Fizetni vagy nem fizetni? Ez itt a kérdés

Nemrég egy érdekes cikket olvastam az újságban az iskolai teljesítmény motiválásáról. A cikket olvasva, bevallom, először automatikusan a tagadó álláspontra álltam, viszont tudom, hogy a dolgok sosem ilyen egyszerűek. Igyekszem ezekben a helyzetekben nyakon csípni magam és valóban mögé nézni egy-egy kérdéskörnek. Az említett cikk kapcsán kíváncsi lennék a Ti véleményetekre is.

A TDSB (Toronto District School Board) egy, a torontói iskolákat összefogó városi testület. Kanadában a legnagyobb ilyen jellegű iskolai szervezet, Észak-Amerikában a negyedik. A testület már egy ideje arra keresi saját válaszát, hogy jó ötlet-e anyagi támogatást adni a hátrányos helyzetű gyerekeknek a jó iskolai teljesítményért. A szervezet nemrég a közvélemény hozzáállását kérte Twitter-en az elég ellentmondásos kérdéskörben. Azt szeretnék eldönteni, lehet-e ez a program a szegénység elleni küzdelem egyik eszköze? Az eszmecsere mindenesetre elindult, eddig talán több pozitív visszajelzéssel, de persze mindenféle véleményt hallani.

A TDSB képviselőjének elmondása alapján, a fizetségre ne mint megvesztegetésre gondoljunk, hanem egyfajta segítségnyújtásra azoknak a gyerekeknek, akiknek jóval kevesebb támogatásuk, jóval kevesebb saját forrásuk van a többi tanulóhoz képest. A lényeg tehát, hogy a tanulást próbálják ösztönözni a legszegényebb körzetekben. A TDSB több, mint 250.000 tanulót tömörít, közel 600 torontói iskolán belül. A kérdéskörben körülbelül 110 iskoláról beszélünk, akik erősebb támogatást igényelnének a környékük szegénységi mutatói alapján.

Az ötlet egyébként nem újkeletű, hiszen az amerikai Harvard Egyetem (Education Innovation Laboratory) végzett már vizsgálatokat e témakörben. A tanulmányban 250 Chicagó-i, Dallas-i, New York-i és Washington-i iskola vett részt. Az eredmények szerint a Washington-i és Dallas-i diákok teljesítménye valóban javult, ahol második osztályosok 2 dollárt kaptak minden egyes könyvért, amit elolvastak. Azonban New York-ban a tanulók nem értek el jobb eredményeket, még a kecsegtető 50 dollár ellenére sem. 

Az eddigi tapasztalatok tehát nem egyértelműek. Így határozott igent vagy nemet nem egyszerű adni a kérdésre. A lényeg tehát a motiválás, elsősorban a legelmaradottabb, legszegényebb tanulók körében. 

Ti mit gondoltok? Hatásos lehet-e ez a módszer a szegénység elleni küzdelemben, főleg, ha tudjuk, hogy a kiemelkedés egyik legbiztosabb útja-módja az oktatás?

Újra a szociális szakmában :)

Az utóbbi időben messze nincs időm annyit írni, mint amennyit szeretnék, és ezt őszintén sajnálom. A nyári hónapokban annyi minden történik a városban, amiről írni szerettem volna, de ahogy ez lenni szokás, az élet néha másképp rendezi a dolgokat. Ezt abszolút nem panaszként mondom, sőt, épp ellenkezőleg, semmi okom panaszra - csak mindez most azt jelenti, hogy egy ideig nem biztos, hogy minden héten fel tudok tenni egy-egy új bejegyzést. Köszönöm a sok érdeklődést, velem abszolút minden rendben van, de kicsit felgyorsult az életem és kis idő kell, mire felveszem az iramot. :) 

Az utóbbi egy év önkéntes munkáiról már írtam korábban, viszont azt hiszem, a helyzetem mélyebb körülírása elmaradt. Akkor hát most bepótolom:

Amikor 5 évvel ezelőtt Kanadába költöztem, nem volt kérdés számomra, hogy mint hivatást, itt is a szociális munkát szeretném választani/tovább folytatni. Persze egy új országban sok mindent előlről kell kezdeni, de legalábbis jó pár lépést visszalépni az otthonihoz képest, így tudtam, hogy nekem is időbe telik majd, mire újra elmondhatom, hogy szociális szakemberként dolgozom. Azonban mint sok mindenki más, én is azt gondoltam, ez valahogy könnyebb, gyorsabb lesz. Sokféle történetet hall az ember a munkakereséssel kapcsolatban - jót is, kevésbé jót is, könnyebbnek tűnőt és nagyon küzdelmeset. Én azt hiszem, valahol középen állok az én történetemmel, de persze ez is egyéni megítélés/világnézet kérdése. :)

