Itt van az ősz, itt van újra...

 Ősz a torontói High Parkban

Több mint másfél hónapos szünet után, az ősszel együtt én is itt vagyok újra.  :)

Nem terveztem előre, hogy ennyi ideig nem írok, sőt vannak is megkezdett, de be nem fejezett bejegyzéseim elmentve, amik az igazat megvalljva már nem nagyon aktuálisak. Egyik ilyen post pl. a TIFF-ről (Toronti International Film Festival) szólt volna, ami szeptember 8 és 18 között zajlott a városban. Megvolt a szokásos nagy felhajtás, ahogy az ilyenkor lenni szokott, ünneplés és sztárok mindenfelé, no meg 336 új film 65 országból. Nem láttam sajnos még egyiket sem, de többre is kíváncsi vagyok, mint pl. a The Ides of March, We Need to Talk About Kevin (könyvben nagyszerű volt), a Moneyball, vagy a Take This Waltz.

A kicsit hosszabb szünetnek persze több oka is volt. Rengeteg munka, kevés energia, egy-két utazás és kisebb-nagyobb magánéleti történések. Ezek közül elsőként az utazásokról szeretnék majd írni az elkövetkező hetekben, no és persze sok képet is szeretnék megosztani veletek. :)

Az első utunk szeptemberben Jamaikába vitt minket egy fantasztikusan pihentető hétre, majd hat nappal később hazautaztunk a családhoz is két hétre. Mindezek után most újra itthon vagyunk és igyekszünk visszakerülni a megszokott kerékvágásba. Az idő már igencsak ősziesen szeles és esős itt Torontóban, a lakásban pedig még visszaérkezésünkkor nem fűtöttek (ez kb. 18 fokot jelentett...). Hat hét után az első hétvégénket élvezzük most Bill-lel, amikor nem rohanunk sehová és nincsenek konkrét tervek. Nagyszerű másfél hónap van mögöttünk, tele emlékekkel és élményekkel, de biztosan ismeritek azt az érzést, amikor a szép utazások után is olyan jó hazatérni és csak úgy otthon lenni. :)

Sajnos még a következő időszak is igen sűrűnek ígérkezik munkafronton (egy lehetséges váltással és sok-sok esti/hétvégi mellékmunkával), így nem tudom, milyen gyakorisággal leszek errefelé, de azért a képeket majd igyekszem minél hamarabb megosztani.

Az ezévi Hálaadásról igaz lemaradtunk (pedig ez a kedvenc ünnepem itt), de azért a szívemben október 10-én végiggondoltam, mennyi mindenkiért és mindenért lehetek hálás az életemben!

Mindenkinek kívánok egy kellemes, őszi sétákkal, baráti/családi beszélgetésekkel és melegséggel teli őszi időszakot. A blog már teljesen át is ádta magát ennek a hangulatnak! :)

TTC a figyelem középpontjában

Az utóbbi napokban a második olyan esetről olvasni a helyi lapokban, ami a TTC-t (The Toronto Transit Commission), azaz Torontó város közlekedési vállalatát érinti. A vélemények természetesen erősen  megoszlanak a témában.

Abban mindkét érintett utas egyetért, hogy a városi közlekedés alapvetően nagyszerű. De ahogyan semmi sem tökéletes, ez sem az. Érkeznek időnként bejelentések/panaszok, ahogyan mindig is. Manapság azonban az utasok, történeteiket bizonyítékokkal is alátámasztják, így kevésbé sikkadhatnak el és jóval nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint valaha.

A múlt héten pl. este tíz óra körül kaptak lencsevégre egy igen mélyen szunyókáló TTC alkalmazottat. 

