Daring Greatly avagy hogyan neveljünk/éljünk teljes szívvel és bátorsággal

 

Fantasztikus, sokszínű, embert próbáló, tanulságos, szívet-lelket melengető, befelé néző, mosollyal és könnyekkel teli (...) egy évet tudhatok lassan magam mögött. Azt az egy évet, amit itthon tölthettem a kisfiam születése után, miközben őt is és magamat is igyekeztem egyre jobban megismerni. 

Micsoda egyedi és semmihez nem fogható utazás ez, amit a szülőség jelent! Wow, wow, wow! 

A szívem színültig van szeretettel, ami ma már szinte közhelynek számít, pedig nem az. Talán a szó nem elég arra, hogy az ember kifejezze, mit is érez.

Persze miközben a boldogságtól szeretném átölelni az egész világot, egy állandó, el nem múló izgalom/aggódás is van bennem ezernyi kérdés kíséretében: vajon jól csinálom-e, amit csinálok... képes vagyok-e/leszek-e kielégíteni Patrick igényeit... jól értelmezem-e a jeleit, most, amikor még nem beszél... elég óvatos vagyok-e, elég következetes-e, miközben adok-e neki elég szabaságot/mozgásteret is egyben... és még sorolhatnám. Gondolom, sokaknak ismerősek az ehhez hasonló kérdések.

Aki ismer engem, tudja (aki nem, talán a blogból azoknak is kiderülhetett), hogy mennyire szeretek egy-egy témának utánaolvasni, arról kutatni, úgy igazán beleásni magam - ergo kiélni a szociológus vénám. Ebben természetesen a gyereknevelés téma sem kivétel. Mivel eddig sosem neveltem gyereket napi szinten és a munkám sem erről szólt igazán, így rettentő érdekes volt számomra sok mindent olvasni, meghallgatni, végiggondolni e témával kapcsolatban. Hihetetlen, mennyit tanulhat így az ember. Mindemellett azonban ez a fajta tanulás meg sem közelíti azt, amit az ember tapasztalás útján, a saját bőrén tanulhat meg nap mint nap. :))) Be kell valljam, én mindkettőt nagyon élvezem. Szeretek információkat szerezni valamiről, majd a saját gondolataimat hozzátéve a végén menni a saját megérzéseim után. Persze az emberben van egy kis izgalom a bizonytalanság miatt, azaz hogy nem látja előre a dolgok kimenetelét, de ez már csak így van...

Én őszintén hiszek abban, hogy semmi sem véletlen az életünkben, így az sem, hogy bizonyos dolgok, személyek, történések mikor lépnek be az életünkbe. 

Igy vagyok most Brené Brown-nal. :) Ha jól emlékszem, nem írtam még eddig külön bejegyzést a munkásságáról, pedig megérne egy misét. Brené egyébként szintén szociális munkás, szociológus, mint én, akinek kutatásai kiemelkedően érdekesek a számomra. Hosszú évek óta olyan témákat kutat, amiket egyáltalán nem egyszerű tanulmányozni, mert senki sem szeret őszintén beszélni róluk. Olyan témákról, mint sebezhetőség, bűntudat, emberi érték, hitelesség, bátorság stb. Ha csak egy kicsit is érdekel valakit a téma, akkor ha más nem, hallgassa meg Brene TED előadását a sebezhetőség erejéről. Fantasztikus és van hozzá magyar felirat is!!

De hogyan jön mindez a szülőséghez és az én kérdéseimhez?  Hát így:

Brené harmadik könyve - Daring Greatly - az, ami "rám talált" és mélyen megérintett nemrég. A téma hasonlóan az előzőekhez a sebezhetőség. Olyan kérdéseket feszeget, mint:

Miért is félünk sebezhetőnek lenni?

Miért félünk igazán megmutatni a valós önmagunkat? Ugyanis a sebezhetőség nem egyfajta gyengeség, sokkal inkább bátorság ahhoz, hogy felvállaljuk önmagunkat, úgy ahogy vagyunk.