Szóval öt évvel ezelőtt eleinte én is takarítással próbáltam hozzájárulni a családi bevételhez, miközben igyekeztem beszerezni a szakmai munkavállaláshoz szükséges papírjaimat (pl. otthoni diplomák itteni elfogadtatása, itteni nyelvvizsga stb.). Azt tudtam, hogy nem fogok rögtön munkát kapni a szakmámban, hiszen semmit nem tudtam az itteni szociális szolgáltatásokról. Így valljuk be, teljesen érthető volt, hogy addig, amíg nincs több helyi ismeretem, addig valami más munka után kellett néznem. Szerencsés voltam, mert pár hónap után két hely közül is választhattam - habár mindkettő magyar cég volt és jó távol az eredeti szakmámtól. Mégis szerencsésnek éreztem a helyzetet, mert sokan hosszú hónapokig keresgélnek, egyre jobban belefáradva és elkeseredve a sok visszautasítástól. 

Így történt hát, hogy a Corvina Printing & Design nevezetű céghez kerültem. Eleinte úgy terveztem, hogy csak pár hónapig maradok és meg kell mondjam, a kezdeti nehézségek és a főnököm hozzáállása is ezt erősítette bennem. Az első hónapok amúgy is elég kemények mindenkinek egy új országban, de egy nem igazán barátságos környezetben mindez még jóval nehezebb. Az idő azonban telt, a hangulat oldódott és a munkaóráim is növekedtek. A kis cég grafikai tervezéssel és nyomtatással foglalkozott, és egyre jobban elkezdett érdekelni mindennek a szakmai része. Világ életemben csakis szociális területen dolgoztam, mások problémáival, kríziseivel és volt bennem egy érzés, hogy nem árthat a változatosság... Plusz élveztem a munka kreatív részét, élveztem, hogy valamit én hozok létre, így gondoltam, nézzük meg, merre visz ez az egész...

Időközben persze sosem felejtettem el a szociális munkát, nem is tudtam volna, még ha akartam volna sem... Azt gondolom, hogy ha valaki megtalálja a "hivatását", akkor az szinte az ember vérévé válik. A négy év alatt, amit a Corvinánál töltöttem, megszereztem minden szükséges kanadai papírt, amit csak lehetséges, elvégeztem hétvégi/esti szakmai kurzusokat stb., azaz mindenem megvolt ahhoz, hogy fejest ugorjak a szociális szakmának - ami folyamatosan hiányzott - egy dolog kivételével: ez pedig a szakmai gyakorlat, a "híres" kanadai tapasztalat. Egy teljes állás, plusz napi két-három óra utazás mellett nem igazán láttam, hogyan fogom ezt az utolsó, de abszolút szükséges dolgot megszerezni...

Ahogy azt a már fent említett korábbi bejegyzésben is említettem, tavaly év elején, amikor nálunk is egyre jobban mutatkoztak a gazdasági válság jelei, az én helyem is kezdett kérdésessé válni. A munkahelyem elvesztésének már a gondolatától is eléggé kétségbeestem eleinte, fogalmam sem volt, mihez kezdek majd. A dolgok ráadásul nyár elejére tornyosultak, amikor a legnehezebb elkezdeni munkát keresni, hiszen minden lelassul a nyári hónapokra. Szerencsémre a férjem mellettem állt és a kezdetek kezdetétől fantasztikusan támogatott. Ő volt az, aki először mondta ki, hogy amit most nehéznek vagy rossznak látunk, az talán hosszútávon nem is annyira rossz... hogy talán eljött az ideje, hogy végre elkezdjem megszerezni az itteni szakmai tapasztalatomat. Az ember magától jóval nehezebben adja fel a biztosat, és hát tény, hogy én is így voltam ezzel. Tudtam, hogy munka mellett szinte esélyem sincs a szükséges tapasztalatok megszerzésére, de hogy a biztonságot magamtól feladjam, arra nagyon félve gondoltam.

