Fizetni vagy nem fizetni? Ez itt a kérdés

Nemrég egy érdekes cikket olvastam az újságban az iskolai teljesítmény motiválásáról. A cikket olvasva, bevallom, először automatikusan a tagadó álláspontra álltam, viszont tudom, hogy a dolgok sosem ilyen egyszerűek. Igyekszem ezekben a helyzetekben nyakon csípni magam és valóban mögé nézni egy-egy kérdéskörnek. Az említett cikk kapcsán kíváncsi lennék a Ti véleményetekre is.

A TDSB (Toronto District School Board) egy, a torontói iskolákat összefogó városi testület. Kanadában a legnagyobb ilyen jellegű iskolai szervezet, Észak-Amerikában a negyedik. A testület már egy ideje arra keresi saját válaszát, hogy jó ötlet-e anyagi támogatást adni a hátrányos helyzetű gyerekeknek a jó iskolai teljesítményért. A szervezet nemrég a közvélemény hozzáállását kérte Twitter-en az elég ellentmondásos kérdéskörben. Azt szeretnék eldönteni, lehet-e ez a program a szegénység elleni küzdelem egyik eszköze? Az eszmecsere mindenesetre elindult, eddig talán több pozitív visszajelzéssel, de persze mindenféle véleményt hallani.

A TDSB képviselőjének elmondása alapján, a fizetségre ne mint megvesztegetésre gondoljunk, hanem egyfajta segítségnyújtásra azoknak a gyerekeknek, akiknek jóval kevesebb támogatásuk, jóval kevesebb saját forrásuk van a többi tanulóhoz képest. A lényeg tehát, hogy a tanulást próbálják ösztönözni a legszegényebb körzetekben. A TDSB több, mint 250.000 tanulót tömörít, közel 600 torontói iskolán belül. A kérdéskörben körülbelül 110 iskoláról beszélünk, akik erősebb támogatást igényelnének a környékük szegénységi mutatói alapján.

Az ötlet egyébként nem újkeletű, hiszen az amerikai Harvard Egyetem (Education Innovation Laboratory) végzett már vizsgálatokat e témakörben. A tanulmányban 250 Chicagó-i, Dallas-i, New York-i és Washington-i iskola vett részt. Az eredmények szerint a Washington-i és Dallas-i diákok teljesítménye valóban javult, ahol második osztályosok 2 dollárt kaptak minden egyes könyvért, amit elolvastak. Azonban New York-ban a tanulók nem értek el jobb eredményeket, még a kecsegtető 50 dollár ellenére sem. 

Az eddigi tapasztalatok tehát nem egyértelműek. Így határozott igent vagy nemet nem egyszerű adni a kérdésre. A lényeg tehát a motiválás, elsősorban a legelmaradottabb, legszegényebb tanulók körében. 

Ti mit gondoltok? Hatásos lehet-e ez a módszer a szegénység elleni küzdelemben, főleg, ha tudjuk, hogy a kiemelkedés egyik legbiztosabb útja-módja az oktatás?

Vancouver 2010 - 14. nap

Tegnap valami fantasztikus napja volt Kanadának (amit máris Wonderful Wednesday néven emlegetnek :)), hiszen összesen 4 érmet szereztek a sportolóink, plusz a hokicsapat 7-3-ra verte az eddig  általunk (az olimpiákon) 50 éve  veretlen orosz csapatot. (Yeeeaaaahhhh! Go Canada Goooooooo!!!!) A négy tegnapi érem pedig:

- A női bobosok vitték el tegnap az arany- és bronzérmet is.

- A rövidpályás gyorskorcsolyában (Short Track) 3000 méteren ezüstérmesek lettünk. (Eredetileg bronzérmesek lettünk volna, de az elsőként beérkezett dél-koreai csapatot diszkvalifikálták, így mindenki eggyel feljebb került. Megmondom őszintén, mi itthon a visszajátszást követően sem értettünk egyet a döntéssel... és elmondhatatlanul sajnáltuk a koreai lányokat. :( Szerintünk nem volt ott olyan durva a kitörés, amiért ez jogosan kijárt volna...)

- Az 5000 méteres gyorskorcsolyában (Speed Skating) pedig a bronzérmet Clara Hughes szerezte meg.

A kanadai hokirajongók egyik kedvenc helye tuti, hogy a Molson Canadian Hockey House, ahol mint látjuk, nagyszerű a hangulat/zene/kaja/sör.... :) A tegnapi meccset biztosan élmény lehetett ott nézni. ;)

Végre pedig elérkezett az a nap, amikor az Ontario Házat is bemutathatom nektek. Mégiscsak itt élek, ebben a tartományban, így természetesen nagyon kíváncsi voltam, hogyan mutatják be itteni otthonunkat a világnak. Már csak külsőre is igen egyedi és különleges a pavilon, ami a Niagara vízesését imitálja:

 

  

 

Természetesen több oldalról is igyekeznek bemutatni a tartományunkat és kiemelni pl. azokat a helyi tudományos innovációkat, fejlesztéseket, melyek egyediek világszerte. Ennek köszönhetően a Ontario Házba látogatók részesei lehetnek a világon eddig felállított legnagyobb, komputerizált gondolatirányító rendszerének, s ahol kipróbálhatják csak és kizárólag a gondolatukkal változtatni a CN Tower, a parlament és a Niagara-vízesés színeit. (A második videó ezt mutatja be kicsit részletesebben - de sajnos nem a legjobb minőségben). Mindemellett 4D-ben nézhetnek filmet a tartományról az arra járók, kóstolhatják meg a helybéli ízeket, hallgathatják a helybéli zenészeket vagy ismerkedhetnek meg az ontariói cégekkel. Az egyik legjobb business errefelé pl. a bortermelés, s ahogy az egyik itt található videón (melyek mindegyikébe érdemes belenézni!) hallhatjuk, az innen származó Wayne Gretzky-nek is van saját borászata a Niagara környékén. Sőt, azt is megtudhatjuk, hogy az ontariói borok "aranyérmesek" lettek a világ vörösbortermelői piacán. (Yeeaaahhhh!!! :)