A fiatal srác eredetileg csak barátaival akarta megosztani a képet és jót szórakozni rajta, azonban az internetre feltett képet elég gyorsan megtalálták mások is és onnantól elindult a lavina... A srác ezután csak annyit nyilatkozott mindenfelé, hogy reméli, nem akad majd komoly problémája fotóalanyának, hiszen ilyesmit semmiképp nem kivánna neki.
Az eset önmagában valóban vicces is lehetne, ahogy egy-két oldalon próbálták is találgatni a mély álom okát: talán egy fiatal apukáról van szó, akit egész éjszaka síró gyermeke nem hagy aludni? Vagy egy nem diagnosztizált alvászavarról lenne szó? Esetleg nem is alszik az illető, csak jól álcázza? :)

Akárhogy is, sokakat az okok kevéssé érdekelnek. Sokan csak azt látják, hogy ennek semmi esetben sem kéne megtörténnie. Hogy a TTC így is elég drága (most januártól is volt emelés) és az ott dolgozók fizetése pedig átlagon felüli. Arról nem is beszélve, hogy a szakszervezet szinte mindennel szemben megvédi őket, szinte embert kell öljenek, hogy elveszthessék a munkájuk... Nem csoda, hogy ilyen körülmények között akármi is történik, jó azt megragadni és nem elereszteni.

Miután a fenti képen szórakozott a város a múlt héten, ezen a héten újabb adagot kaptunk. Egy hajnali 3 órakor hazafelé tartó utas azt a 7 egész percet videózta végig, amíg a busz vezetője megállt egy útmenti kávézónál, kisétált a buszból használni a mosdót, majd kávét vett magának. A videó lent látható, aminek érthető módon a nagy része unalmas. Nem sok minden történik, csak a hatodik perctől, amikor a visszatértő vezetőnek egy utas nem tetszését fejezi ki. Erre a vezető - mutatóujját a szája elé tartva - próbálja lecsendesíteni az utast, nem sok sikerrel. Később, amit már nem látunk, a videót készítő is panaszt tesz, amire a vezető készségesen megadja a busz és saját jelvényének számát is, mondva, nyugodtan lehet panaszt tenni, őt a szakszervezet úgyis megvédi. Ráadásul ez már a 21. század és nem a '60-as évek... 

Számomra ez a második egyszerűbb eset. Ahogy a TTC szószivő elmondta, a vezetők kivételes esetekben megállhatnak egy rövid(!) szünetre a mosdó használatára, azonban erről az utasokat értesíteni kell. Én is éltem már át hasonlót késő este utazva, de a vezető készségesen felénk fordult és jelezte, hogy egy percre kiszaladna, azonnal érkezik vissza. Azaz számomra az eset azt mutatja, hogy nem elsősorban a tények, hanem a hozzáállás a fontos. Emberek vagyunk, így előfordulhat még egy buszvezetővel is, hogy vécére kell sietnie,  sőt, esetleg kihasználva a helyzetet, gyorsan egy kávét is vesz magának hajnali 3kor. Azonban hogy ezt hogyan kommunikálja az utasok felé, az már nem mindegy. Még akkor sem, ha csak páran vannak a buszon. Az első utasnak pl. nyugodtan mondhatta volna, hogy elnézést a hosszabb elmaradásért - ahelyett, hogy ujját a szája elé téve csak leállítani akarta. A videósnak is mondhatta volna, hogy valóban jobb lett volna előre jeleznie a kis szünetet és nem magabiztosan (szemtelenül), védekező álláspontból mondani azokat, amiket mondott. Itt az emberek valóban megértőek és emberségesek, persze ha tisztességesen és egyenrangú partnerként kezelik őket....

Szeretném hinni, hogy a szakszervezet nemcsak azért védi az alkalmazottakat, mert ez a dolguk és nem mindenáron teszi ezt - hanem okkal, érvekkel, logikusan és reálisan. Tudom, hogy a buszvezetőknek nincs félórás/órás ebédszünetük, esetleg 5-10 perc az utuk két végén... épp ezért gondolom, hogy nem a történés itt a probléma, hanem a hozzáállás. A buszvezetők munkakörében elég erősen jelen van az emberekkel való kommunikáció is a konkrét vezetés mellett, így szeretném hinni, hogy ezt jobban tudatosítják bennük is. Nem panaszkodom, hiszen nagy többségben nem ez az általános hozzáállás,  sőt. De hiába történik ritkán, mégis, ha az ember hozzászokik a jóhoz, érzékenyebben érintik még a kicsi, kevésbé jó dolgok is...