Most azonban úgy tűnt, hogy az élet maga adott nekem egy hatalmas lökést, mintha azt mondta volna: ok, ha te nem mész magad, akkor majd én kényszerítelek... :) Ezekkel a gondolatokkal erősítettem magam (no és a férjem engem), majd abban állapodtunk meg, hogy egy évet adunk arra, hogy a dolgok kiforrják magukat. Ha addig nem jön össze semmi a szakmámban, akkor kénytelen leszek más területeken is szétnézni. Mindez persze azt jelentette, hogy egy évig jobban össze kell húznunk magunkat, hiszen én nem fogok dolgozni, csakis önkénteskedni. Itt jött tehát a már sokat emlegetett önkénteskedések ideje, az önéletrajzok küldözgetése, szakmai tréningekre/tanfolyamokra/előadásokra járás stb. Nem mondom, hogy nem élveztem ezt az időszakot, hiszen irtó sokat tanultam, de elengedni magam igazán sosem tudtam, hiszen mindig a fejem felett lebegett a tudat, hogy munkát kell találnom, az idő pedig ketyeg... Ráadásul a szokásos másfél évenkénti hazalátogatást is el kellett halasztani, ami tavaly őszre esett volna. Egyrészt anyagi megfontolásból, másrészt nem akartam megszakítani a gyakorlati helyeimet.

"Rövid(ebb)re" zárva a dolgot, a sok önkénteskedésnek meglett az eredménye, hiszen jöttek az állásinterjú lehetőségek, míg egyszer csak kapcsolatba nem kerültem a St. Christopher House-szal. A St. Chris tkp. az itteni családsegítő szolgálatok egyike, hiszen itt Kanadában sok-sok szolgálat végzi ezt a tevékenységet együttesen és nem egy nagy szervezet, mint Mo-on. Maga a St. Chris, Torontó "Parkdale" és "High Park" nevezetű városrészeiben a legnagyobb ilyen szervezete, ahol temérdek szolgáltatás, program működik egészen piciknek, fiataloknak, serdülőknek, felnőtteknek, időseknek egyaránt. Én a családgondozói részleghez kerültem elsőként, ahol az angol mellett mindenkinek beszélnie kell egy másik nyelvet, mégpedig amilyen nyelven az említett városrészekben beszélnek. Mivel erre a környékre költözik a legtöbb menedékjogot kérő magyar roma, így nekem az angol és a magyar nagyszerű párosításnak tűnt, azaz nem kértek tőlem egy harmadik nyelvet. (Azon ritka esetek egyike, ahol a magyar nyelv előnynek számított. :) Így tehát elkezdtem újra családgondozóként dolgozni, mégpedig Kanadában!!! :))) El sem tudom mondani, mennyire boldog voltam, hogy az egy év lejárta előtt célba érkeztem. Hosszú és fáradságos menet volt, de abszolút megérte.

Ahogyan sok más szektor is Kanadában, a szociális szféra is jóval tagoltabb, mint otthon, így nagyon sokféle szociális munka létezik. Az én munkám megnevezése egészen pontosan: Community Parent Outreach Worker (CPOP), azaz olyasvalaki, aki a helyi közösséggel/családokkal dolgozik, és nemcsak az irodából, hanem akár ki is megy a családokhoz, elkíséri őket hivatalos helyekre, ha szükséges... Igazán élvezem az itteni munkám, talán írok is róla majd később. (Most azonban már így is elég sokat írtam. :) Mivel nagy szervezetről van szó, így - még a nyárhoz képest is - elég sok állást írtak ki az utóbbi időben is a St. Chris-en belül. Mivel a CPOP munkám nem töltötte ki a teljes hetemet, így jelentkeztem egy másik állásra is, amit nem olyan régen meg is kaptam!!! :) Ha a dolgok egyszer beindulnak, nem igaz? :)

Ez a beosztás szintén ugyanahhoz a részleghez tartozik, mint a másik, viszont más a főnököm, így havonta két külön főnöknek kell beszámolókat írnom. :) A munka megnevezése: Transitional Housing Support Worker, ami Ontarió tartomány, Violent Against Women and Children (Nők és Gyermekek Elleni Erőszak) programjához tartozik. Ez a program nem kapcsolódik nemzetiségekhez vagy városrészekhez, a városból akárki, akárhonnan hívhat/kereshet minket. Olyan nőkkel (és gyermekeikkel) dolgozom tehát ebben a programban, akik erőszakos kapcsolatban/házasságban élnek vagy abból menekülnek. A munka elég sokrétű: lakhatás, családjog, segély és egyéb szociális szolgáltatások, gyermekfelügyelet, munkahelyi nehézségek, továbbtanulás... szóval sok-sok összetevője lehet egy-egy esetnek. 

