodni benne. De mindez messze nem jelenti azt, hogy nálunk nincsenek meg a kuakuvikokhoz hasonló emberi és egymást segítő kezdeményezések. Megvannak - sőt, nem is kevesek és nem is akármilyenek. Most persze rögtön a Haitin történtek jutnak eszembe, ahová a segélyszervezetek csoportjai már több országból régen útra keltek. Igen, sok érdektelenség is van a világban, de sok érzékenység, odafigyelés és egymást segíteni akarás is. Ahogy Mankánál is írtam, csak látnotok kellett volna azt a rengeteg karácsonyi ajándékot, (mind új dolgok) amit csak az a menhely kapott, ahol önkénteskedem. Nem kevés ember van, aki a vásárlási körútja során nemcsak a saját szeretteire gondol, hanem azokra is, akiket nem vesz körbe egy család az ünnepekkor. Megható volt látni és tudni mindezt. De nekem sem kell messzire mennem (és biztosan nektek sem), hogy a saját környezetemből is hozzak jónéhány példát arra, mennyi érzékenység, figyelmesség van körülöttünk. Ha pl. hirtelen megfordulna a média érdeklődése és elsősorban az építő, pozitív, előremutató dolgokról beszélnének, rövid idő alatt megváltozna a világ "lelkiállapota". Olyan motiváció lenne, amitől sokan más hangulatban élnék az életüket...
Én hiszem, hogy sok függ attól, mi magunk mire fókuszálunk az életben. A mindenhonnan ránk zúduló, szinte feldolgozhatatlanul sok információ valóban zavaró lehet, de ne higyjük el teljesen, hogy a világ csak olyan (és olyan arányban), amilyennek azt mutatják nekünk. Szerintem nem olyan. Szerintem sokkal jobb annál. :)
Több, mint 65 mészkőoszlop emelkedik ki a tengerből Quebec tartomány északi partjainál a Mingan Archipelago Nemzeti Parkban. A hullámok és szél által formázott mágikus tengeri formákat gyakran hasonlítják állatokhoz: van ott kakas, lunda/puffin, farkas, bárány és elefánt is. A szakemberek által (erodálódott) monolitokként ismert képződmények, színpompás zuzmók és több, mint 100 különféle tengeri organizmus kövületei által borított. Fantasztikus élővilága is van ennek a különleges parknak: madárkolóniák, fókák, delfinek, bálnák látogatják e vizeket és szigetcsoportokat.
A környék első lakói a "MontagnaisInnu (indián/őslakos)"-k voltak, akiket a tengeri és szárazföldi bőséges élelemforrás vonzott a vidékre legalább 2000 évvel ezelőtt. Ma a Montagnais leszármazottai a park fentartásában és vezetésében vállanak jelentős szerepet. (Ide kattintva egy filmelőzetest nézhettek meg az "Innunak lenni" című filmből. A film weboldala itt érhető el.)
A Mingan Archipelago - mely 900 szigetet foglal magába - 1984-ben lett nemzeti parkká. A szigetek adnak otthont számos igen különleges orchidea alfajnak, de az archeológusok pl. itt akadtak rá több, a 15. - 16. századra tehető, eddig ismeretlen baszk bálnavadász állomásra is. Többek között a vadászok kőből készült kemencéit találták meg, amiben a bálnák zsírját olvasztották.
A Mingan Archipelago az utolsó nagyobb jégkorszak idején (20 ezer évvel ezelőtt) 2.5 km vastag jéggel volt borított. Amint a gleccserek olvadni kezdtek, az óceán szintje emelkedni kezdett, beborítva a környező szigeteket 85 méter magas vízzel. Nagyon lassan a szigetek emelkedni kezdtek, míg kb. 7 ezer évvel ezelőtt áttörték a felszínt. A földkéreg mozgása miatt is, a felszínre emelkedő mészkő sziklák - akkor még mint egy hatalmas fennsík - hamar erodálódni kezdtek, s kialakultak a ma is látható formák. Időközben persze a víz is megtette hatását a sziklák alakításában. (Az itt található monolitképződmények egyébként az ország legnagyobb "monolitgyűjteménye" is egyben. :)
A több, mint 200 madárfaj közül az egyik leglátványosabb kétségkívül az atlanti luna/puffin. (Róla már korábban volt szó. :) Az archipelago fontos telelőhelye a kacsáknak is. A pehelyréce a partok egyik legjellegzetesebb madara. Kúpos fókák, borjúfókák, grönlandi fókák mind láthatók errefelé kora májusban. Kilencféle bálnafajt is vonz ide a szigetközi vizek gazdagsága. A csukabálna kettes-ötös csoportokban vándorol és elég közel látható a parthoz, míg a közönséges delfin, a kék bálna vagy a hosszúszárnyú bálna a távolból csodálható. A szigetek állatai közé tartozik pl. a hód, a vidra, pézsmapatkány, vörös róka vagy sokféle madárfajok, rágcsálók sokasága.