"There's no place like this!" - "Nincs még egy ilyen hely!"
Ontario - Yours to discover

Burlington - Canada's Largest Ribfest

A múlt hétvégénk hosszú hétvége volt, azaz hétfőn sem dolgoztunk, tkp. a szeptemberi évkezdés miatt (Labour Day). Szombaton Attila barátunkkal lementünk Burlingtonba, "Kanada Legnagyobb Bordafesztiváljára", amit meg kell mondanom nagyon élveztünk. A városka, mely lakosságát tekintve majdnem miskolci nagyságrendű, igazán barátságos volt, az emberek közvetlenek és kedvesek, a tópart itt is csodaszép, a fesztivál jól megrendezett és jó hangulatú, a bordák pedig isteni finomak voltak. Szóval egy szavunk sem lehetett az egész napot illetően. A város érdekességéhez/fontosságához még az is hozzátartozik - legalábbis számunkra, hogy ott lakik Chris, a férjem fia édesanyjával és családjával.

Ahogy a térképen is látni (kattints a képre a nagyobb változatért), Burlington szintén az Ontarió-tó mentén helyezkedik el, kicsit nyugatabbra és délebbre Torontónál, a tó nyugati csücskénél, félúton Torontó és a Niagara-vízesés között. Autópályán ez kb. egy órás utat jelent. A város lakóinak igen nagy része Torontóban dolgozik, azaz vagy autóval vagy tömegközlekedéssel járnak be minden nap. Billnek több munkatársa is lakik ott, akik kb. másfél óra alatt vannak bent Torontóban, majd ugyanennyit utaznak hazafelé is. (Szóval én ne is szóljak semmit az egy órás utammal.)
A város hangulata sokak szerint hasonlít a régi Torontóhoz, így számukra megéri a bejárás, cserébe azért, hogy ott élhetnek, távol attól a Torontótól, ami számukra már nem a régi. Burlington itt egy picike városnak számít, de azért itt is van látnivaló, pl. Észak-Amerika egyik legnagyobb botanikus kertje, amiről egy rövid videót itt nézhettek meg. Csodaszép kirándulóutak vannak a környéken, hiszen a Niagara-völgye vagy az Ontarió-tó különlegesen szép adottságokat biztosít a városnak. A kicsi város nagy közönséget vonz pl. a Sound of Music Festival vagy a Canada's Largest Ribfest idején. Mi az utóbbira voltunk most kiváncsiak. (A bejegyzés végén sok képet láthattok a fesztiválról.)

Ezévben 13. alkalommal rendezték meg ezt a bordafesztivált, ahová nemcsak Kanadából, de az USA-ból is sokan jönnek át. Ebben az évben a rendezvény egyik fő célja volt, hogy elérjék a 2 millió dollárnyi összbevételt, amit mind jótékonysági célra fordítanak. Az ott dolgozók közül nagyon sokan voltak önkéntesek, és meg kell mondjam, nem volt egyszerű dolguk, hiszen egész nap hatalmas embertömeggel kellett "megküzdeniük". Mégis mindenki önfeledt volt, mosolygós és jókedvű. :) A "zöld program" keretében arra ösztönözték a látogatókat, hogy ne autóval, hanem pl. minél többen biciklivel érkezzenek. Egy nagy őrzött területen lehetett parkoltatni a bicikliket, de buszjáratokat is biztosítottak többfelől és a vizijárművel érkezők is ingyen parkolhattak. Szintén ugyanebből a célból csak fa evőeszközöket, papírszalvétátak és kukoricakeményítő-alapú söröspoharakat adtak mindenhol, ami mind-mind újrahasznosítható.

16 féle cég bordáit kóstolhatták a vendégek egész Észak-Amerikából, a teljesség igénye nélkül pár példa: Howling Coyote Illinois-ból, Kentucky Smokehouse Londonból, Uncle Sam's New Mexico-ból, Jack on the Bone Ohio-ból, Cowboy's BBQ Texas-ból, a Camp 31 bordáit Alabama-ból (ez volt a kedvencem, hmmm) vagy a Bibb's BBQ Floridából. Mindez számokban: több, mint 45.000 kg hús kb. 150.000 résztvevőnek.
És azt még nem is említettem, milyen jó zenéket hallgattunk, hiszen délutántól folyamatos élő koncertek mentek egészen az éjszakába nyúlóan. Legtöbben persze a legutolsó koncertet, a Downchild Blues Band-et várták, akik a legnagyobb és legismertebb blues zenekar Kanadában. Tény, hogy valóban jók voltak. Én azonban egy őket megelőző énekest ajánlanék a figyelmetekbe, egy hamiltoni énekes, akinek legújabb CD-je, a "Honey" nem is olyan rég jelent meg. A neve Steve Strongman, aki szintén a blues zene szerelmese, s hangja, zenéje számomra/számunkra hihetetlen élvezetes volt. Hallgassátok meg pl. a MySpace oldalán (jobb oldalt a második dal) a Soul Searching című számát!! A koncerten ez valami elementálisan hatott. De a YouTube-on is érdemes bármibe belehallgatnia annak, aki szereti a blues zenét. Steve 16 évesen kezdte a professzionális zenélést, és olyan zenészektől tanult, mint Mel Brown, vagy Otis Clay. Eleinte együttesével, a Plasticine-nel zenélt, majd különválásuk óta szólókarrierbe kezdett és azóta pályafutása csak felfelé ível.

Na jó, nem írok már többet, jöjjenek inkább a képek, majd utána egy részlet a Steve Strongman koncert elejéről. :)))

"There's no place like this" with Brian Byrne

Az alábbi videó Ontariót reklámozza, azt a tartományt, ahol élünk.

Több verziója is létezik ennek az egyperces reklámnak (erről jut eszembe, hol maradnak az én nyári egyperceseim?), itt most az egyiket mutatom meg, de aki kíváncsi a többire is, az Ontarió turisztikai oldalán megnézheti. Szeretem ezeknek a reklámoknak a hangulatát, mindegyiket más-más helyi énekes énekli, más-más zenei irányzatot képviselve. (Apropó, eddig Ontarióról sem írtam még túl sokat, ezt a közeljövőben igyekszem majd pótolni.)