Oh dear, poor doe! :)

Ritkán írok napi eseményekről a blogon, hiszen annyi minden történik, nehéz szemezgetni, s akár az egész blog erről szólhatna. Most azonban kivételt teszek, mert ez aranyos. :)

Ahogy arról már korábban írtam, a városban nagyon sok zöld terület van. A várostervező szakemberek a "City within a Park", azaz "város a parkban" elmélet szerint igyekeznek alakítani Torontó arculatát. A város kb. 13 százaléka parkosított, viszont legalább 42 százaléka még ki nem alakított erdőség (ez több, mint 35 km2-t jelent). Így természetes, hogy a városnak saját kis állatvilága van. Gyakran látok pl. sasokat körözni a házunk körül, de őzet is láttam már a metróból egyszer-kétszer az erdőszéleken.

A belváros abszolút közepén azonban mégis csak furcsa egy őz kora reggel. Pedig ez történt kedden, igen közel a tóhoz, a Union metróállomás közelében. Valamikor a kora hajnali órákban sétálhatott be a városba, és már a reggeli nagy forgalom idején szemelték ki, a sok száz munkába igyekvő ember között sétálgatva. Idővel talált magának egy nyugodt helyet és békésen üldögélt egy hatalmas irodaépület előtti kis zöld területen. Persze nem kellett sok idő, hogy kisebb tömeg gyűltjön össze az őz körül, hogy fényképezhessék, videózhassák a szokatlan látványt. Az őzet látszólag ez sem nagyon zavarta. :)  Ahogy a videón is látszik, előbb-utóbb megérkeztek az állatmentők és a rendőrség segítségével elkábították, majd elfogták az állatot, aki egy óra múlva már a szabadban ugrándozhatott újra - a belvárostól távol.

Mindenesetre az a szakemberek előtt is érdekes kérdés, hogyan jutott le az őz teljesen sértetlenül egészen a város aljába, a belváros legforgalmasabb központjába.....

Újabb "természeti csoda"

Épp hogy elindult a "természeti csodák" sorozat, tegnap a várost is meglátogatta egy... mégpedig három tornádó formájában...
Igen, tegnap újabb hatalmas vihar volt a városban, de most a természet igen bekeményített és három tornádót is ide küldött Ontarióba... Nem mondom, hogy nem volt félelmetes, az volt. Kicsit "nehézkesen" is jutottam haza, és mivel abszolút nem volt térerő a mobilhoz, így Billnek egy ideig fogalma sem volt, merre vagyok, jól vagyok-e... Jobb híján lent a ház előtt várt, hátha felbukkanok valamerre, nem tudott otthon ülni... (Egy ideig a buszra vártam, a végállomáson több helyen elment a világítás... felmentem a felettünk lévő bevásárlóközpontba (mallba), ahol több helyen nem működtek a regiszterek, az emberek csak zavartan kószáltak ide-oda... Furcsa élmény volt...) Végül fogtam egy taxit és a ház egy másik bejáratán érkeztem, és én is megijedtem az üres lakásba toppanva. De itthonról már tudtam telefonálni és nagy kő esett le a szívemről, mikor felvette és mondta, hogy itt áll a ház előtt... Nem mertem ugyanis feljönni gyalog a házunkhoz vezető dombon a fák között, a hatalmas villámlások közepedte.... a vihar éppen a legrosszabb időszakában ért el engem... vagy én őt... De a végén velünk minden rendben volt.
Elvileg mostanság érkezett volna látogatóba a keresztfiam, amit nagyon-nagyon sajnálok, hogy nem jött össze. De az igaz, hogy ez a nyár elég érdekesen alakult eddig több szempontból is, szóval talán jobb, hogy nem ebben a hülye időben van itt... remélem jövőre szebb időnk lesz. Végül is mindennek megvan az oka, nem igaz?

