Pár héttel ezelőtt zajlott a városban az ún. Scotiabank Marathon, az ország egyik legnagyobb marathonfutó versenye. Mint megtudtam, a munkahelyem egyike azon 13 szervezetnek, akik képviseltethetik magukat a versenyen. A rendezvényre csakis meghívásos alapon lehet bejutni, és a Liberty Village-et (az egyik városrész) a St. Christopher House képviseli. Mivel néhány korábbi munkahelyi rendezvényen fotóztam már, így a nagyfőnök megkért, lennék-e a St. Chris fotósa ezen a megmozduláson is. Persze gondolkodás nélkül, örömmel mondtam igent - akkor még nem tudva, hogy ez vasárnap reggel 5 órai kelést jelent majd... A verseny ugyanis kora reggel kezdődik, én pedig jó messze lakom a parttól, ahová időben le kellett jutni.... Na de mindettől függetlenül komolyan örültem a dolognak és borzasztóan jól éreztem magam. :)) 22.000 futó indult a versenyen, egészen fiataloktól 80 felettiekig. Persze a távok között választani lehetett, úgy mint marathon (42.2km), fél marathon (21.1km) vagy az 5km és minden távon voltak futók illetve sétálók is. Csak két példa: az egyik futónak, Kyle McNamara-nak a 10 éves lánya és 9 éves fia is lefutotta életük első 5 km-es versenyét; míg a79 éves Ed Withlock, Miltonból a fél marathont másfél óra alatt futotta le... wow....
Nagyon jó élményt volt fotózni a futókat és a munkatársaimat, akik fantasztikusan szurkoltak, buzdítottak mindenkit, aki elfutott a pódiumunk előtt. Íme a versent térképe, ahol mi a 3-as standot képviseltük.
Minden résztvevő szervezet egy-egy táma köré szerveződve készül a szurkolásra, hiszen a városrészek is versengenek egymással. A St. Chris témája a kultúrális sokszínűség ünneplése volt, mindazon nemzetiségeké, akikkel nap mint nap együtt dolgozunk. Mellesleg a versenyzők is 40 ország képviselői közül kerültek ki. Persze futóink is voltak minden távon, akik a verseny előtt pénzadományokat gyűjtenek, hiszen az egész rendezvény egyik fő célja éppen az adománygyűjtés. Tavaly, a Scotiabank Marathon 20. évfordulóján 2.3 millió dollárt sikerült összegyűjteni 99 helyi jótékonysági szervezet számára.
"Scotiabank is especially proud to be able to support and enrich this great city through the Scotiabank Toronto Waterfront Marathon and the Charity Challenges that come with it," said John Doig, Scotiabank Senior Vice-President, Marketing. "As we wrap up 20th anniversary celebrations, we can really take pride in how the Marathon benefits important community causes and how far it has come over the past 20 years."
Íme egy kis videó, amit a képekből állítottam össze:
Most, hogy a Nemzetközi Roma Napokról szeretnék írni, rájöttem, hogy a történetet kicsit messzebbről kell kezdenem. Legalábbis az én szemszögemből. Azaz hogyan is kerültem kapcsolatba a Torontóba érkező magyarországi romákkal?
Mint azt sokan tudjátok, a kanadai életem első éveiben nem a saját szakmámban dolgoztam, hanem egy nyomtató és design cégnél. Amit eleinte csak pár hónapra terveztem, abból majd' négy év lett. Érdekelni kezdett a design/tervező szakma, és úgy éreztem, ez a fajta kreativitás hiányzik kicsit az életemből, amikor valami kézzelfogható dolgot készít az ember. Sok mindent megtanultam erről a szakmáról és néha-néha fel is merült bennem a gondolat, hogy esetleg érdemes lenne a megszerzett tudást tovább mélyíteni, iskolába menni stb. Kellemes volt a változatosság a hosszú évek szociális munkája után, a kreativitás és az a jóleső érzés, amit az ember érez, ha valamit elkészít és a megrendelőnek tetszik. :) A szociális munka iránti vágyam/hiányérzetem azonban mindig ott maradt a háttérben. Voltak olyan klienseink, akikkel a találkozások jobban hasonlítottak egy segítő beszélgetésre, mint egy munkamegbeszélésre. Voltak, akikkel munka után is beültem egy-egy kávéra, szintén hasonló okokból.