Újra egy hely, ahová bármikor örömmel elmennék. ;))
Nem tudom, hogy az évek teszik (úgy néz ki, én is öregszem :), vagy az állandó változás az életben, de minden évben egyre mélyebben és tudatosabban gondolok vissza az éppen lezárandó évre. Talán az is szerepet játszhat a dologban, hogy egyre több helyen olvasom mások gondolatait erről, amik engem is arra ösztönöznek, hogy végiggondoljam, mi történt igazán Velem. Nem is elsősorban csak az események érdekesek, sokkal inkább, hogy mit tanultam belőlük - ha valamit egyáltalán. Hiszen a tanulságok is legalább olyan fontosak, mint maguk az események (néha tán még fontosabbak), mégis hajlamosak vagyunk leragadni a tényeknél és "gondolkodás nélkül" menni tovább.
Így igyekszem egyre jobban odafigyelni, hogy időről időre megfogalmazzam magamnak a számomra fontos, levonandó következtetéseket, tanulságokat... Ezt a fajta tudatosságot egyre jobban igénylem is. Az évek is sokkal gyorsabban pörögnek, mint tinédzserként, vagy a 20-as években, így talán a jelentősége is nagyobb ezeknek a számvetéseknek. De lehet, hogy egyszerűen csak jobban képes vagyok megfogalmazni magamnak a saját érzéseimet, mint korábban...
Andrea év végi három kérdése pl. mélyen elgondolkodtatott, aki íróként és life couch-ként Berkeley, Californiában él.
Mit tartasz fontosnak elismerni/kimondani/nyugtázni a 2009-es évvel kapcsolatban? (Mit hoztál létre/alkottál ezévben? Milyen nehézségekkel néztél szembe bátorsággal és erővel? Milyen ígéreteket tettél magadnak, amit meg is tartottál? Milyen bátor döntéseket hoztál? Mire vagy büszke?)
Mik voltak a 2009-es év nehézségei, fájdalmai? (Mi volt az évben kiábrándító? Mi volt félelmetes? Mi volt nagyon nehéz? Miért tudsz megbocsátani magadnak?
Mi mást tartasz még fontosnak elmondani erről az évről, mielőtt lezárod?
Ha végiggondoltuk és megválaszoltuk ezeket a kérdéseket, akár hangosan is kimondhatjuk, hogy lezárjuk a 2009-es évet. Végül egy mondatban fogalmazzuk meg, miről szólt számunkra a 2009-es év...
Nagyon érdekes beleolvasni mások válaszaiba/gondolataiba. Úgy tűnik, a legtöbbeknek ez az év a küzdelmekről, nehézségekről, veszteségekről, kitartásról, bátorságról, az elengedésről szólt... Nekem sem volt egyszerű lelkileg ez az év, és bízom benne, hogy 2010 meghozza majd a sok munka és kitartás gyümölcsét. Számomra a 2009-es év a megszokott elengedéséről, a változásról, az ismeretlennel való szembenézésről és az állandó tanulásról szólt. Nagyon gyakran szembesültem azokkal a kérdésekkel, hogy mit is akarok igazán, mi tesz boldoggá, merre tartok... Bízom benne, hogy a jövő évben sok minden letisztul és megtalálom a választ pár kérdésemre. :)
Manka írt tegnap az ezévben olvasott kedvenc könyveiről, amit megmondom őszintén, már igen vártam. :) Sőt, hamarosan a felhívásra valószínűleg még több blogon olvashatok majd hasonlókról, amit mindig nagyon élvezek. Megtudni, ki mit olvasott, milyen típusú könyveket szeret, no és persze új könyvötletekhez jutni ily módon... Hagyomány lett ez errefelé a blogvilágban egy ideje... (2007, 2008) Így hát íme az én 2009-es listám:
1. We Need to Talk About Kevin - Lionel Shriver (Beszélnünk kéne Kevinről)
A könyv nem könnyű témát dolgoz fel. Nehezen is kezdtem bele, jó ideig várakozott a polcon, mire eljött az ő ideje. De a végére abszolút nem bántam meg, hogy elolvastam, mert egy nagyon erőteljes, őszinte, stítusosan megírt könyv emberi érzelmekről, a gyermekvállalás döntéséről, szülő-gyermek viszonyról, a szeretet határáról... A könyv hátulján ez olvasható: "Eva soha nem akart igazán anya lenni - és feltétlenül nem egy nem szeretetreméltó fiúénak, aki hét iskolatársát, egy büfést és egy imádott tanárt, aki barátkozni próbált vele, gyilkol le két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt. Most, két évvel később, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával - melyet az időközben eltávolodott férje, Franklyn részére ír. Eva, aki a kezdetektől nincs kibékülve a szülőséggel járó áldozatokkal és társadalmi visszaeséssel, attól fél, hogy az ő nyugtalanító ellenszenve saját fia iránt talán oka lehetett Kevin nihilsta útvesztésének."