A tegnapi viharnak egy halálos áldozata volt (egy 11 éves kisfiú, akire valószínűleg rászakadt az épület, ahol menedéket keresett), sokfelé áramkimaradások és persze hatalmas károk szerte Ontarióban. Legjobban az egyik közeli kisvárost, Vaughan-t érintette. Egy kis ízelítő...
Plusz pár tegnapi kép a bejegyzés végén. Még több kép és videó az itt található cikk végén.

Remélem, ezután jó ideig nem írok majd az időjárásról, mert nem lesz miről!

Torontó mások szemével 18.

Ahogy már tudjátok, ez a nyár errefelé nem a szokásos, azaz a nagy meleg elkerül minket és a megszokottnál jóval több esőt is kapunk.
Az esőn lassan már senki sem csodálkozik, azonban a hétvégi hatalmas viharon biztosan elég sokan... (ami többek között az áramot is kiverte pl. a reptér egy részén...) Biztosan nem volt egyedül Ibcsi barátnőm azzal, hogy ő "még ilyet életében nem" látott.
Hát volt igazi zene-bona rendesen, úgy dörgött és villámlott, hogy az volt ritka, ha csak az esőt hallottuk. Én ugyan most nem készítettem képet, sem videót, de szeretnék egy-két nagyszerű felvételt megosztani veletek. (Sajnos csak az első kettőhöz ismerem a hivatkozást.)

From Sam Navarough - http://wvs.topleftpixel.com/

Tamil tüntetés Torontóban

Elsőként egy januári, másodikként egy májusi videót láthattok a tamilok tüntetéséről Torontóban. Hosszú hetek teltek el a kezdetek óta, de a tamilok nagyon elszántak voltak, hogy üzenetük/kérésük/követelésük célt érjen. Utcákat, városrészeket, sőt autópályákat torlaszoltak el sok-sok ezren, hogy az USA vagy Kanada véget vessen a Sri Lankán történő öldöklésnek. A tüntetésnek nemrég tettek pontot a végére, mert a békés tüntetők a végén már nem mindig voltak békések...

Nehéz ezekben a dolgokban tisztán látni és megérteni mindent, hiszen olyan összetett és sokágúak az események. Mégis, azt kell mondjam, alapvetően nem értettem egyet a tüntetőkkel. Sem azzal, ahogy tüntettek, sem azzal, amit szerettek volna kierőszakolni. Megértettem és most is megértem aggodalmaikat, érzéseiket teljes mértékben. De hogy egy ország belpolitikai harcaiba mikor kell kívülről beavatkoznia bárkinek is, erre már jóval nehezebb választ találni. Torontóban több, mint 200.000 sri lankai-kanadai él, ami az egyik legnagyobb tamil populációt jelenti Sri Lankán kívül. Nem csoda hát, hogy az indulatok itt hágtak a tetőfokára az országban. Azt igyekeztek elérni, hogy a kormány segítse elő a fegyverszünetet a sri lankai kormány és a felkelő Tamil Tigrisek között. A felkelők csoportját egyébként Kanada 2006-ban hivatalosan is hozzáadta a terrorista szervezetek listájához.