Tavaly nyáron - talán a gazdasági válság hatására is - a cég nehéz anyagi körülmények közé került, ami számomra, mint alkalmazottra nem jelentett semmi bíztatót. Ezt egyértelmű "jelnek" vettem, hogy itt az ideje újra a szociális szakma útjára lépnem és itt, Kanadában is megtalálnom a helyem benne. Egy teljes állás (plusz napi 2-3 óra utazás) mellett nem egyszerű egy teljesen más szakterülettel is ismerkedni, és úgy éreztem, kaptam az élettől egy lökést. Tudtam, hogy ez nem lesz könnyű, sem rövid menet, így egy évet adtam magamnak (a férjem teljes támogatását élvezve, mert ezt nem szabad kihagyni!), hogy megnézzem, hová jutok. Tudtam, hogy hiába a rengeteg tapasztalat mögöttem (bennem), sőt a diplomáim kanadai elfogadtatása is a kezemben, mégis, a szociális rendszer, a "helyi" (mármint egy városrészhez tartozó) szervezetek és más szakemberek ismerettsége nélkül nehezen vetem meg a lábam.
Mindezek tudatában egyértelmű volt, hogy egy mélyebb kanadai tapasztalatra van szükségem, ami a fentieket szépen hozza majd magával - idővel. A kanadai tapasztalat megszerzésére a legkézenfekvőbb módszer az önkéntesség, ráadásul az itteni rendszer úgy működik, hogy ez egy abszolút lehetséges, létező ajtó a bejutásra is. Sőt, tulajdonképpen alapfeltétel. Persze egy ekkora városban nem könnyű "kiválasztani", hová is menj önkénteskedni, hol rejtőznek azok a keresett, rejtett ajtók, mégis el kell kezdeni valahol. Úgy voltam vele, hogy akárhová is sikerül bekerülnöm (gyakorta az önkénteskedést is egyfajta interjú/felkészítés előz meg - mégiscsak felelősségteljes dolgokról van szó), mindenhol tanulok valamit, mindenhol kapok majd egy szeletet az itteni szakmai életből. Már az elején szerencsés voltam (főleg, így utólag visszanézve), mert nagyon érdekes szervezetekhez jutottam be.
Az első a Prometheum Institute volt. A szervezet egy magán rehabilitációs központ, ahol egy speciális és nagyon jól működő szisztéma alapján kezelnek különféle addikcióval küzdő embereket. Gondolhattok itt drog- vagy alkoholfüggőségre, játékszenvedélyre, agressziókezelésre, depresszióra, szexuális viselkedésproblémákra stb. A központban mint segédterapeuta vehettem részt a terápiákban és persze mondanom sem kell, borzasztó sokat tanultam. Már maguk az alapszituációk is újak voltak számomra, hiszen én eddig csakis a társadalom legszegényebbjeivel, a legelesettebbekkel dolgoztam. Magánklinika lévén itt a terápiáért fizetni kell, így a kliensek elsősorban a város elitje közül kerülnek ki. (A kliensek élményeiről itt olvashat az, akit érdekel a téma.) Voltak esetek, amikor ismertebb személyiségek engem nem "engedtek" be a beszélgetésekre, de legtöbb esetben nem volt gond a jelenlétem.
Nagyon izgalmas és érdekes szakmai utazás volt számomra a Prometheum Institute-tal való munka, és őszintén bízom benne, hogy egyszer még keresztezzük valahol egymás útjait. Volt szó arról, hogy esetleg terapeutaként ott dolgozzak, de az együtt töltött hónapok után mindkét oldalról úgy láttuk, hogy még korai lenne számomra ez a munkakör. Egyrészt sokat kell még tanulnom az itteni szociális rendszerről, de az itteni életről is egyaránt, hiszen olyan emberekkel kell együtt dolgozni, akik egész életüket itt élték le. Másrészt - talán a korom miatt is -, de nem vagyok teljesen kész arra, hogy pl. egy 60 éves főbírót vagy egy kegyetlenül magabiztos, kemény üzletembert terapeutaként segítsek. Sok mindent meg kell még élnem, meg kell még tapasztalnom...