A lenti videón Brian Byrne látható. A srác newfoundlandi, a '90-es évektől él Torontóban, s a legtöbben az I Mother Earth, egykori torontói rockbanda (1991-2003) énekeseként ismerik. A második videó ebből a korszakából való. Azóta érdekes módon (a férjem számára talán hátborzongatóan :)) Brian jó pár év alternatív rockzene után áttért/visszatért a country zenéhez (newfoundlandi lévén gyerekként nagyon sok countryt hallgatott). A mai zenéje a két műfaj egyfajta keveredése - harmadik videó.

(A férjemnek és más "kételkedőknek" üzenem, hogy a 21. század country zenéje, annak hangzása már nemcsak olyan, ami elsőre beugrik erről a műfajról. Maybe you guys should give it a chance. :)

Dohányzási tilalom az autókban

Ontarió az utolsó kanadai tartomány, ahol ettől a héttől gyermek jelenlétében tilos a dohányzás az autókban. Munkahelyeken és bármilyen közterületen (pl. bárokban, éttermekben) már eddig is tilos volt dohányozni, de ezzel az új tilalommal a 16 éven aluli gyermekek védelmét szeretnék még jobban megerősíteni, ahogyan minden más kanadai tartományban is.

Sok kérdés merült fel már eddig is ezzel a témával kapcsolatban, mert természetesen vannak a dolognak támogatói és ellenzői. Akik a tilalom ellen voltak, mint pl. a dohányzók jogait védő szervezetek, azzal próbáltak érvelni, hogy az autó magántulajdon, így az autóban való dohányzás egyfajta magánügy. Ha a tilalmat engedik életbe lépni, a következő lépés akár a lakásokból való kitiltás is lehet.

Akik a döntés mellett érveltek, elsősorban a gyermekek érdekeit tartották szem előtt, a gyermekekét, akik önmagukért nem képesek felszólalni. Az orvosok 2004 óta igyekeztek mindent megtenni a tilalom életbe léptetéséért és minél erőteljesebben felhívni a figyelmet azokra a komoly mellékhatásokra, amik a gyermekeket az autóban való dohányzás miatt érhetik. Mivel egy gépkocsi légtere igen kicsi, így - tanulmányok szerint - több, mint 27-szeres méreganyag kerülhet a gyermekek szervezetébe, ami asztmához és egyéb más légzési problémákhoz vezethet.

Akit ezentúl gyermek jelenlétében a gépkocsiban dohányzáson érnek, 250 dollárt (majdnem 40.000 Ft) köteles bírságként fizetni, ami jóval kevesebb az eredetileg 1000 dolláros tervezett összegnél.

Több szakértőnek a korhatár meghúzásával is nehézségei vannak, hiszen Kanadában csak 19 éves kor felett vásárolhat valaki cigarettát. Szerintük a tilalom korhatára azt sugallja, hogy tkp. tudjuk, hogy 16 és 19 éves kor között sok fiatal dohányzik, de efelett mégis szemet hunyunk. Azaz mivel nem vagyunk még képesek a problémával hatékonyan megbírózni, ezért inkább lejjebb tesszük a korhatárt. Szerintük ez egy nagyon rossz üzenet.

Akárhogy is, a tilalom életbe lépése a többség számára mindenképpen pozitív dolog, s a további felvilágosító- és oktató programoktól további pozitív eredményeket várnak.

A Niagara-vízesés

Oly régóta tervezem, hogy írok a Niagara vízesésről, de valahogy sosem jött össze. Hát végre itt az alkalom. :) Eddig még "csak" nyáron voltam a vízesésnél pár alkalommal, s már terveztem egy ideje, hogy télen is eljussak oda. Habár az igazi télnek már vége, mégis, pár héttel ezelőtt elmentünk Attila barátunkkal, hogy még a tavasz megérkezése előtt láthassam a Niagarát. S valóban, a látvány és az élmény minden évszakban felülmúlhatatlan, egyedi, csodálatos és nagyon (erről még később írok) vizes. Szerencsénk volt az időjárással, hiszen a hideg ellenére szépen sütött a nap, így a vízeséshez közeli csodás kis városkában, a Niagara On The Lake-en is tudtuk sétálgatni egy kicsit.

Torontótól az út kb másfél órás a Niagaráig, amit - ahogyan a fenti képen is látszik - végig az Ontarió-tó mentén teszünk meg. Az amerikai/kanadai határ itt olyannyira van közel, hogy a vízesés egyik oldala még kanadai, de a másik már amerikai. Mivel az utunk első állomása Niagara On The Lake volt, így beszélek először erről a városról egy kicsit! A város a Niagara folyó és az Ontarió-tó találkozásánál fekszik az Ontarió tartomány déli részén. A városka a turisták, de egyben a kanadaiak egyik kedvenceis , nem véletlenül nevezik "Kanada legbájosabb városnak". Igazi, múlt századi időket felidéző, barátságos, kicsit lelassult hangulata mindenkit rabul ejt, aki csak megfordul itt. A környék mindemellett a megye egyik bortermelő központja is, ami szintén sokakat csalogat errefelé. A sok finom bor mellett (sajnos nem nekem) itt készítik a világon legnagyobb mennyiségben a különleges "jégbort" (icewine), amit egyébként néhány pincészet otthon is készít. A várost az itt található hangulatos kertek, galériák, antik üzletek teszik még vonzóbbá, ha lehet még az előzőeket fokozni. Ja, és a golfpályákról még nem is beszéltem, amit talán említeni sem kell, annyira kézenfekvő. :) Az alábbi képsorok a legutóbbi látogatásunkkor készültek.