A könyvből jelenleg éppen film is készül, amit én is csak most fedeztem fel, miközben kerestem a könyv fedőlapját. A főszerepet Tilda Swinton fogja alakítani, és őszintén szólva, a nehéz téma ellenére kíváncsian várom, milyen film kerekedik majd ki a könyvből. Akit bővebben érdekes a téma, egy BBC rádióbeszélgetést hallgathat meg az az íróval erről a könyvéről, illetve alatta egy rövid videót:
2. Remélem az újraolvasott könyvek is számítanak! :) Amikor ugyanis ősszel végre megérkezett Torontóba az otthoni könyvtáram, az egyik könyv, amit rögtön a kezembe vettem, Vámos Miklós Apák Könyve volt. (Van egyébként abban valami pozitív, hogy egy ideig nincsenek velünk a rég megszokott dolgaink. Mert amikor újra velünk vannak, olyan kicsit, mintha újak lennének. Én annyi könyvnek örültem meg és fedeztem fel őket újra ezen az alapon... :))
Vámos Miklóst egészen biztosan nem kell bemutatni senkinek. Nagyon kedvelem őt, mint írót és mint embert is. Szerettem nagyon a tévéműsorait is, például a Lehetetlent, amiben a "régimódni, ráérős történetmesélés hagyományait elevenítette fel." Emlékeztek, ugye? :) Hála az internetnek, sok részletet találtok a YouTube-on ebből vagy a Rögtön jövök című műsorából is. Nézzetek bele, olyan jó visszanézni őket!
Na de az Apák könyvénél maradva az előző könyvajánlóhoz hasonlóan íme itt is a hátsó borító szövege:
" Olyan regényt akartam létrehozni, mely után akár hosszabb időre is letehetem a tollat. Ezzel a könyvvel búcsúzom a huszadik századtól, föltehetően a nagyobbik felétől. (Ötvenéves vagyok.)
Ady Endre két, számomra különösen becses sorával bocsátom útjára:
"S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni."
Az Apák könyve családregény. Tizenkét nemzedékről szól, legfőképp azoknak elsőszülötteiről, háromszáz évnyi utazás a magyar térben és időben, a magyar történelemben és sorsban, valamint a magyar nyelvben is, hiszen az 1700-as években kezdődő história nyelve valamelyest igazodik a cselekmény zsinórjához, azaz fokozatosan fiatalodik. Fáj most, hogy e regény számomra befejeződött, úgy érzem, többé már nem az enyém. Nem baj.
Ha szerencsém van, az Olvasóké lesz - s marad.
Ajánlom az Apák könyvét az édesapáknak. Meg a fiaiknak.
Meg a hozzájuk gyöngéd vagy rokoni szállal kötődő asszonyoknak és lányoknak."
Ez pedig a könyv ajánlója a New York Times oldalain, ugyanis a világ ezen oldalán is egyre kedveltebb a mű, és általa Vámos. A cikk végi üzenet Vámos kiadójának: "More, please!" Nagyon remélem, hogy egyre több Vámost olvashatok majd angolul is!