Egy másik önkéntes helyem a North York Women's Shelter (North York-i Női Menhely) volt, ahol bántalmazott nők és gyermekeik kapnak védelmet és szakmai segítséget. Gyakran nem volt egyszerű látni/tudni, főleg a gyerekek múltját és megélt tapasztalatait, nehéz sokszor bizonyos helyzetekben "szakembernek" maradni. Én azonban itt elsősorban irodai munkát végeztem, hiszen önkéntesek - érthetően - itt nem kaphatnak semmiféle szakmai munkát, még akkor sem, ha maga is szakember. Az irodai munkát kimondottan én kértem, hiszen azt reméltem, hogy ott van esélyem egy átfogóbb képet kapni a menhelyek rendszeréről: hogyan történik a befogadás, mi történik a családokkal a bentlét alatt, illetve milyen utak/lehetőségek vannak az új életkezdésre. Az ilyen jellegű menhelyek címe egyébként titkos, még mi, önkéntesek is csak a felkészítés utolsó napján kaptuk meg a címet és alá kellett írnunk egy papírt, hogy senkinek nem adjuk ki. Természetesen mindez a bentlakók védelmét szolgálja, hogy azok, akik elől menekültek (élettárs, férj...), ne tudják meg a hollétüket. Az irodai munkám során telefonokat kezeltem, más szervezetekkel tartottam a kapcsolatot, kicsit beleláthattam a lakáskeresési folyamat lépéseibe, a bentlakók számára szervezett programokba, illetve hogy milyen nehézségei/"szépségei" vannak ennek a szakágnak.
Több szempontból éreztem, hogy nem ez lesz a nekem való út: egyrészt a menhelyeken való munka elég hektikus és számomra nem elég kiszámítható/biztonságos. A legtöbben nem teljes állásban dolgoznak, hanem csak félállásban, sokszor hívás alapján, azaz nem rendszeresen. Itt arra lett volna lehetőségem, hogy én is felkerülhessek esetleg a híváslistára, ami éjszakákat, hétvégéket és ünnepnapokat is jelent természetesen.
Másrészt volt valami az alapszisztémában, amivel úgy érzem, idővel lettek volna problémáim. Ez pedig az az alapelv, ami a legtöbb menhelyen él, hogy csakis a nőkkel és gyerekekkel dolgoznak és szóba sem jöhet a család újraegyesítésének gondolata. Azaz a férfiakkal, apákkal senki nem foglalkozik. Itt nincs családterápia, nem vonják be a szakmai folyamatba a férfiakat semmilyen szinten. (Még akkor sem, ha nem kevés esetben fordul elő, hogy a nők végül visszamennek előző partnereikhez.) Én azt gondolom, hogy ha az agresszió pl. az apától jön és az anyát, illetve gyereket kiemelik ebből a környezetből, az "alapproblémát" még mindig nem oldották meg. Sokféle megnyilvánulási formája lehet a bántalmazásnak, úgy mint fizikai, szóbeli, érzelmi, szexuális, anyagi vagy szellemi, amiket nekem nehéz mind egy kalap alá venni és azt mondani, hogy mindegyik helyzetnek ez az egy megoldása lehet...
Szóval végülis úgy döntöttem, hogy más területtel ismerkedem tovább.