Pár szóban a háttérről.
Sri Lanka két etnikai csoportja a többségben lévő szingalézek ("Sinhalese") és a kisebbségi tamilok. Az ország az 1800-as évek elejétől került brit fennhatóság alá, amiután tea- kávé- kókusz és fahéjültetvények létesültek az országban és hamarosan az angol is lett a hivatalos nyelv. 1931-től engedtek a britek elsőként valamiféle önállóságot az országnak (egykori nevén Ceylonnak), ami 16 évvel később nyerte el a teljes függetlenséget. Ennek célja elsősorban az volt, hogy nagyobb teret kapjon a többségi szingaléz és az angol nyelvű, katolikus neveltetésű elit. Azonban a kisebbségi, hindu tamilok is egyre nagyobb autonómiát követeltek maguknak azokon a területeken, ahol ők voltak többségben - elsősorban északon és keleten.
Az ország etnikai és vallási ellentétei idővel csak egyre erősödtek. 1959-ben, amikor Solomon Bandaranaike miniszterelnököt megyilkolták, aki igyekezett kibékíteni a két felet, özvegye, Sirimavo lépett a helyébe, aki ezzel a világ első női miniszterelnöke lett. Közeli kapcsolatokat épített ki Kínával és az indiai miniszterelnök, Indira Gandhival és az országot politikailag a baloldal felé vitte.
A '70-es évekre a többségi szingalézek és a kisebbségi tamilok között felerősödtek az indulatok és a tamil szeparatista mozgalom is egyre láthatóbbá vált. A Tamil New Tiger polgárőrség 1972-ben alakult meg, akik hivatalos neve később LTTE (Liberation Tigers of Tamil Eelam) lett. '83-ban a LTTE lemészárolt egy katonai őrsöt, majd a szingalézek egy két napos ámokfutás során több ezer tamilt öltek meg és gyújtották fel házaikat.
Nagyok sok tamil indult meg külföldre ezekben az időkben a félelem és az ellenséges indulatok ellen menekülve. Az évek során folytatódó harcok elsősorban Sri Lanka északi részére korlátozódtak. Sok politikust és aktivistát öltek meg, köztük olyan tamil vezetőket, akik visszautasították az erőszakot és a helyzet javításáért dolgoztak. Az erőszak már több, mint 70.000 emberáldozatot követelt és nagyban befolyásolta az ország gazdaságát és a turizmust.

2001-ben sikerült elsőként kivívni a tűzszünetet a kormány és a felkelők között, remélve a két évtizedes polgárháború végét. Ettől függetlenül kisebb csatározások így is folytatódtak, habár mindez háttérbe került 2004. decemberében, amikor az országot a valaha legkeményebb természeti katasztrófa, a tsunami érte el. Több, mint 30.000 ember vesztette életét, azonban a tragédia után újra kiéleződtek az ellenséges indulatok mindkét oldalon. 2008-ban a sri lankai kormány hivatalosan is visszavonta a fegyverszünetet. Az Amnesty International mindkét oldalt megvádolta, hogy civileket veszélyeztetnek, a külső, független megítélés pedig egyre nehezebbé vált, hiszen újságírók sem jutottak be a háború sújtotta övezetekbe. Több emberjogi szervezet is felszólalt az ellen, hogy a sri lankai kormány helyi riportereket üldöz és tesz meg célpontjává, akik a katonai kicsapongásokról adnának jelentéseket. Azokban az erdőkben, ahol a kormány igyekezett visszaverni a felkelőket, 250.000 civil sri lankai élt.

A kormány nemrég, 2009. május közepén jelentette be a győzelmet a felkelők ellen és egyben azok vezetőjének halálát. Habár a kormány már beharangozta a 26 éves polgárháború végét, néhány tamil aktivista szerint a közösséget érő, azóta is folyamatos sérelmek még mind-mind megoldásra várnak.

Több dologgal kapcsolatban vannak vegyes érzelmeim.
Egyrészt, úgy érzem, különbséget kell tenni helyes és helytelen tüntetés között, az eszközöket tekintve mindenképp. Igaz, a torontói demonstrálás alapvetően békés volt, mégis a tamilok időnként szerintem messzire mentek, főleg, amikor a város közlekedését gátolták meg, ezzel adva hangsúlyt követeléseiknek. Másrészt arra kényszeríteni Kanadát, hogy közbeszóljon egy polgárháborúba, szintén sok kérdést vet fel. Tudom, hogy a tamilok leginkább az őket érő erőszakra hivatkoztak, de a nemzetközi szervezetek jelentései szerint mindkét oldal alkalmazott durva, kegyetlen eszközöket. Kérdés, hol a határ, mikor kell egy külső erőnek mindenképpen beavatkozni mások belpolitikájába és ha kell, kinek és milyen módon? Hiszen pl. nem véletlen az sem, hogy az ENSZ békefentartó csapatai "csak" békefenntartók, s nem béketeremtők. De vajon jó-e ez így? Hiszen a 2004-es ruandai mészárlásról szóló filmet (Hotel Ruanda) nézve egyértelműen azt éreztem, hogy nem jó....
Hát nem tudom. Azt hiszem, mindezt végigírva sem lettem okosabb... Ha bárkinek vannak tisztább gondolatai ezzel kapcsolatban, örömmel olvasnám.