Mikkel vértezzük fel magunkat a sebezhetőségünk ellen és mi ennek az ára?

Hogyan élhetünk őszinte, autentikus életet az igazi önmagunkkal boldogan és kiegyensúlyozottan.

Hogyan törhetjük át azt a félelmet, hogy nem vagyunk elegek, elég jók, elég szépek, elég vékonyak, elég jó pozícióban stb, félelmünket a csalódásoktól, a veszteségektől...

Mind-mind olyan kérdések, érzések, amik mélyről irányítják az életünket. Csak egy idézet a könyvből:

"Igazán bátornak/merésznek lenni nem a győzelemről vagy a veszteségről szól. Bátorságról szól. Egy világban, ahol a 'sosem elég' dominál és a félelem szinte természetessé vált, ott a sebezhetőség pusztító. Kényelmetlen. Még egy kicsit veszélyes is időnként. És nem kérdés, hogy kitenni/megmutatni önmagunkat egyet jelent azzal is, hogy nagyobb a rizikója a kritikáknak és a megbántásnak. De ha visszalépünk egy kicsit és megvizsgáljuk az életünket, akkor rájövünk, hogy semmi sem kényelmetlenebb, veszélyesebb és fájdalmasabb, mint azt látni, hogy kívülállóként nézünk be saját életünk ablakán és azon elmélkedünk, hogy vajon mi lenne, ha lenne bátorságunk felállni és igazán megmutatni önmagunkat, engedni, hogy mások igazán lássanak minket."

A könyv címe egyébként egy Theodore Roosevelt beszédből származik, amit mikor először elolvasott Brené, nagyon mélyen elgondolkodtatta. Az idézet valahogy így szól:
"Nem a kritikusok számítanak: azok, akik ujjal mutogatnak, ahogy az erős megbotlik vagy ahogy azok, akik valóban cselekszenek, hogyan tehették volna jobban. Az érdem azé, aki konkrétan bent van az arénában, akinek arca poros és izzadt és véres, aki keményen igyekszik, aki hibázik és vesztesen jön ki újra és újra, mert nincs erőfeszítés hiba és veszteség nélkül, de ez az ember ismeri az igazi lelkesedést, az igazi odaadást, aki odateszi magát egy igaz ügy érdekében; aki tudja, hogy a legjobb esetben a végén övé a győzelem diadala, de azt is tudja, hogy a legrosszabb esetben, ha veszít, legalább őszinte igyekezettel, bátorsággal (daring greatly)veszített, és a helye soha nem azon hideg és félős egyének között lesz, akik nem ismerik sem a győzelmet, sem a veszteséget."

Ebben a könyvében Brené a szülőségről is beszél. Éppen arról, mennyire bennünk él a biztos válaszok iránti igény és hogy ez mennyire veszélyes is tud lenni. Veszélyes azért, mert ha valaki nem úgy gondolkodik, mint  én, de ő természetesen "biztos" az ő igazában, hogyan kell gyereket nevelni, akkor ez a "biztos" érzés  termőtalaja lesz az intoleranciának, az abszolútoknak, az ítélkezésnek. Az ember pedig ezeknek következtében könnyen érezheti egyre bizonytalanabbnak magát, mint pl. szülő...