A kép valóban a Queen Vic iskola egyik, a romáknak tartott angol óráján készült
Szerencsém volt, mert még mielőtt elkezdtem volna keresgélni, felhívott egy hölgy tört magyarsággal és a segítségemet kérte a városba érkező nagy számú roma menekültekkel kapcsolatban. Közös ismerősökön keresztül talált rám és mivel otthon is évekig dolgoztam romákkal, szívesen igent mondtam. A város egyik általános iskolája, a Queen Victoria Public School keresett segítséget, amelynek környékére óriási számmal érkeztek az utóbbi egy évben magyar roma családok. Mivel sem a gyerekek, sem a szülők nem beszélik az angol nyelvet, a mindennapi kommunikáció nem egyszerű egyik oldalról sem. Azt tudni kell, hogy a menekültstátuszt kérőknek is kötelező iskolába járni, a gyerekeknek az itteni gyerekekkel együtt, azaz rendes suliba, a felnőtteknek pedig külön, ún. ESL (English as a Second Language) osztályokba. Enélkül nem is kapnának segélyt.
Szóval elkezdtem pár hónappal ezelőtt a Queen Victoriába járni, ahol többek között tolmácsolok a beiratkozásoknál, fordítok a tanárok és a szülők között, igyekszem segíteni a szülőknek, ha valamilyen kérdésük/kérésük van, bent vagyok órákon, hogy a roma gyerekeknek segítsek a tanulásban, magyarra fordítom a szükséges hivatalos papírokat vagy a tanároknak próbálok segíteni, hogy jobban megértsék a még angolul nem beszélő diákjaikat. Sokrétű az iskolai munka és meg kell mondjam, igazán élvezem. Időközben a dologból félállás lett, sőt egy másik iskola, illetve egy-két itteni segítő szervezet is kérte a segítségem, miután hallottak a nemrég szervezett Nemzetközi Roma Napok sikeréről.
North York Women's Shelter annak a női menhelynek a neve, ahol minden héten szerdán önkénteskedem. A menhely egyike a város rejtett intézményeinek, ahová nők és gyermekeik menekülhetnek az őket ért családon belüli erőszak elől. A rejtett szó azt jelenti itt, hogy ezen menhelyek pontos címe titkos, hiszen az oda menekülők valóban menekülnek és csak így biztosítható egy nyugodt pont a nők számára, ahol gyógyulhatnak és végiggondolhatják az életük következő lépéseit. A menhelyen ideiglenesen élők történetei messze nem vidámak, sem felemelőek, mégis szeretek ott dolgozni. A szakemberek személyisége, embersége, hozzáállása a problémákhoz, a nőkhöz/gyerekekhez gyakran hagy szavak nélkül és minden egyes nap sokat tanulok. A nők általában hat hónapig maradhatnak egy-egy menhelyen, miközben mindenféle segítséget megkapnak, amit igényelnek - legyen az lakáskeresés, munkahely váltás, tanulmányok folytatása, egyéni terápia, jogi tanácsadás stb. Hat hónap után legjobb esetben egy időközben megkapott állami segélylakásba költözhetnek, legrosszabb esetben egy másik menhelyre. A North York Női Menhely ezévben ünnepli fennállásának 25.-ik évfordulóját, azóta nyújt segítséget és reményt nő százainak városszerte. Őszintén örülök és büszke vagyok, hogy valamelyest én is része lehetek a munkájuknak.
Már önmagában a menhely évfordulója is megér egy bejegyzést, de múlt héten országszerte megemlékeztünk egy másikról is, aminek december 6-án volt 20 éve. "Nem vagyunk feministák" - kiáltotta ezeket a szavakat Nathalie Provost 20 évvel ezelőtt Marc Lépine-nek, aki azon nyomban sortüzet adott ki egy osztálynyi lányra egy montreali főiskolában (Montreal's École Polytechnique). Marc 1989. december 6-án berontott egy osztályba, különválasztotta a fiúkat a lányoktól, azt kiáltotta, hogy utálja a feministákat és lelőtte a lányokat. Ezután kiment a teremből, és még kb. 20 percig minden nőre rálőtt, akivel összetalálkozott a technikumban. Végül önmagával is végzett.