Timothy's World Coffee

Ha belegondolok, már önmagában érdekes az, hogy kávéról írok. Ugyanis soha életemben nem ittam kávét, az utóbbi két évet kivéve. Így akik otthon ismernek, biztosan furcsálják is a gondolatot. :)
Pedig alapvetően alacsony a vérnyomásom, így régebben is próbálkoztam nagy ritkán kávét inni, de az otthoni presszókávé ízét sosem bírtam. Arról nem is beszélve, hogy túl erős volt nekem, és levegőt sem kaptam utána. Valahogy az utóbbi időben fedeztem fel magamnak az itteni kávékat, mégpedig reggelente, hosszú utazásaim alatt. Még a St. Clair környékén kezdtem kávét venni reggel (fél pohárral, a másik fele tej :), amit a villamoson iszogattam, míg el nem értem a munkahelyem. Most a metróról leszállva teszem ezt a buszon. Szerencsémre mindkét átszállásomnál van egy Timothy's World Coffee kávézó. Starbucks is van - talán ezt többen ismerik, habár ha jól tudom, még nem nyitottak ki Magyarországon - de be kell vallanom, én sosem lettem egy nagy Starbucks rajongó. Először is jóóóval drágább a többi kávézóhoz képest, szerintem aránytalanul. Előfordul, hogy néha bemegyek oda is és veszek valami évszaknak megfelelő különlegességet, de semmiképpen nem naponta/gyakorta. Őszintén szólva az számomra nem éri meg.
Ahová azonban az utóbbi időben minden nap bemegyek egy kávéért, az a Timothy's. Mivel nem vagyok nagy kávészakértő, így nem tudom elmondani, milyen az ő kávéjuk másokhoz képest vagy hogy én miért kedveltem meg. Egyszerűen csak szeretem. :) A mostani hely, ahová járok reggel, pl. kimondottan kényelmes, mert én tölthetem ki magamnak a kávémat (annyit, amennyi nekem jólesik). Kedvelem az ott dolgozókat, habár a képen látható göndör hajú lány sajnos januártól átment délutáni műszakba, és helyette reggel egy neki éppen ellentétes, de szintén nagyon kedves lány dolgozik. Craig, az idősebb, szakállas férfi szintén nagyon szimpatikus és kedves, ők valahogy már hozzátartoznak a reggeljeimhez, ami velük lesz teljes. :)
A Timothy's számomra egy klasszikus, néhol már elegáns kávézókhoz tartozik. Ahová most reggelente járok csak egy ici-pici hely két kicsit asztallal, de máshol nagy, kényelmes fotelek vannak, kellemes zenével a háttérben. Egyébként most jövök rá, ezt a bejegyzést írva, mennyi mindent nem kóstoltam még meg a Timothy's-nál. Pedig ezernyi latte-juk, kávékülönlegességük, teájuk van. Na majd ezután!
Az is eszembe jutott az írás közben, hogy ha kávé, akkor elsőként a Tim Hortonsról kéne írnom, hiszen az az igazán kanadai. Sokan nem is hajlandók máshol kávét venni. Hááááát sajnos én a Tim Hortonstól sem vagyok oda semmilyen szempontból, de fogjuk ezt arra, hogy nem vagyok itt annyi ideje, ráadásul még igazán kanadai sem vagyok... Talán idővel én is megszeretem a kávéjukat, ki tudja...
Mindenesetre addig is marad a Timothy's World Coffee.

Visszanézve...