Niagara On The Laketől egészen a Niagara vízesésig maga az út is nagyon élvezetes. Az útmenti hangulatos házak, a kilátók, botanikus kertek önmagukban megérnek egy utat. Na de beszéljünk most már magáról a Niagara vízesésről! :)

Azt már említettem, hogy az amerikai / kanadai határon helyezkedik el, ahol is egészen pontosan a kanadai Ontarió tartományt és az amerikai New York államot választja el. A városok neve mindkét oldalon - amit a vízesés köré építettek - Niagara Falls. A "Niagara" szó az eredetileg itt élő őslakos irokéz indiánok nyelvéből ered, s a "Onguiaahra" szó jelentése: tengerszoros. A vízesést a Kecske-sziget (Goat Island) választja két különálló részre (itt, a bal oldali képen jól látszik). A kanadai oldalán fekszik a "Patkó-vízesés" (Horseshoe Falls), az amerikain pedig az "Amerikai- vízesés" (American Falls). Az ameriai oldalon van még egy kicsi harmadik, a Menyasszonyi fátyol-vízesés (Bridal Veil Falls), amit egy kis sziget, a Luna Island különít el.

A vízesések a gleccserek visszahúzódásakor jöttek létre az utolsó jégkorszak végén, kb. 10.000 évvel ezelőtt. Eredetileg a vízesés kicsit északabbra volt, de az erózió miatt délebbre húzódott, jelenlegi helyére. Habár az 1900-as évek óta igyekeznek lelassítani az eróziót, a vízesés előbb-utóbb tovább húzódik dél felé, s az Erie-tó vizét (az Öt Tavak egyike) nagy mértékben lecsökkenti majd. E folyamat lassításán azóta is munkálkodnak. Igaz, a Niagara-vízesés nem rendkívül magas, viszont nagyon széles: több mint 168.000 m³ víz zúdul le minden percben magas vízállás esetén, és 110.000 m³ átlagos körülmények között. Ezzel a mennyiséggel a Niagara a legerősebb vízesés egész Észak-Amerikában. Mellesleg a Föld édesvizének 20 százaléka található itt, az Öt Tavak területén, aminek nagy része lezúdul a Niagarán is. A Niagara-vízesés valóban csodálatos látvány, viszont hidroelektrikus ereje miatt nagyon értékes is. A természetes állapotában való megőrzés, s az üdülési-, kereskedelmi- és ipari felhasználások közötti egyensúly megteremtése az 1800-as évektől a mai napig nem kis kihívást jelent a gondviselők számára.

A lenti képsorokon a most készült képeinket látjátok. A Patkó-vízesés előtt állandó a hatalmas párafelhő. Ezt mellette sétálva nem csak látjuk, de érezzük is, hiszen ha a szél csak egy kicsit is fúj, esőként zúdul ránk a víz. Nyáron ez még gyakran kellemes is, de most télen nagyon hideg és igen kellemetlen volt. Fényképezni és kamerázni is igazi kihívást jelentett. Szintén a párának köszönhetően nagyon gyakori a víz feletti szivárvány is, ami a képeken is látható. A víz egyébként télen befagy, de sosem teljesen. A víz és a pára a part mentén hatalmas jégtömböket alkot, ami akár 15 méter vastag is lehet. Ha a tél elég hosszú és hideg, akkor a jég végighúzódik az egész folyó mentén, és megalkotja az ún. "jéghidat" (ice bridge). 1912-ig a látogatókat ráengedték erre a jégre, hogy a vízesést felülről is megcsodálják. Egy 1888-as újságcikk szerint akkortájt több, mint 20.000 ember sétált és szánkózott egyszerre a befagyott vizen. 1912-ben azonban a jég kettétört és hárman életüket vesztették. A vízesésen való átkelést egyébként páran már túlélték. Az első egy 63 éves tanárnő volt, aki egy hordóban zuhant le a Patkó-vízesésen, hogy ily módon legyen ismert és gazdag. Az élet fintora, hogy a legtöbben, akik túléltek a vízesést, nagyon szegényen haltak meg.

Aznap este a Rainforest Cafe-ban vacsoráztunk, amit nagyon élveztünk. Az éttermeket (mert hogy ez is egy étteremlánc) esőerdőkhöz hasonlóan alakítják ki, a falak mentén, a plafonon mindenfelé növényzettel, állatokkal, akik időnként meg is mozdulnak. Az "esőerdőben" félóránként vihar kerekedik, amikor dörög az ég, s az állatok is hangosabbak a szokásosnál. A pincérek a szafarikról ismert világosbarna öltözékben vannak, s úgy is mutatkoznak be, hogy ma este ők lesznek a túravezetőink. :)) Mi aznap este lazacot ettünk rizzsel és párolt zöldségekkel, ami önmagában talán nem is lenne olyan különös, azonban ilyen ízletesen elkészítve még sosem ettem. Van egy desszertjük, amihez egy kis "műsor" is párosul. Az édesség neve "vulkán", ami természetesen kúp alakú és kihozatalakor a tetején egy csillagszóró ég. A nevéhez híven az égő vulkánt kiabálva hozzák ki. "Vulkáááááán" - kiáltja a pincér, s utána ismétlik a többiek is. Igy egyetlen égő vulkánt sem szalaszthat el senki. :)) Nos, mindennek láttán mi is rendeltünk egy vulkánt, amit azonban hárman sem tudtunk megenni, pedig Attila abszolút magabiztosan kijelentette, hogy ő egymagában is megenné. Hát nem sikerült, habár az ízével semmi baj nem volt, sőt! :) Az autóhoz visszafelé kivilágítva is láthattuk a vízeséseket, ami csodás lezárása volt a napnak. Szerintem a képek önmagukért beszélnek. (A cikken belüli képekre is érdemes rákattintani és nagyobban nézegetni őket!)

South Simcoe Railway

Október egyik hétvégéjén vonatozni mentünk családostul. Azaz az Édesemmel, apósommal és Chris-szel együtt autóztunk fel Torontótól kb. egy órányira északra, hogy aztán vonatra üljünk, és elvonatozzunk egy kicsit a múltba. Nem messze Torontótól, Tottenham városkájából indulnak ugyanis azok a régi gőzmozdonyok, amiken mi is utazni szerettünk volna.