Szülőnek lenni egyértelműen egy fantasztikus és kalandos utazás. Mindannyian keresünk néha kapaszkodókat az úton, meghallgatjuk a jótanácsokat, de a végén a döntés csakis a miénk. Egyszer olvastam valahol, hogy Brene egyik leghasznosabb szülői tanácsát egy írótól kapta, aki arról beszélt, hogyan reagálunk mi, felnőttek, mit teszünk, amikor a gyerekünk belép a szobába. Az író szerint nagyon érdekes ezt megfigyelni. Bevallása szerint annak idején, amikor a gyerekei kicsik voltak és beléptek a szobába, ő azt nézte rajtuk, hogy nem pecsétes-e a ruhájuk, meg vannak-e fésülködve, a zoknijuk fent van-e stb.... hiszen törődött velük és ezekből a mondatokból ezt mások is láthatták. Igy mutatta ki a szeretetét. A gyerekek fejében azonban ez valahogy úgy hangozhatott, hogy "Na, mi baj van már megint?" Az író tanácsa nagyon egyszerű volt: "Engedd, hogy az arcod azt mutassa, ami a szívedben van". Ha örülsz a gyereknek, akkor engedd, hogy az arcod ezt mutassa: örülök, hogy itt vagy. Ennyire egyszerű. :)

Brenének ez a tanács azóta minden nap a fejében van szó szerint és egyfajta gyakorlat lett belőle. Amikor a lánya pl. kirohan az iskolából suli után, már nem engedi, hogy első mondata az legyen, hogy össze-vissza áll a hajad vagy jesszus, hogy összekoszoltad ma magad. Azt akarja, hogy az arca azt sugallja, boldog vagyok, hogy látlak, hogy újra együtt vagyunk. Vagy ha a fia berohan a lakásajtón piszkosan a kertből, először elereszt egy mosolyt és csak utána mondja, hogy menj kérlek és moss kezet, mielőtt valamihez hozzáérnél.

Igaz, Patrick még csak most lesz nemsokára egy éves, de abszolút át tudom élni, mit jelentenek ezek a szavak. 

Biztos vagyok benne, hogy sokszor leszek még mérges önmagamra, ha valami nem úgy sül majd el, ahogy szerettem volna köztem és Patrick között. Az utóbbi időben éppen ezért keresgettem magamban és kívül is olyan "útmutatókat", gondolatokat, amik segíthetnek abban, hogy minél jobb szülő lehessek... amik az én és mások eddigi tapasztalataira alapozódnak. De nem csak mint szülő, hanem mint egyén is. Hiszen az, hogy kik is vagyunk és hogyan közelítjük meg az életet, rettentő erős minta a picik számára, amit észrevétlenül megtanulnak tőlünk. Pl. hogyan beszélünk másokkal, hogyan bánunk önmagunkkal, hogyan reagálunk bizonyos történésekre stb.

Mivel tökéletes nem vagyok semmiben, így ebben sem leszek az, de hiszem, hogy ezt a "tudást" nagyon fontos átadnom majd Patricknek is. Hogy később úgy tudja szeretni és elfogadni önmagát és másokat, ahogy van. Őszintén szólva nekem ez a felismerés nagyon hosszú tanulóút volt és maga a gyakorlás persze egy életen át tart. Szeretném viszont, ha Patricknek ez a tudat már természetes és automatikus lenne. Hiszek benne, hogy ez lehetséges. :)

Brené Brown a fent említett, harmadik könyvében megosztja többek között azt a szülői "útmutatót", amit önmagának és férjének írt össze, és amit mindig igyekeznek szem előtt tartani a családjukban. Ez a "The Wholehearted Parenting Manifesto". 

Ez az, amiről hiszem, hogy nem véletlenül talált rám nemrég, és aminek minden sorával minden porcikámban rezonálni tudok. Nagyon fogok igyekezni, hogy én is hasonló elvek szerint neveljem Patricket!

• Mindenekelőtt szeretném, hogy tudd, hogy szeretlek és szeretetre méltó vagy. Ezt a szavaimból és a cselekedeteimből fogod megtanulni - a leckéket a szeretetről, azáltal, ahogyan én viszonyulok hozzád és saját magahoz.

• Szeretném, hogy úgy indulj neki a világnak, hogy tudd, elegendő/érdemes vagy. Meg fogod tanulni, hogy érdemes vagy a szeretetre, a valahová tartozás érzésére és az örömre azon keresztül, ahogy  látsz majd engem megértőnek lenni önmagammal szemben és elfogadni a saját tökéletlenségem.