Hatalmas kihívás ez most nekem, főleg tkp. kétféle munkát kezdeni egyszerre, de azt hiszem, nekem valahogy ez mindig bejött a végén. Nem egyszer fordult elő az életemben, hogy féltem nekiindulni valaminek, aztán az élet belelökött a mély vízbe. Mint pl. az egyetemi időszakban, amikor rögtön két "A" szakkal kezdtem, pedig sokan mondták, hogy jobb először egyhez hozzászokni, aztán jöhet a második. Nekem azonban valahogy az a taktika vált be, hogy ha rögtön magasabb a mérce, akkor alapban ahhoz igazodom, azt kell megszoknom. Valahogy így vagyok ezzel most is. Rettentő sokat kell tanulnom az itteni jogi, szociális, közigazgatási dolgokról, és persze tudom, hogy semmi nem megy egyik napról a másikra. Igyekszem türelmes lenni magammal, időt adni mindennek és élvezni, amire már olyan régóta vágytam: újra a segítő szakmában dolgozni. :)))

Ezért is van, hogy az utóbbi időben nem írtam annyit és talán így lesz ez még egy ideig. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem írok majd egyáltalán, de egy kis ideig talán ritkábban. Annyira leterhel a munka most szellemileg, hogy hétvégén leginkább csak bambulok és relaxálok. :) De megszokom majd a terhelést hamarosan és akkor újra több erőm lesz nagyobb energiát beletenni a blogba, mert a kedvem nem szűnt meg, az tuti. :)

Az utóbbi időszakomat igaz hatalmas leterheltség és rengeteg munka jellemzi, de mégis, a kanadai életem eddigi legboldogabb időszakát élem. Elindultam egy úton, ahová régóta vágytam. Sokat vágyakoztam ezután az utóbbi öt évben, így ha nagyon fáradt vagyok, arra figyelmeztetem magam: az álmomat élem!... és máris mindjárt márt másképp látok mindent. Ki mondta, hogy mindez játék lesz és kacagás? :)

Az utóbbi hónapok szakmai munkáiról

Most, hogy a Nemzetközi Roma Napokról szeretnék írni, rájöttem, hogy a történetet kicsit messzebbről kell kezdenem. Legalábbis az én szemszögemből. Azaz hogyan is kerültem kapcsolatba a Torontóba érkező magyarországi romákkal?

Mint azt sokan tudjátok, a kanadai életem első éveiben nem a saját szakmámban dolgoztam, hanem egy nyomtató és design cégnél. Amit eleinte csak pár hónapra terveztem, abból majd' négy év lett. Érdekelni kezdett a design/tervező szakma, és úgy éreztem, ez a fajta kreativitás hiányzik kicsit az életemből, amikor valami kézzelfogható dolgot készít az ember. Sok mindent megtanultam erről a szakmáról és néha-néha fel is merült bennem a gondolat, hogy esetleg érdemes lenne a megszerzett tudást tovább mélyíteni, iskolába menni stb. Kellemes volt a változatosság a hosszú évek szociális munkája után, a kreativitás és az a jóleső érzés, amit az ember érez, ha valamit elkészít és a megrendelőnek tetszik. :) A szociális munka iránti vágyam/hiányérzetem azonban mindig ott maradt a háttérben. Voltak olyan klienseink, akikkel a találkozások jobban hasonlítottak egy segítő beszélgetésre, mint egy munkamegbeszélésre. Voltak, akikkel munka után is beültem egy-egy kávéra, szintén hasonló okokból.

Tavaly nyáron - talán a gazdasági válság hatására is - a cég nehéz anyagi körülmények közé került, ami számomra, mint alkalmazottra nem jelentett semmi bíztatót. Ezt egyértelmű "jelnek" vettem, hogy itt az ideje újra a szociális szakma útjára lépnem és itt, Kanadában is megtalálnom a helyem benne. Egy teljes állás (plusz napi 2-3 óra utazás) mellett nem egyszerű egy teljesen más szakterülettel is ismerkedni, és úgy éreztem, kaptam az élettől egy lökést. Tudtam, hogy ez nem lesz könnyű, sem rövid menet, így egy évet adtam magamnak (a férjem teljes támogatását élvezve, mert ezt nem szabad kihagyni!), hogy megnézzem, hová jutok. Tudtam, hogy hiába a rengeteg tapasztalat mögöttem (bennem), sőt a diplomáim kanadai elfogadtatása is a kezemben, mégis, a szociális rendszer, a "helyi" (mármint egy városrészhez tartozó) szervezetek és más szakemberek ismerettsége nélkül nehezen vetem meg a lábam.