Videóként Vámoshoz a könyvhöz tartozó itteni reklámanyagot tettem be:
3. Who Moved My Cheese - Spencer Johnson (Ki vitte el a sajtom?)
Ezt a könyvet abban a magán terápiás központban adták a kezembe (Prometheum Institute), ahol gyakorlatoztam a nyáron. Ide nagyrészt a város elitje jár segítségért, hogy életük nehézségeivel megbírkózzanak (pl. alkohol-, drogfüggőség, agressziókezelés, szexuális viselkedésproblémák, inaktivitás stb.) A terápia során folyamatos 'házi feladatokat' kapnak a kliensek, pl. könyvek formájában. Ezt a történetet mindig nagyon érdekes és elgondolkodtató beszélgetések követték... A könyvben leírt "elmélet" abban segít, hogyan nézzünk szembe az élet állandó változásaival és jöjjünk ki jól belőlük. A könyvön ez olvasható bemutatásképp:
"A 'Ki vitte el a sajtom?' egy egyszerű példázat, mely mély igazságokat tár fel. Egy fantasztikus és szemet felnyitó történet négy karakterről, akik egy 'labirintusban' élnek és 'sajtot' keresnek, hogy táplálkozzanak és boldogok legyenek. (...) A 'Sajt' természetesen egy metafora arra, amit az életben akarunk magunknak - legyen az egy jó állás, szerető partner, pénz, javak, egészség vagy spirituális útkeresés. A 'Labirintus' pedig az a hely, ahol mindezeket keressük - legyen az egy munkahely, ahol dolgozunk vagy a család vagy közösség, amiben élünk.
A történetben szereplők váratlan változással szembesülnek kis életükben, amikor felfedezik, hogy a Sajt eltűnt. Mindannyian másképp adaptálják a változást (azaz egyikőjük sehogy sem). Idővel és persze tapasztalatokkal egyikük végül sikerrel veszi az akadályt, sőt, még jobban is jön ki belőle. Amit pedig útközben tanult, felírja a Labirintus falára. (...)" Ezekket olvasva a történet során felfedezhetjük magunkban, mi hogyan kezeljük a változásokat a saját kis életünkben. Hiszen egyetlen állandó és örök dolog van az életben: ez pedig a változás. A világtörténelem során is mindig azok maradtak fent és erősödtek tovább, akik legjobban alkalmazkodtak az állandó változáshoz. A könyv kb. egy óra alatt elolvasható, de ahogy írják is, az általa tett 'felfedezések' egy életen át velünk maradnak. Aki teheti, olvassa el! :) Íme egy vicces videó róla:
4. The Translator - Daoud Hari (A tolmács)
Az évem egyik egyértelműen kimagasló olvasmánya Daoud Haritól A Tolmács című könyv volt. Újra egy történet, egy ember, aki sok mindent képes volt megváltoztatni maga körül. One man who has really made a difference in the world.
Daoud a Darfur-i tömeggyilkosságok egy túlélője. Miután faluját megtámadták a Janjaweed harcosok és mindenki menekülni próbált a területről, Daoud a visszatérés mellett döntött, mert úgy érezte, angol tudásával sokat segíthet a külföldi tudósítóknak, hogy a világ minél pontosabban megtudja, mi folyik Darfurban.
Újra, a hátlap szövege:
"Daoud Hari fiatalkora a bátorságról és hihetetlen kalandokról szólt. A Tolmács egy izgalommal teli, szívettépő és mélyen megindító memoár arról, hogy egy ember hogyan képes változást hozni, történelmünk egyik legnagyobb történetének hiteles beszámolója: a Darfur-i fajírtás története.
2003-ban, Daoud Hari, egy Zaghawa törzsbeli, egyike volt azon százezreknek, akik faluját megtámadták és akiket a szudán kormány csapatai elüldöztek otthonukból. Habár Haoud faluját porrá égették, családját megtizedelték, ő maga életben maradt, és idővel biztonságos területre érkezett a határ mentén. Magasfokú ango tudásával azonban Hari tolmácsként és 'idegenvezetőként' dolgozott. Munkája során így kénytelen volt vissza-visszatérni Darfur sötét területeire - életét kockáztatva újra és újra, hogy segítsen népe történetét eljuttatni a határokon túlra, hiszen még mindig van idő megmenteni őket."
Nem véletlenül írja a The Wasington Post, hogy A Translator az év egyik legnagyobb kis könyve, ha nem minden időké. Mivel Daoud számára sem anyanyelv az angol, így könnyen olvasható; mivel Daoud nem magasan iskolázott, így leírásai egyszerűségükben szívbemarkolóak, őszintén tiszták és felejthetetlenek. "It will change the way you think forever."