Provost volt egy, a négy szerencsés lány közül, aki túlélte a történteket. "Annak idején még azt gondoltam, hogy ahhoz, hogy feminista legyek, a hadsereghez kéne csatlakoznom" - mondta, aki pár nappal a történtek után a kórházi ágyából üzente a kanadai lányoknak, hogy ne engedjék megfélemlíteni magukat, és ha azt szeretnék - ahogyan ő is, akkor bátran vágjanak neki a mérnöki karriernek. "Évekkel később jöttem rá, hogy életemmel és cselekedeteimmel valóban feminista voltam. Egy nő voltam, aki mérnöknek tanult és aki büszkén tette ezt..." A lövöldözés után Provost befejezte a tanulmányait gépészmérnökként, majd a doktoriját is megszerezte. Ma a Quebec-i kormány stratégiai tervezés részlegének vezetője és négy gyermek anyja.
1989. december 6-a óta több hasonló iskolai mészárlás is történt - Columbine, Dawson Collage, Virginia Tech. - de a montreáli abban volt más, hogy a gyilkosnak határozott célpontjai voltak: nők. Lépine őket okolta saját élete kudarcaiért, s a hátrahagyott üzenetében több más nőt is megemlített, akikkel szivesen tette volna ugyanezt: politikusokat, vezetőket, Quebec első női tűzoltóját, rendőrnőket stb. Mégis egy egyszerűbb megoldást választott, amikor úgy döntött, saját iskolájába megy női célpontokért. 27 embert lőtt le a 20 perc alatt, 14 nő azonnal meghalt.
Az események megváltoztatták a nők életét országszerte. Mai napig sokan harcolnak a kanadai fegyverhasználati törvények szigorítása és a nők egyenjogúsága mellett. Tény azonban, hogy 1989 óta sok minden változott. 20 évvel ezelőtt az iskola női aránya 18 százalék volt, ma már több, mint 21. Vagy pl. azóta Kim Campbell-t megválasztották, mint az ország első női miniszterelnökét. De az is tény, hogy a legtöbb nőt, aki gyilkosság áldozata lett, a férje, szeretője vagy volt partnerei gyilkolták meg.
Mindenfelé voltak megemlékezések az országban a 20 évvel ezelőtti mészárlásról, hiszen azóta december hatodika Kanadában az Emlékezés és Cselekvés Napja a Nők Elleni Erőszakkal kapcsolatban. A North York Women's Shelter egy mozivetítés keretében emlékezett meg az elhunyt nőkről, akik erőszak áldozatai lettek. A film, amit megnéztünk a 20 évvel ezelőtti eseményekről szól, és ha jól tudom, ezév elején készült el, Polytechnique címmel. A film önmagában is elég nagy port kavart, főleg Montreálban. Sokan abszolút nem éreztek szükségesnek, hogy elkészüljön a témáról egy film, feltépve a sebeket, az emlékeket. Szerintük semmi értelme nincs a filmnek, semmit nem mondd el arról a napról, csak szépen sorbaveszi a történteket. Természetesen sokan másképp is gondolkodnak, akik szerint igenis fontos erről beszélni, mi történt december 6-án. Álljon itt most a film angol és francia előzetese illetve a film plakátja. (A film egyébként a 2009-es Cannes-i Filmfesztiválon is szerepelt.)
Ahogy írtam már korábban, volt szerencsém még a 10-es éveim végén összeakadni egy debreceni szervezettel, a Kortársak az Egészséges Fiatalokért (KEFE) egyesülettel, akiktől hamar megtanultam, hogy fiatalként is sokat tehet az ember a közösségért, amiben él. Az ott tanult készségek, a milliónyi élmény s a tudat, hogy adhatok valamit másokért, örökre velem marad. Így szinte magától értetődő módon maga az önkénteskedés is mindig részét képezte az életemnek. Mióta Kanadában élek, sok szempontból tágul a látóköröm, a világról alkotott képem, amibe az önkéntesség fogalma is beletartozik. Hihetetlenül inspiráló módokat, utakat látok arra, hogyan adjunk vissza valamit a közösségünknek. Legutóbb a Nemzetközi Önkéntesség Hetének keretein belül mutattam be a Timeraiser programot. Most ha lehet, egy még nagyszerűbb és még megindítóbb kezdeményezésről szeretnék beszélni, aminek neve Youth and Philanthropy Initiative (YPI).