A Karácsony, majd pár napos munka után újra egy kis pihenés következik. :)
Az utóbbi hónapok rohanása után ez most mindenképpen jól esik. Ki is használom az alkalmat és olvasok, pihenek, főzőcskézek, filmet nézek... vagy csak úgy vagyok. Érdekes módon ma reggel ébredtem rá (minden értelemben ;), hogy a mai nap az utolsó ebből az évből. Általában erre hamarabb rádöbbenek, de most valahogy annyi minden történt, amivel foglalkozni kellett, hogy igazán csak ma reggel érintett meg igazán. Így hát a reggeli bögre tej mellett (ha nem mozdulok ki, akkor kávé helyett tejet iszom és csak később kávét :) elkezdtem nézegetni a 2008-as fényképalbumokat a gépemen. A képekkel együtt sok-sok történet elevenedett meg újra, helyszínek, érzések, emberek... sok-sok fontos momentum az évből.
Végignézve a 2008-as éven, az emlékek újból azt jutatták eszembe, milyen szerencsés is vagyok. Szerencsés vagyok, mert van egy támogató, szerető férjem. Családom, akiket ebben az évben újra megölelgethettem és mindenkivel lehetett egy-egy személyes "pillanatom". Vannak barátaim itthon és otthon is, akik mind-mind nagyszerű emberek és akik tovább színesítik az életem. Van egy kényelmes otthonunk, munkánk, pénzünk, ami nemcsak arra elég, hogy kifizessük a számlákat, hanem arra is, hogy néha utazgassunk. Ebben az évben pl. hazautaztunk Magyarországra, újra élvezhettük az Algonquin Park szépségét és egy hetet is eltöltöttünk Mexikóban, a Maya Riviérán. Megvan az a luxusunk, hogy nem gond a mindennapi megélhetés, és a kiegyensúlyozottság, a boldogság/szerelem vagy a nyugalom luxusát még nem is említettem.
Akárhogy is nézem, minden nehézség és megpróbáltatás ellenére - ami persze a mi életünkben is jelen van - nagyszerű életünk van és ennek a 2008-as évnek is sokat köszönhetek.
Így hát köszönöm!!
Bizakodva és optimistán várom a jövő évet, ami szerintem sok érdekes és izgalmas dolgot tartogat. ;)
Az év képeiből íme egy kis összefoglaló.
Boldog Új Évet mindenkinek!

Pillanatok 2008-ból from Livia on Vimeo.

Az első igazi hóvihar

Pénteken igazi téli hóviharunk volt. Sőt, ma vasárnap van és már újra esik.
Ha jön egy ilyen jellegű vihar, mint a pénteki, kicsit megáll az élet egy rövidke időre. Már napokkal előtte jelzik, hogy jön. Aki teheti, nem megy be dolgozni, nem ül autóba, stb. Mi is gondolkodtunk, hogy péntekre bezárunk, de végül úgy döntöttünk, hogy reggel még bemegyünk, hiszen 10-től kezdődött a hóesés, majd kora délután bezárunk, hogy nagyobb eséllyel érjünk haza időben. Mivel egész napra mondták a hóvihart - délutántól erősebbet, így azt is tudtuk, hogy napközben nem tudják majd eltakarítani az utakat, csak éjszaka. Így mindenki tudta, hogy a közlekedés szörnyű lesz pénteken.
Hát az is volt. 100 méterenként álltak az autók elakadva, kifordulva. Útközben rendszeresen meg kellett állni, mert az újra és újra keletkező jégtől nem lehetett kilátni az ablakokon. Mit ne mondjak, izgalmas utunk volt drága kolléganőmmel és barátommal, Marival. Régi, kicsi autója mégis elhúzott minket az elakadt autók mellett, egészen hazáig. Nekem még volt egy izgalmas különutam a házunkhoz vezető dombon, hiszen felfelé egyik autó sem tudott menni, a saroktól végig álltak az autók a kis mellékutcákon. Így csomagokkal és két hatalmas dobozzal a kezemben gyalog mentem felfelé, a három perces utat kb. 20 perc alatt megtéve, percenként leguggolva útközben, mert egyébként minden szétesett volna a kezemből. (Éppen aznap kaptuk meg a réteseket, amiket rendeltünk, én pedig néhány barátunknak is hoztam, így egyik kezemben 9 rétesrúd nagy dobozokban, míg a másikban karácsonyi ajándékok voltak.) Kegyetlenül fújt a szél és úgy éreztem, minden irányból esik (még hogy esik, fúj) a hó. Ja, és mindeközben -20 alatt... Útközben gondoltam is magamban, ha most nem leszek beteg, hát nem tudom, mikor. De szerencsére semmi bajom, megúsztam a dolgot, nem akármilyen fából faragtak. :)
Érdekes módon, mikor itthon végignéztem az út közben készített képeket, a fent elmondott kalandból szinte semmi nem látszik. Valahogy a hóvihar "szebb" oldalát kaptam lencsevégre, és nem az elakadt autókat, az autókat toló embereket... Mindenesetre íme pár kép az útról.