Annak idején, a kanadai országos vasútvonal (Canadian Pacific Railway) megalakításának egykori legfőbb célja az volt, hogy fizikailag is összekösse az országot a nyugati parttól a keletiig. A kanadai konföderáció 1867-ben még csak négy (keleti) brit észak-amerikai provinciát egyesített. Nova Scotiának és New Brunswicknak ígéretet tettek, hogy összekötik őket Közép-Kanadával (Quebéc, Ontario). Manitoba 1870-ben csatlakozott a föderációhoz, a nyugati parton lévő British Columbia pedig egy évvel később. Tulajdonképpen csakis az egész kontinenst átívelő vasútvonal ígérete, annak fontossága tette lehetővé, hogy 10 év(!) leforgása alatt mindezt meg is valósítsák. British Columbia pl. azzal fenyegetőzőtt, hogy inkább az USA-hoz csatlakozik, ha nem hozzák létre az összekötő vonalat, így ma 4 ezer mérföldnyi (kb. 6.400 km) vasútvonal vezet az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. Mindez tkp. azt is jelenti, hogy maga a vasút a valaha legfontosabb szerepet játszotta Kanada megalakulásának történetében.

1885. november 7-én a híres "Last Spike" robogott végig a transzkontinentális vonalon, hivatalosan is összekapcsolva Kanadát, mint egy nemzetet. Az egyik vasút, amit a vonal megépítésekor használtak, még mindig működik minden nyáron a South Simcoe Vasútnál!

A kanadai történelem természetszerűleg nem nyúlik annyira vissza az időben, mint amihez mi, európaiak hozzászoktunk, így ez a vasút mindenképpen egy ritka és régi történelmi emléknek számít.

A South Simcoe Vasutat a South Simcoe Railway Heritage Corporation irányítja mai napig. A nonprofit szervezet '53-ban alakult, akiknek kollekciójában utasszállító gőzmozdonyok és teherárut szállító szerelvények is megtalálhatók. A gyűjtemény büszkesége természetesen a már említett gőzmozdony, ami a "136-os" számot viseli. A mozdonyt 1883-ban építették, Sir John A. Macdonald idejében, aki Kanada első miniszterelnöke volt. 2000-ben a "136-os" belépett szolgálata 3. századába.

Ahogy a képeken is látszik majd, a vasúti megálló és maga az út is nagyon barátságos és múltat idéző volt. Az itt dolgozók mindegyike önkéntes, a mozdonyvezetőtől kezdve a péntároson át az idegenvezetőig, aki egyébként az egész utat végignavigálta. :-) A jegykezelők között egy édes kisfiú is volt, aki nagy levegővételek közepedte mesélte el nekem, hogy ha Halloween hétvégéjén visszajövünk, akkor az év egyelten éjszakai útján vehetünk részt, ami számára minden alkalommal kicsit félelmetes. ;-)) Azt is megtudtam, hogy karácsony táján pl. az Északi Sarkra megy a vonat, és az úton a Mikulással is találkozhatunk. (A kisfiút a képeken majd láthatjátok.) Hááát, ez igen csábító ajánlat, mivel a Mikulás otthonát mindig szerettem volna látni, így előfordulhat, hogy akkortájt újra visszalátogatunk. Ki tudja...

Addig is itt van pár kép a környékről és az útról.

Huntsville, Algonquin Park - 4.

A kilátó után a „Spruce Bog Boardwalk” következett, mely két mocsáron vezetett minket keresztül, s mely útvonal kerekesszékkel is végigjárható. Az egyik nagy mocsár a Sunday Creek Bog, aminek vize savas, szinte semmi oxigént és csak nagyon kevés sót és ásványianyagot tartalmaz. Érdekes volt ezen a fura vidéken sétálgatni és közben tudni, hogy akár több ezer éves növényzet is lehet a lábunk alatt.

A séta egy részén elvileg láthattunk volna rovarevő növényeket, de nekünk nem sikerült. Vagy azért nem, mert nem voltunk elég figyelmesek, vagy azért – amire a kis ismertetőben is felhívták a figyelmünket -, mert előző látogatók leszakítgatták azokat. Mindenesetre érdekes látvány lett volna. A növény neve angolul Pitcher-plant, ami tehát csapdába csalja a rovarokat, majd kiszívja a fehérjéjüket, hogy saját fehérjét csináljon belőle.
Az északi lucfenyő erdők legismertebb madara, a Gray Jay (más néven Canada Jay vagy Whiskey Jack) lakik errefelé télen. A vándorlás veszélyeit elkerülendő, egész nyáron és ősszel élelmet gyűjtöget magának. Érdekes módon később a Gray Jay (a hangjához katt ide) emlékezetből találja meg az éléstárát. Akinek van kedve egy kis memóriajátékot játszani Gray Jay módra, az kattintson! :-)
Ebben a lucfenyő mocsárban (Spruce Bog) télen egyetlen zöldféle található csak, mégpedig a lucfenyő tűlevele. Igen alacsony tápanyagértéke van, mégis van egy madár, aki számára ez igen fontos jelentőséggel bír, ő pedig a Spruce Grouse. (Jaj, sajnos több itteni állatnak, növénynek nem tudom a magyar nevét. Aki véletlenül ki tud segíteni bármelyikkel , nagyon megköszönném!!)

Ebéd előtt még végignéztük a kiállításokat a park központjában (Visitor Centre), de ekkor már igen fáradtak voltunk. Sajnálkozva néztük a hatalmas, kitömött jávorszarvasokat, hiszen eggyel sem sikerült összefutnunk. Megtudtam itt többek között, hogy ha az ember augusztusban jár errefelé, akkor részt vehet a mindenki által kedvelt nyilvános farkasüvöltésen, amikor szakemberek hívogatják késő este a farkasokat, akik vissza is válaszolnak. Ez is érdekes lehet, talán egyszer mi is részt veszünk majd rajta.
Ahogyan korábban már említettem, mennyire összefügg az őzek és a jávorszarvasok száma, ugyanígy szoros kapcsolat van a farkasok és az őzek között, hiszen legfőbb prédájukat ők teszik ki. Az algonquini farkasok problémája, hogy viszonylag kicsik, súlyuk kb. 30 kg. Igy valóban nagy mértékben függnek az itteni őzállománytól. S mivel - mint már tudjuk - az őzek manapság kevesebben vannak, így farkasokat is ritkábban látni.