Először is adva vagyon egy hölgy, Julie Toskan-Casale, aki a M.A.C kozmetikai cég egyik egykori tulajdonosa. Miután eladják a céget, létrehoz egy kis családi alapítványt, hogy az, amit legjobban élveztek a M.A.C. működtetése közben is, továbbra is életük része legyen. Ez pedig a jótékonykodás. Visszaadni valamit a közösségnek. Sokáig gondolkodtak azon, hogyan tehetik ezt a leghatékonyabban. Úgy értem, rengeteg nagyszerű célra lehet pénzt adományozni, ők azonban nem szerették volna, ha az egész csak egy csekk kiírásáról szól, egy olyan szervezetnek, akiről alig tudnak valamit. A nagy kérdés tehát az volt: hogyan lehetnek olyan hatékonyak, amennyire csak lehetséges... Majd egyszer csak jött az ötlet: A fiatalok! Tanítsuk meg a fiatalokat, hogyan kell adományozni, hogy mi a filantrópia! Így tehát 2002-ben megszületett egy program. Egyetlen (próba)iskola vett részt benne az első évben, amihez képest tavaly több, mint 100 iskola Kanadában és 10 Angliában. A program ma már része a 9. és 10.-ik osztályos képzésnek azokban az iskolákban, akik jelentkeztek a progamba. (Otthon működhetne ez pl. Társadalomismeret órán.)
Na de nézzük, hogy is működik ez az egész: 1. Vannak tehát a diákok, akiknek feladatuk, hogy pár fős csoportban összedolgozva kiválasszanak egy helyi(!) szociális szervezetet, aki szerintük nagyon megérdemelné a $5.000-os fődíjat. 2. Elsőként telefonon megkeresik őket, beszélnek a vezetővel, elmondják, mi is a céljuk. Majd személyesen is látogatást tesznek, amit már jó adag felkészülés, kutatás előz meg a szervezettel illetve a szociális intézmény alapterületével kapcsolatban. 3. A személyes találkozó(k) során a fiatalok igyekeznek annyi információt megtudni, amennyit csak lehetséges a vezetőségtől, az ott dolgozóktól és a kliensektől(!) egyaránt. Magáról a szervezetről, a munkájukról, a területről, amivel foglalkoznak, a dolgozók, illetve kliensek élményeiről stb. 4. Majd jön a prezentációra való felkészülés időszaka. Ekkora a fiataloknak már igen széleskörű képük van a választott témáról, problémakörről, legyen az a hajléktalan kérdés, a gyermekvédelem, fogyatékosság, az ifjúság, közösségi házak, idősgondozás, a szenvedélybetegség... és még sorolhatnánk. A prezentáció abszolút a fiatalok kreativitására, sokoldalúságára van bízva, amibe zenéket, filmbejátszásokkat és bármilyen más ötletet beágyazhatnak. Ebben a szakaszban már nemcsak beható információ áll a diákok rendelkezésére, de elkötelezettek is a szervezet iránt, érezve, látva fontosságukat, szerepüket a város/közösség életében. Így tehát valóban a legjobbat igyekeznek kihozni magukból, hogy megnyerjék számukra a - sokat jelentő - pénzösszeget. 5. Az utolsó szakasz maga a prezentációk előadása. Minden iskolában összeáll egy tanárokból és diákokból álló zsűri, akik akár az iskola előtt nézik végig az előadásokat és választják ki a legjobbat, legszínesebbet, leghatásosabbat. Tehát iskolánként lesz egy-egy győztes szervezet. (Az egyik önkéntes helyem - egy női menhely - ebben az évben két iskola diákjai által is megkapta a nyereményt. :)
Ha végiggondoljátok ezt az egész struktúrát, hihetetlen sok előnye, pozitív oldala van. :))) A diákok olyan készségeket sajátíthatnak, gyakorolhatnak, mélyíthetnek el, amiknek az életben később nagy hasznát vehetik. Gondolok itt magára a kutatásra/információszerzésre, a hivatalos szervekkel való kommunikációra, az előadói készségre nagyobb közönség előtt stb, stb. Ha jól belegondolok, hol álltam én ezekkel 15-16 évesen? Mert erről a korosztályról beszélünk, nem igaz? Amikor még az egyetem első éveiben is azzal kellett megküzdenem, hogy egyáltalán fel merjem tenni a kérdéseim egy előadás alatt mások előtt... vagy amikor állandóan végigmondtam magamban, mit fogok mondani, ha fel kellett hívnom egy hivatalos szervet, mert annyira izgultam... Mintha nem is egy másik ember állna a vonal túlsó végén, hanem valami jóóval nagyobb... Érdemes már csak az erre vonatkozó képkockák miatt végignézni az alábbi, 15-20perces videót, ami nagyszerű képet ad az egész programról.