Mindezek tudatában egyértelmű volt, hogy egy mélyebb kanadai tapasztalatra van szükségem, ami a fentieket szépen hozza majd magával - idővel. A kanadai tapasztalat megszerzésére a legkézenfekvőbb módszer az önkéntesség, ráadásul az itteni rendszer úgy működik, hogy ez egy abszolút lehetséges, létező ajtó a bejutásra is. Sőt, tulajdonképpen alapfeltétel. Persze egy ekkora városban nem könnyű "kiválasztani", hová is menj önkénteskedni, hol rejtőznek azok a keresett, rejtett ajtók, mégis el kell kezdeni valahol. Úgy voltam vele, hogy akárhová is sikerül bekerülnöm (gyakorta az önkénteskedést is egyfajta interjú/felkészítés előz meg - mégiscsak felelősségteljes dolgokról van szó), mindenhol tanulok valamit, mindenhol kapok majd egy szeletet az itteni szakmai életből. Már az elején szerencsés voltam (főleg, így utólag visszanézve), mert nagyon érdekes szervezetekhez jutottam be.

 Az első a Prometheum Institute volt. A szervezet egy magán rehabilitációs központ, ahol egy speciális és nagyon jól működő szisztéma alapján kezelnek különféle addikcióval küzdő embereket. Gondolhattok itt drog- vagy alkoholfüggőségre, játékszenvedélyre, agressziókezelésre, depresszióra, szexuális viselkedésproblémákra stb. A központban mint segédterapeuta vehettem részt a terápiákban és persze mondanom sem kell, borzasztó sokat tanultam. Már maguk az alapszituációk is újak voltak számomra, hiszen én eddig csakis a társadalom legszegényebbjeivel, a legelesettebbekkel dolgoztam. Magánklinika lévén itt a terápiáért fizetni kell, így a kliensek elsősorban a város elitje közül kerülnek ki. (A kliensek élményeiről itt olvashat az, akit érdekel a téma.) Voltak esetek, amikor ismertebb személyiségek engem nem "engedtek" be a beszélgetésekre, de legtöbb esetben nem volt gond a jelenlétem.

Nagyon izgalmas és érdekes szakmai utazás volt számomra a Prometheum Institute-tal való munka, és őszintén bízom benne, hogy egyszer még keresztezzük valahol egymás útjait. Volt szó arról, hogy esetleg terapeutaként ott dolgozzak, de az együtt töltött hónapok után mindkét oldalról úgy láttuk, hogy még korai lenne számomra ez a munkakör. Egyrészt sokat kell még tanulnom az itteni szociális rendszerről, de az itteni életről is egyaránt, hiszen olyan emberekkel kell együtt dolgozni, akik egész életüket itt élték le. Másrészt - talán a korom miatt is -, de nem vagyok teljesen kész arra, hogy pl. egy 60 éves főbírót vagy egy kegyetlenül magabiztos, kemény üzletembert terapeutaként segítsek. Sok mindent meg kell még élnem, meg kell még tapasztalnom... 

Egy másik önkéntes helyem a North York Women's Shelter (North York-i Női Menhely) volt, ahol bántalmazott nők és gyermekeik kapnak védelmet és szakmai segítséget. Gyakran nem volt egyszerű látni/tudni, főleg a gyerekek múltját és megélt tapasztalatait, nehéz sokszor bizonyos helyzetekben "szakembernek" maradni. Én azonban itt elsősorban irodai munkát végeztem, hiszen önkéntesek - érthetően - itt nem kaphatnak semmiféle szakmai munkát, még akkor sem, ha maga is szakember. Az irodai munkát kimondottan én kértem, hiszen azt reméltem, hogy ott van esélyem egy átfogóbb képet kapni a menhelyek rendszeréről: hogyan történik a befogadás, mi történik a családokkal a bentlét alatt, illetve milyen utak/lehetőségek vannak az új életkezdésre. Az ilyen jellegű menhelyek címe egyébként titkos, még mi, önkéntesek is csak a felkészítés utolsó napján kaptuk meg a címet és alá kellett írnunk egy papírt, hogy senkinek nem adjuk ki. Természetesen mindez a bentlakók védelmét szolgálja, hogy azok, akik elől menekültek (élettárs, férj...), ne tudják meg a hollétüket. Az irodai munkám során telefonokat kezeltem, más szervezetekkel tartottam a kapcsolatot, kicsit beleláthattam a lakáskeresési folyamat lépéseibe, a bentlakók számára szervezett programokba, illetve hogy milyen nehézségei/"szépségei" vannak ennek a szakágnak.