Visszafelé menet volt még egy kilátó, amit be volt tervezve, de már semmiben nem voltunk biztosak. Azt terveztük, hogy visszafelé a 60-as úton meg-megállunk fotózni, hiszen szebbnél szebb tavak mellett haladtunk el. Ez így is történt, és közben persze figyeltük a fákat, hátha mégis meglátunk egy jávorszarvast. Mindenki az erdőt figyelte, s arra nem is gondoltunk, hogy esetleg az út szélén állna egy, közvetlen az út menti árokban. Pedig pontosan ez történt, éppen ezért Attila vette elsőként észre, aki vezetett. Hirtelen fékezés, gyors kirepülés az autóból ki fényképezőgéppel, ki kamerával, majd az állat után eredés – mindez persze úgy kivitelezve, mintha teljesen láthatatlanok lennénk. (ha-ha)
Hát nem voltunk azok. Arról már nem is beszélve, hogy ha egy autó megáll az út mentén, akkor a többiek is rögtön fékeznek, ha látnak valamit, ha nem.

Mindezekkel együtt azt kell mondjam, a jávorszarvas volt a leghiggadtabb közöttünk. Egy ideig csak lépegetett a sűrű felé, és szerintem hagyta, hogy megpróbáljuk lefotózni. (Talán sztáralkat volt a kedves.) Hiába minden igyekezet, használható kép mégsem készült a jávorszavasról. Nagyon rafinált volt ezek szerint. Higgadtsága talán annak is volt köszönhető, hogy tudta – talán már tapasztalta -, míg ő lép egyet a sűrű bozótosban, addig mi csak csetlünk-botlunk utána. Azért nagyon izgalmas volt az egész. Életem első élő, sőt szabadban élő jávorszarvasa!! :-))))

Jól összeszúrkálva visszakászálódtunk az autóba, csak azért, hogy aztán pár száz méterrel később újra kiugorjunk. Most mi láttunk álló autót az út mentén, így már teljesen profi módon tudtuk, mit kell tenni. Újabb fejes a bozótosba. Mivel mi harmadik autóként érkeztünk, már csak jóval beljebb láthattunk a leányt, aki valószínűleg kevésbé volt értünk oda, mint korábbi társa. Belőle csak a videókamerán látszik valami, hiszen azzal én könnyebben rá tudtam közelíteni, mint a fiúk a fényképezőgéppel. (Ekkorra Andi és Dóri a fáradtságtól már ki sem szálltak az autóból.)

A kis jávorszarvas kalandjaink után a fiúk és én mégis úgy döntöttünk, hogy megmásszuk a már korábban betervezett kilátót, a lányok addig pihennek az autóban. (Ennek később ott láttuk hasznát, hogy hazaérve igen frissen nekiálltak előkészíteni a vacsorát. :-)
A túraút neve „Hardwood Lookout Trail” volt. Az igazat megvallva eléggé siettünk már ezen az úton két okból is. Egyrészt, mert Andiék vártak ránk az autóban, másrészt pedig mert nagyon meg voltunk ijedve (főleg, hogy ijesztgettük is egymást), hogy összefutunk egy medvével. Az ismertető szerint errefelé jó esélyünk lett volna rá. Az itteni bükkfa és cseresznyefa egymás mellett élésének ugyanis a fekete medve az egyik legnagyobb nyertese, hiszen mindkét fa bővelkedik tápanyagban, amire a macinak téli álma előtt nagy-nagy szüksége van. Igy ők is gyakran felmásznak ide, hogy jókat lakmározzanak. A jávorszarvas mellett ők a másik legnagyobb emlősök a parkban. Több, mint 2000 medve él a parkban, így minden 3 m2-re jut egy belőlük. (Itt éppen szimatolgat az egyik.) Ettől függetlenül - a leírások szerint - egyértelműen kerülik az emberrel való kontaktust, hacsak figyelmetlenségből nem hagyunk a szabadban ételt.

Na szóval, mindezektől eltekintve, félelmünkben jó gyorsan felszaladtunk a hegytetőre, viszonylag gyorsan kinéztünk a kilátóponton, fényképeztünk, majd hasonló tempóban leügettünk az autóig. Ekkor már szinte csak bemásztunk az autóba és a kis házinkónkig nagyjából eseménytelenül telt az utunk.
Minden fáradtság ellenére én nagyon fel voltam dobva, annyira örültem a sok új élménynek. (Nem véletlen, hogy még mindig erről a hétvégéről írok-olvasok. :-) De most már igazán a végéhez közeledünk. :-)

Sok mindenről írhatnék még, amit szerettem volna látni, bár első alkalommal két moose nem rossz eredmény így sem. :-) Mivel minden tóra jut legalább egy pár (egész életükre választanak párt), szép lett volna látni "common loon"-t, egy itteni igen jellegzetes madarat. Már a látványuk is nagyszerű, hangjuk pedig mindenképpen egyedi, s emlékezetes. Hallgassátok csak!

A vasárnapot abszolút a pihenésnek szenteltük. Egész nap csak napoztunk, sütögettünk, ettünk s jókat beszélgettünk. Sajnáltuk is, hogy haza kell mennünk, nagyon hamar elszállt ez a három nap.
A hazafelé útról csak annyit, hogy a vacsorát egy útközbeni hamburgeresnél terveztük (Webers Hamburgers), amiről Bill már olyan sokat mesélt. A bodega Torontótól északra található az út mentén és szinte mindenki ismeri. Faszénen sütögetik a még mindig hatalmas burgereket és valamiért nagyon kedvelt hely lett belőle. Hogy mennyire? Mivel eszméletlen sokan álltak meg mindig itt enni egyet, sokan tették ezt persze az út másik oldaláról is. Ennek elég sok baleset lett az oka. Igy ma már messziről látni lehet, hogy közeledünk a Webers felé, mert egy hidat(!) építettek elé, hogy mindenki veszély nélkül átballaghasson harapni egyet. Érdekes dolog ez egy kis bodega kedvéért, de ez itt megtörtént. Fiatal egyetemisták dolgoznak ott általában, akik igazán kedvesek és jókedvűek. Valóban jót ettünk mi is, nem bántuk meg, hogy megálltunk.