• A családunkban gyakorolni fogjuk a bátorságot azáltal, hogy ott leszünk egymásnak, hogy engedjük igazán láttatni önmagunkat és tiszteletben tartjuk egymás érzékenységét.

• Meg fogjuk osztani egymással a nehézségeinket és az erősségeinket. Az otthonunkban mindig lesz helye mindkettőnek. 

• Megtanítunk majd arra, hogyan legyél elfogadó és megértő, amit először önmagunkon tanulunk meg, majd másokon. 

• Határokat állítunk majd fel, amit mindannyian tiszteletben tartunk. Becsüljük a kemény munkát, a reményt és a kitartást. A pihenés és játék a családunk értékei lesznek, amiket gyakorolni is fogunk.

• Meg fogod tanulni, mit jelent a felelősség és a tisztelet - azáltal, ahogy látsz majd engem hibázni és kijavítani a hibát és ahogy látsz majd engem, hogyan kérek segítséget valamiben és hogyan fejezem ki az érzéseimet.

• Szeretném, hogy ismerd az örömöt, így majd együtt fogjuk gyakorolni, hogyan adunk hálát dolgokért. Szeretném, hogy ismerd az örömöt, így majd együtt fogjuk megtanulni, hogyan legyünk sebezhetőek.

• Ha valami bizonytalan és félelmetes lesz az életünkben, te már a lelked mélyéről tudni fogod, hogy ez is része az életnek. Együtt fogunk sírni és szembenézni a félelemmel és a gyásszal. Szeretném persze elvenni a fájdalmad, de ehelyett ott leszek melletted és megtanítalak, hogyan érezd át/éld meg ez az érzést is.

• Sokat fogunk nevetni és énekelni és táncolni és alkotni. Egymás között mi mindig önmagunk lehetünk. 

• Akármi történjék is, te mindig közénk tartozol.

• Amint elindulsz a magad útján az életben, a legnagyobb ajándék, mit útravalóul adhatok, hogy az életem teljes szívvel és őszinte igyekezettel/bátorsággal élem.

• Nem fogok semmit sem tanítani, mutatni vagy szeretni tökéletesen, de meg fogom neked engedni, hogy igazán láss engem és mindig nagy becsben fogom tartani azt az ajándékot, hogy én is láthatlak téged. Igazán, mélyen láthatlak téged.

U.I.: A manifesto innen letölthető kétféle design-nal. A könyvvel kapcsolatban pedig ajánlom azt a két részes interjút, amit Brene adott Oprah Super Soul Sunday című műsorában. Én imádtam. :)

A két legfontosabb férfi az életemben

Ma kilenc éve annak, hogy Bill-lel elkezdtünk ismerkedni egymással. :) 

Valami elindult a neten keresztül, amiről egyikőnknek sem volt fogalma, hová vezet. Visszanézve, azt hiszem mindketten büszkék vagyunk arra, hogy mennyi, de mennyi nehézségen mentünk keresztül azért, hogy a kapcsolatunk működhessen és valahol megtaláljuk a közös életünk. Mindkettőnknek példa ez arra, hogy akármi lehetséges és elérhető, ha nagyon vágyunk rá és nem adjuk fel az álmainkat. A párkapcsolatot illetően pedig arra, hogy ha mindkét fél akarja, hogy működjön a dolog és nyitott a változásra, változtatásra, no és persze megvan a mély szeretet közöttük, akkor még két ennyire különböző ember is képes összecsiszolódni és megtalálni a közös alapot. :) Mai napig hihetetlenül különböző emberek vagyunk/maradtunk, de mégis, "we taste delicious together". ;))

Ez az első olyan "ismerkedési évfordulónk", ahol már nem csak ketten, hanem hárman vagyunk! 