Christine blogjának már jó ideje rendszeres olvasója vagyok. Kreatívnak és kiváltképp érdekesnak találom a munkáit, az írásait pedig mindig élvezem. Mióta előszőr olvastam blogján a könyvéről, azóta szerettem volna megrendelni, ami ezév nyarán végre meg is történt. Olyan inspiráló és pozitív energiával feltöltő élmény volt, amilyennek nem is reméltem. S hogy nála mit olvashatnátok a könyv hátoldalán?
"Lehetséges-e igazi értelmet találni a mindennapi életünkben? Valóra válthatók-e a nagy bölcsességek, miközben tesszük a feladatainkat, mosogatunk és befizetjük a számlákat? Ordinary Sparkling Moments - az írás, kollázs és fotózás élvezetes együttese a nemzetközileg is elismert Christine Mason Millertől - ezeket a kérdéseket vizsgálja és még tovább is megy: azokat a mélyebb igazságokat ünnepli, melyek életünk legegyszerűbb pillanataiban várják, hogy felfedezzük őket. Ez a könyv egy 40-es nő saját tapasztalataira építkezve íródott, aki eljutott oda, hogy merjen hagyatkozni a saját megérzéseire, hitére, tudására, melyet csendes (ön)megfigyelésekből és az élet mindenféle élményeinek értékeléséből merít, legyen az kimagaslóan nagyszerű vagy hétköznapi rutin. Igaz az élet sok-sok pillanata átlagos/hétköznapi, de a felszín alatt sok-sok ragyogás és öröm lakozik. Az Ordinary Sparkling Moments című könyv mind ezen egyszerű, 'szokatlan' élethelyzeteket ünnepli, ahol igazi értékek találhatók, ezeket a 'meglepő' utakat, melyen önmagunk legautentikusabb hangára találhatunk rá."
Christine pár mondata a könyvvel kapcsolatban: "Our journey as a human beings are not about following a pre-ordained path, but about creating that path. Life rarely makes any more sense when things are done 'in order'. Life makes sense when we are centered in aour hearts and we let go of resisting how our our unique journey needs to be unfold in its own beautifully unruly way."
A könyvvel egyébként Christine-nek van egy érdekes projectje, aminek én is kicsit részese vagyok/leszek. (Ezért láthatjátok a blogomon az I'm a Book Fairy logót, nem pedig mert elment az eszem teljesen. :) Szóval Christine arra keresi a választ - ami egyben egyfajta köszönetnyílvánítás is, hogyan reagálnak az emberek az Föld különböző részein, ha mindennapjaik során találkoznak egy csomaggal, amire annyi van írva: Ez egy ajándék Neked. :) Vajon elhisszük-e, hogy a Neked azok esetleg mi vagyunk? El merünk-e fogadni egy ilyen váratlan ajándékot az 'élettől', legyen az az autónk ablaktörlőjén, a buszmegállóban a padon vagy az utcán mellettünk a földön? Ily módon Christine 100 könyvét ajándékozza el világszerte, amiket vagy ő maga hagy hátra valahol, amerre az útja viszi, vagy barátai/ismerősei a világ minden táján. Így történt velem is, hogy miután elolvastam a könyvét, írtam neki egy levelet, és felajánlottam, hogy itt Torontóban vagy esetleg ha hazalátogatok, akkor Magyarországon én is örömmel leteszek egy-egy könyvet a százból. ;)) Egyenlőre még nem került rám a sor, így valószínűleg én már csak 2010-ben leszek Book Fairy, de mindenesetre alig várom, hogy részese lehessek ennek a nagyvonalú ajándékozásnak, amivel Christine azért ad köszönetet, hogy könyvével egy nagy álma válhatott valóra. A fenti linken a kezdetekről olvashattok, itt pedig az összes eddigi Book Fairy kalandjairól. :) Sőt, a Book Fairy-k mellett gyakran a megtalálók leveleibe is beleolvashattok...
És ha már mindenki kapott videót is, akkor álljon itt Christine-től is egy. Enjoy.
Bízom benne, hogy lesznek köztetek olyanok, akik kedvet kapnak majd a fenti könyvek valamelyikének elolvasására! Akkor már biztosan megérte írni róluk. Beszélgetni, véleményt, gondolatokat cserélni könyvekről pedig az egyik kedvenc szórakozásom. ;))