Hát ennyit akkor az algonquin parki hétvégénkről. Nagyon bízom benne, hogy még ebben az évben vissza tudunk menni és újabb nagyszerű élményekben lesz majd részünk! Na neeeem. Azért nem a medvére gondolok! :-))))))

P.S. A hétvége képeit feltettem az internetes albumunkba, ami jobb oldalt, a "kanadai-magyar oldalak" címszó alatt található. ;-)

Akik esetleg még ezek után is kedvet éreznek további olvasgatásra a park állatvilágáról, azok ezen az oldalon (The Science Behind Algonquin's Animals) sok mindent találnak majd. ;-)

Hunstville, Algonquin Park - 3.

Következő utunk egy 1.9 km-es túraút volt (Lookout Trail) egy fiatal algonquin parki erdőn keresztül egy magaslati pontig. A séta arra ad nagyszerű lehetőséget, hogy az Algonquin Park geológiai/földtani jellegzetességeit megvizsgáljuk. Senkit nem akarok a részletekkel untatni, így röviden csak pár érdekességről:
Az elmúlt egymillió évben négy alkalommal ment keresztül a Föld nagyobb lehülési időszakon, amit mindig melegebb periódus követett. A lehülés következtében voltak olyan részei észak-kanadának, ahol a nyarak annyira rövidek és hűvösek voltak, hogy az előző télből visszamaradt jég el sem tudott olvadni, mielőtt a következő leesett volna. Ennek eredményeképpen a rétegződött hó vastagsága elérte a több ezer métert is. Az elképesztő súlyú felhalmozódás következtében a hó jéggé alakult, ami elkezdett kimozdulni a hótömeg közepéről. Több ezer éven keresztül jónéhány ilyen, lassan mozgó jéglemez vagy gleccser terjedt ki majdnem egész Kanada és az USA északi területére és borította azok felszínét.

A negyedik és egyben utolsó gleccser az algonquin parkbéli 60-as út mentén húzódott vissza „csupán” 11.000 évvel ezelőtt. Korábban több, mint 3 kilóméter magas jégtömb magasodott itt, súrolva, legyalulva a vidéket, millió tonnányi homokot, követ hozva magával.
Ilyen hatalmas kövek között sétáltunk fel a kilátóig, ahol csodás kilátás tárult elénk. Kb. 525 méterrel lehettünk a tengerszint felett és 125 méterrel magasabban a Lake of Two Rivers tónál, melyre (többek között) kilátásunk nyílott. A látvány mellett - ami minden évszakban lélegzetelállító lehet - furcsa érzéssel tölti el az embert maga a tudat is, hogy valaha itt minden 20 kilóméterrel a földfelszín alatt volt. Szél és víz, jég és hó, az eljegesedés és felolvadás váltakozása építette ki ezt a hatalmas kőtömeget.

A köveknek (szikláknak) támaszkodva és a látványban gyönyörködve mindannyian egyetértettünk abban, hogy ősszel vissza kell majd jönnünk ide és a tájat az ősz színeivel is meg kell csodálnunk. Hát reméljük így lesz! :-)

Huntsville, Algonquin Park - 2.

Mivel úgy tudtuk, hogy az Algonquin Provincial Park csak 9 órakor nyit, így nem is indultunk el korábban, pedig szerettünk volna. Később kiderült, hogy áthajtani át lehet a parkon bármikor, csak a túraútvonalakat nem lehet igénybe venni jegy nélkül.
Ahogy a képen is látszik a park déli részét szeli át a 60-as út, csak ez az egyetlen hely, ahol be lehet autózni hosszabban. Máshol csak rövid utak vezetnek befelé, amik hamar véget is érnek, így a park nagy részébe csak a vizen keresztül, kenuval lehet bejutni, vagy kisrepülővel berepülni.

A park 7.725 km2-nyi területén több, mint 2.000 tó található (ezen a térképen a tavak sokasága nagyszerűen látható, főleg ráközelítve - a térkép alapvetően kenu útvonalakat jelöl), valamint több, mint 1000 növény- és 200 állatfaj él ezen a hatalmas területen. Mivel a park az északi örökzöldek és a déli lombhullató erdő átmenete, így ökológiailag igen sokszínű. Az Algonquin Park területén több, mint 2.100 kilométernyi utat tehetünk meg kenuval, az itteni tavak, folyók, patakok, mocsarak hatalmas rendszerén keresztül. Akik inkább a szárazföldön maradnának, azok élvezhetik pl. a több, mint 140 kilóméternyi kerékpárutat, mely lélegzetelállító tájakon visz keresztül. Ahogy már említettem, autóút nincs a park belseje felé haladva, így valóban az érintetlen vadon szépségeit csodálhatjuk.
Nyáron sokféle programot kínál látogatóinak a park. Hogy csak párat említsek: természettudósok által vezetett szervetett séták, speciális program gyerekeknek, filmvetítés esténként a „Pog Outdoor Theatre”-ben, júliusi séta a Logging múzeumban vagy a mindenki által kedvelt farkasüvöltés augusztusban. Szerencsére minden évszakban mutat nekünk valamit a természet az itteni állatvilágból. Tavasszal pl. nagyon jó eséllyel találkozhatunk jávorszarvasokkal, amit én is tanusíthatok. :-) Nyáron szinte mindenki feltűnik valahol, jávorszarvasok, medvék, őzek, mókusok, búvármadarak és még sorolhatnám. Ősszel pl. gyakrabban láthatunk hódokat, akik éppen télire gyűjtögetnek. Télen pedig, amikor minden csendes az erdőkben, a farkasok üvöltését hallgathatjuk.