Anyukává válni igazi álom volt számomra, az pedig, hogy Patrick anyukája lehetek, csak hab a tortán. Biztosan eljön majd az idő, amikor arról fogunk mesélni neki, hogy az anyukája és apukája hogyan ismerkedett meg. Több szempontból is fontosnak érzem, hogy ismerje a történetünket. Az egyik ezek közül, hogy nagyon szeretném őt példát mutatva nevelni. Nem az a vágyam, hogy Patrick mindig azt tegye majd, amit mondunk neki. Sokkal inkább az, hogy látva a szüleit érezze, elhiggye, hogy elérhet bármit az életben, ami igazán fontos számára. Lássa azt, hogy mi sem adjuk fel az álmainkat és igyekszünk önmagunkhoz hűen élni nap mint nap. Remélem már egészen kicsiként tudni fogja, hogy legyen bármi is élete célja, mi mögötte állunk és támogatjuk abban, hogy igazi énje kibontakozzon - még akkor is, ha valami oknál fogva mi másképp képzeltünk volna el... (de remélem ilyen nem lesz, ha igyekszünk nyitottsággal és elfogadással közeledni felé, nem pedig elvárásokkal...)

Hiszem, hogy Patrick szerencsés abban a tekintetben, hogy szülei egy mély szeretetre és tiszteletre alapuló kapcsolatban élnek. Arról nem is beszélve, hogy mennyire különbözőek, azaz már kicsi korától abban fog felnőni, hogy egy-egy helyzetet mennyire másféleképpen is lehet látni... és hogy ez abszolút oké. :)

Azt kívánom magunknak ezek az évfordulón, hogy továbbra is igyekezzünk önmagunk maradni, mégha sokszor nem is ez az egyszerűbb út! Segítsük, támogassuk egymást, hogy azok lehessünk, akik valójában vagyunk és hogy ne adjuk fel az álmainkat!   

"Whatever you are meant to do, move toward it and it will come to you." Gloria Dunn
Happy Anniversary Honey!!

Átalakulás...

Érdekes dolog, hogy az ember lánya akarva-akaratlanul is mennyit változik azáltal, hogy állapotos lesz, majd idővel anyuka. ;) A szülés előtti és utáni hónapok rendkívüliek voltak minden lehetséges szempontból. Úgy érzem, hogy a szívem nagyobb lett, kitágult, én magam pedig erősebb, tudatosabb lettem, valaki, aki tisztábban hallja a belső hangját. Mindig tudtam, hogy nagyon fogom szeretni a gyermekem, hogy ez a szeretet különleges és mély lesz. Azonban megélni mindezt teljesen más, valóban embert formáló érzés. Ez a tiszta, egyedi kapcsolat feltölt, elmondhatatlanul boldoggá tesz és olyan mélységekbe viszi a lelkem, amit eddig nem ismertem. Én tanítom őt, de leginkább ő tanít engem. Neki még minden, de minden annyira új. Elnézve őt, ahogy pl. tágranyílt szemekkel szemléli a fák mozgását a szélben, engem is még jobban lelassít és arra késztet, hogy én is újra átéljem vele ezeket a csodákat. :)

Már a terhesség ideje alatt is "öntudatlanul" jobban vonzódtam az egészségesebb, teljesebb ételekhez. Annak idején írtam is egy bejegyzést a zöld turmixokról, ami egyértelműen ebbe a csoportba tartozik. Egyre tisztábban kezdtem érezni, hogy mit kíván igazán a testem/lelkem. Mi az, ami valóban táplál, és mi az, amit csak kívánok, de nincs igazán szükségem rá.