Ami a készségek elsajátítása mellett még fontosabb volt a program kialakításakor, hogy a fiatalok egy valós képet kapnak arról, mi is folyik körülöttük a világban. A videón sok fiatal elmondja, mennyire meglepte, hogy ennyi és ennyiféle szociális szervezet működik a városukban. A kutatások nyitottabbakká tették őket a társadalmi problémákra, akár olyanokra is, amikkel nem találkoztak eddigi életük során. De sok olyan fiatal is van, akik éppen azt a szervezetet választják, akik szolgáltatásait ők vagy családjuk már igénybe vette - így úgy érzik, valamit vissza tudnak adni viszonzásképpen. A személyes tapasztalatok hihetetlen sokat jelentettek számukra. Nagyszerű tapasztalat, hogy a program lezárása után sem fordítanak hátat ezeknek a szervezeteknek a fitalok, hiszen megérintette őket valami. Sokan továbbra is kapcsolatban maradnak, azaz önkénteskednek a választott szociális intézménynél. Beszélnek a diákok arról is, hogy mennyire tágítja a látókörüket mindaz, amit tapasztaltak. Hogy a program csapatmunkára tanítja őket, és arra, hogy sok ember előtt valóban nem egyszerű felszólalni, de ha a szívük, lelkük is benne van a munkában, akkor minden sokkal könnyebb. :) A szervezők hisznek abban, hogy a fiatalok sok mindent el tudnak érni a közösségben, igazi változásokat generálva. A diákok mellett a szervezetek is sokat profitálnak, hiszen gyakran kis, egyébként háttérben lévő szervezetek is reflektorfénybe kerülhetnek a program által. A tanárok is hálásak, hiszen az, amit a finatrópiáról, az önkéntességról tanítanak, itt igazi értelmet nyer. Egyetlen iskola nincs, aki miután részt vett a programban, ne akarna újra és újra a következő években is. Ahogy már említettem, Kanada mellett nemrég Angliában is elindult a kezdeményezés és a szervezők remélik, hogy más európai országban illetve szerte a világon is hallhatunk majd a YPI programról és a diákok részt vállalásáról a társadalmuk életében.
A filantrópiát és az önkéntességet nem lehet elég korán kezdeni. Sőt, annál jobb, minél hamarabb megtanítjuk erre a fiatalokat. Mióta hallottam erről a programról, mélységesen hiszek benne, az eredmények pedig önmagukért beszélnek. Újra: nézzétek meg a fenti és az alábbi videót és talán lesznek olyanok köztetek, akikben megfogan egy gondolat... aminek nyomán felelősségteljesebb, a problémákra/egymásra nyitottabb és egy önzetlenebb közösséget építhetünk. Sehol nem indult ez másképp... csakis apró lépésekkel, egy-egy felvillanó gondolattal. :)
Az alábbi videó a tavalyi évet ünnepli, mely az 1.5 millió dolláros adománnyal mérföldkő a YPI életében. 120 iskola, 12.000 diák, 600.000 dollár adomány.