A 60-as út tehát az egyetlen lehetőség, ahol autóval közelíthetjük meg a parkot és az út mentén rengeteg, érdekesnél érdekesebb turistút található. (A térképen csak a 60-as út és a pirossal jelölt turistaútvonalak láthatók.) Mi is végigmentünk páron, amennyire időnk engedte, hiszen nem szerettük volna, ha az erdőben ér minket az este.

Az első utunk a „Mizzy Lake Trail” túraút volt. A "turistaút" egyébként annyit jelent itt, a vadonban, hogy az út kezdetén kis füzetet vehetünk magunkhoz, amiben részleteket olvashatunk a túráról, pl. hogy hol mire érdemes figyelni; illetve hogy a fákon kék körök jelzik a helyes irányt. Ezenkívül minden érintetlen és természetadta, sehol egy lélek.
A Mizzy Lake Trail egy 11 kilóméteres – s talán a leghosszabb - túraútvonal, így sajnos ezen nem is tudtunk végigmenni, hiszen, ahogyan írják is, erre érdemes legalább 5-6 órát rászánni. Ebben az esetben viszont máshová nem tudtunk volna elmenni, így csak elkezdtük az utat, majd kb. egy óra múlva visszafordultunk. Minden útvonal szakaszokra van felosztva (ahogyan a képen is látható), és a kis füzetekben ezekről a szakaszokról olvashatunk bővebben.
A Mizzy első szakaszán pl. csodálatos hódvárak mellett haladtunk el. Ma már kevesebb hód található a park területén, mint korábban, bár a számuk így is eléri a 10.000 főt. A hódok élesen kitűnnek a park többi állatai közül. A legtöbb állatnak alkalmazkodnia kell a környezetéhez, a hód azonban a környezetét alakítja át saját igényeinek megfelelően. Csak hogy mást ne említsek: egy kis mesterséges tó kialakításával rengeteg más állat javát is szolgálja, akik egyébként nem is lennének ott, ha a tó nem lenne. Békák, kócsagok, kacsák és teknősök, jávorszarvasok és pézsmapatkányok – mind élelmet és védelmet találnak az ezernyi hódok által felduzzasztott tavakban és annak környékén.

Az út során, a szerencsésebbek vidrákat is láthatnak, őzeket már nagyobb eséllyel. Érdekes volt számomra megtudni, mennyire szoros kapcsolat lehet olyan állatok között is, akikre nem is gondolnánk. A szarvasok számának csökkenése pl. a parkban a jávorszarvasok ("moose", Európában "elk") rohamos növekedését idézte elő. A szarvasok ugyanis olyan élősködőket hordoznak, amik rájuk nézve ártalmatlanok, azonban a jávorszavasok számára halálosak. Amikor a parkban bőven akadtak szarvasok/őzek, a jávorszarvasok száma igen alacsony volt, mert nem tudták megelőzni a parazitákkal való találkozást. Most azonban, hogy a szarvasok száma egyre csökken, a jávorszarvasoké óriási méreteket ölt.

Ezen a túrán egyébként jó eséllyel találkozhatunk jávorszarvasokkal is, habár mi nem itt láttuk őket. Méretük, látványuk tiszteletet parancsoló, a legmagyobb termetű állatok is itt, a parkban. A bika marmagassága több, mint 2 méter és súlya 500 kg felett van. A moose növényevő állat, leginkább vizi növényzettel, fák, bokrok leveleivel táplálkozik. Nyáron pl. képes 50 kg növényzetet is lelegelni egy nap! Egész évben igen kevés hangot hallatnak, de párzás idején - ami szeptember közepét jelenti itt, az Algonquin Parkban - hanggal is kommunikálnak. Hallgassatok bele pl. a nőstény hangjába párzás idején! Woow!!! Csodálatos, mégis kicsit ijesztő lehet ilyesmit hallani az erdőben, nem messze tőlünk...

A farkasok és a medvék jelentik a jávorszarvas két fő ellenségét, habár mérete és hatalmas ereje okán viszonylagos biztonságban él a támadásoktól. A fekete medvék pl. kora nyáron támadnak a jávorszarvasok kicsinyeire, hiszen ekkor a legvédtelenebbek.

Nagyszerű lehet ezt a hatalmas állatot pl. kenuzás közben a vízben látni nyugodtan, komótosan enni-inni. Hát nem gyönyörű? :-) Persze mi sem panaszkodhatunk, hiszen kétszer is láttunk egyet-egyet az út mentén hazafelé menet, és követtük is őket egy ideig az erdőbe, amig persze ők engedték. Hiszen nekik egy-két lépés és azonnal eltűntek a fák között, míg mi össze-vissza vesződtünk az ágakkal, szúrós bokrokkal. Vicces látvány lehettünk egyébként, ahogy próbálkoztunk a lehetetlennel. De előnyünkre legyen mondva, nagyon kitartóak voltunk. Volt, hogy már messziről láttunk autót az út mentén, s tudtuk, ez csak egyet jelenthet: „moose”. Ki is pattantunk az autóból azon nyomban, és mintha nem is méteresnél is magasabb bozótosban gázolnánk, igyekeztünk minél csendesebben (ha-ha), és gyorsabban (ha-ha-ha) megközelíteni az állatot. A helyzet bonyolultságából adódóan túl sok jó fénykép nem nagyon készült, mert igen nehéz szemünkkel az állatot s nem a földet figyelve, mozgás közben a géppel fókuszálva jó képet csinálni. Biztosan lehetséges, de mi még igen kezdők vagyunk az efajta természetfotózásban. :-) Viszont nálam videókamera volt, amivel jóval gyorsabban tudtam a jávorszarvasra közelíteni, sőt, még fókuszálnom sem kellett, így videón jobban látható lesz a drága. Azon leszek, hogy ezt valamilyen módon veletek is megoszthassam majd. (A kameránk nem digitális.)

A következő postban egy olyan túráról írok majd, ami egy csodás kilátóhoz vezetett.