Tudni kell, hogy gyerekkorom óta nagy tejtermék rajongó vagyok/voltam. Szinte egy nap nem telt el, hogy ne ittam volna tejet, akár egy litert is naponta. Felnőttként úgy álltam hozzá, hogy ez az én bűnözésem; nem iszom, nem cigarettázom, mindezek helyett tejet iszom. :)) 

Patrick születését követően egyre többet olvastam az egészséges, gyógyító táplálékokról, ugyanis a terhességem utolsó hónapjaiban komoly vérnyomás gondokkal küzdöttem. Mindig kicsit magasabb volt a vérnyomásom az átlagnál, még versenysportolóként is, azt hiszem, ez családi "örökség". Azonban gondom soha nem volt vele, habár mérni sem mértem igazán. A terhesség azonban felnagyította ezt a problémát, aminek az lett a vége, hogy a tervezettnél egy hónappal hamarabb kellett ott hagynom a munkahelyem, tkp. egyik napról a másikra, amikor is az orvos pihenésre "ítélt". Ez elég nagy és hirtelen változás volt számomra, amit nem viseltem egykönnyen, be kell valljam. Egyrészt szeretem a munkám és mindent magam mögött hagyni, befejezetlenül komoly lelki terhet jelentett. Másrészt a hirtelen leállás és egész napos pihenés is furcsa volt eleinte. De tudtam, hogy mindez a pici és az én érdekemben történik, így igyekeztem mihamarabb megbékélni a helyzettel. Szinte naponta jártam a szülész-nőgyógyászomhoz ellenőrzésre, amíg az egyik ilyen látogatás alkalmával azt nem mondta, hogy innen már ne haza, hanem a kórházba menjek, mert ma megszüljük ezt a babát. Igy visszanézve semmi nem úgy alakult, ahogy én azt elképzeltem vagy elterveztem, de minden jó, ha vége jó, nem igaz? :)

Mivel időm volt bőven ezekben az utolsó hetekben, így még többet tudtam olvasni, többek között az egészséges táplálkozásról is. Abszolút nem akartam gyógyszereket szedni hosszútávon, amit egyébként muszáj volt már a szülés előtti hetekben is. Tartottam a gyógyszer hatásától a babára, az anyatejemre és rám nézve, hiába mondták, hogy ez a típus abszolút biztonságos kismamáknak is. Valahogy nem érteztem magam jól tőle, lelkileg. 

Teltek a hetek, megszületett Patrick, én pedig továbbra is szedek valamilyen gyógyszert, az orvos szerint legalábbis egy ideig. Mindezt azért mesélem el, mert ez az élmény valahogy még tisztábbá tette számomra, hogy nem szeretnék tovább állati eredetű ételeket enni. Már jó ideje érlelődik bennem ez a dolog, azaz nem elsősorban egyfajta döntés eredménye a változás, hanem egy belső folyamaté, ami egyszerűen jól esik és valahogy olyan természetes.

Ha valaki erre az útra lép a táplálkozást illetően, sokféle ok állhat mögötte:

- van, aki etikai okokból dönt így, mert nem ért egyet pl. az állatok kínzásával a farmokon;

- van, aki a Föld szennyezéséhez nem akar hozzájárulni, hiszen a mai állattenyésztés annyi, de annyi mennyiségű vizet és élelmet igényel, ami valóban a Földet veszélyeztetni;

- van, aki önmagára gondolva fogyni szeretne vagy egészségesebben étkezni;

- van, aki egészségügyi okokból érzi úgy, hogy ez a neki való út.

Akármi álljon is a döntés hátterében, növényi alapanyagú ételeket enni, azaz vegánként étkezni sehonnan nézve nem rossz döntés. Van, aki több év során, egyenként mondd le egy-egy állati ételről, úgy mint tojásról, húsokról vagy a tejtermékekről és van, aki szinte egyik napról a másikra vált. Én valahol a kettő között állok, de tény, hogy az utóbbi hónapokban gyorsultak fel igazán a dolgok. 

Szeretnék majd bővebben írni azokról az indokokról, amik engem erre az útra segítettek, de inkább majd a következő bejegyzésben. :) Addig is örömmel olvasnám a ti véleményeteket/tapasztalataitokat a témáról. :)