Több szempontból éreztem, hogy nem ez lesz a nekem való út: egyrészt a menhelyeken való munka elég hektikus és számomra nem elég kiszámítható/biztonságos. A legtöbben nem teljes állásban dolgoznak, hanem csak félállásban, sokszor hívás alapján, azaz nem rendszeresen. Itt arra lett volna lehetőségem, hogy én is felkerülhessek esetleg a híváslistára, ami éjszakákat, hétvégéket és ünnepnapokat is jelent természetesen.
Másrészt volt valami az alapszisztémában, amivel úgy érzem, idővel lettek volna problémáim. Ez pedig az az alapelv, ami a legtöbb menhelyen él, hogy csakis a nőkkel és gyerekekkel dolgoznak és szóba sem jöhet a család újraegyesítésének gondolata. Azaz a férfiakkal, apákkal senki nem foglalkozik. Itt nincs családterápia, nem vonják be a szakmai folyamatba a férfiakat semmilyen szinten. (Még akkor sem, ha nem kevés esetben fordul elő, hogy a nők végül visszamennek előző partnereikhez.) Én azt gondolom, hogy ha az agresszió pl. az apától jön és az anyát, illetve gyereket kiemelik ebből a környezetből, az "alapproblémát" még mindig nem oldották meg. Sokféle megnyilvánulási formája lehet a bántalmazásnak, úgy mint fizikai, szóbeli, érzelmi, szexuális, anyagi vagy szellemi, amiket nekem nehéz mind egy kalap alá venni és azt mondani, hogy mindegyik helyzetnek ez az egy megoldása lehet... 

Szóval végülis úgy döntöttem, hogy más területtel ismerkedem tovább.

A kép valóban a Queen Vic iskola egyik, a romáknak tartott angol óráján készült 

Szerencsém volt, mert még mielőtt elkezdtem volna keresgélni, felhívott egy hölgy tört magyarsággal és a segítségemet kérte a városba érkező nagy számú roma menekültekkel kapcsolatban. Közös ismerősökön keresztül talált rám és mivel otthon is évekig dolgoztam romákkal, szívesen igent mondtam. A város egyik általános iskolája, a Queen Victoria Public School keresett segítséget, amelynek környékére óriási számmal érkeztek az utóbbi egy évben magyar roma családok. Mivel sem a gyerekek, sem a szülők nem beszélik az angol nyelvet, a mindennapi kommunikáció nem egyszerű egyik oldalról sem. Azt tudni kell, hogy a menekültstátuszt kérőknek is kötelező iskolába járni, a gyerekeknek az itteni gyerekekkel együtt, azaz rendes suliba, a felnőtteknek pedig külön, ún. ESL (English as a Second Language) osztályokba. Enélkül nem is kapnának segélyt.

Szóval elkezdtem pár hónappal ezelőtt a Queen Victoriába járni, ahol többek között tolmácsolok a beiratkozásoknál, fordítok a tanárok és a szülők között, igyekszem segíteni a szülőknek, ha valamilyen kérdésük/kérésük van, bent vagyok órákon, hogy a roma gyerekeknek segítsek a tanulásban, magyarra fordítom a szükséges hivatalos papírokat vagy a tanároknak próbálok segíteni, hogy jobban megértsék a még angolul nem beszélő diákjaikat. Sokrétű az iskolai munka és meg kell mondjam, igazán élvezem. Időközben a dologból félállás lett, sőt egy másik iskola, illetve egy-két itteni segítő szervezet is kérte a segítségem, miután hallottak a nemrég szervezett Nemzetközi Roma Napok sikeréről. 

Erről azonban majd a következő bejegyzésben... :)