"Egypercesek" 28.

Be kell vallanom őszintén, hogy a hideg beköszöntével újra egyre kevesebb videót készítek. Valószínű, hogy télre most is szüneteltetem a videózást, persze akadhatnak kivételek. :) A kicsit régebbiek közül mazsolázgattam, s akadtam rá az alábbi Egypercesre, ami szeptember vége felé készült.
Augusztus végétől a Yonge és Dundas kereszteződésénél újfajta gyalogos rendszer működik. A becsületes neve 'Scramble Phase Crossing', aminek lényege, hogy egy kereszteződésnél egyszerre áll meg az autós forgalom mindkét irányból és a gyalogosok szintén egyszerre indulnak meg mindenfelől. Ily módon a keresztbe közlekedés is lehetségessé válik, azaz a gyalogosok össze-vissza mehetnek át az utcán, amerre éppen kedvük tartja. A "scramble" tkp. egyfajta zavarodottságot is jelent. :)
A világon többfelé ismert és közkedvelt már ez a szisztéma, pl. New Zealandon vagy Japánban, ahol több, mint 300 ilyen rendszerű kereszteződés működik. A torontói Yonge-Dundas szerintem valóban igényelte ezt a megoldást, hiszen kb. 100.000 gyalogos fordul meg itt minden nap. Az új rendszer mindenképpen a gyalogosoknak kedvez, akik így gyorsabban és biztonságosabban juthatnak el céljuk felé. A rendszer 'Barnes Dance' néven is ismert, főleg az Egyesült Államokban. Herry Barnes mérnök volt az első, aki alkalmazta ezt a metódust olyan zsúfolt nagyvárosokban, mint San Fransisco vagy Miami. A név egy újságcikk után ragadt meg, mely szerint a gyalogosok olyan boldogok az új megoldástól, hogy szinte táncolnak az utcán.
Hm. Nos, én táncot nem láttam a helyszínen, de ettől még lehetséges, nem igaz? :)
Én egy kevésbé forgalmas időpontban jártam arrafelé...

Scramble Crossing from Livia on Vimeo.

Íme egy Tokyo-i változat. Itt már jobban látni, miről is van szó. :)

Ez fogadott minket reggel...

A mindennapi rutin

Régóta ígértem már az otthoniaknak, hogy megmutatom az új munkahelyemre vezető utat. Helyesbítek: nem a munkahely új, csak annak címe. A képeket még jó pár héttel ezelőtt készítettem, azóta itt már havazgat időnként és minuszok vannak. :( Egyébként ez kétségbe is ejt kicsit, mert ha a tél már most elkezdődik, akkor kegyetlen hosszú lesz ebben az évben...

A fenti képet korábban már feltettem, amikor az előző helyre mutattam az utat. Az 1-es most is a lakásunk, a 2-es a munkahelyem. Ezen a mostanin látni a különbséget is (a piros nyíl volt az előző cím, a kék nyilak mutatják a mostanit). Most is busszal indulok észak felé, de csak pár megállót, a metróig. Miután a lila színű kis metróval nyugati felé eljutottam a Yonge-ig, az most mindenképpen pozitív, hogy nem lefelé, a belváros felé megyek, mint eddig és amerre a legtöbben mennek, hanem felfelé és csak két megállót. Igy hál'istennek elkerülöm a reggeli nagy tömeget a metrón és nyugisan utazom a Finch állomásig. Ott megveszem a reggeli kávémat, esetleg valami reggelit, majd buszra szállok és elzötyögök a Keele-ig. Lent, a zöld színű metróvonalon látni, kb hol van a Keele utca, ami észak-dél irányú és a Finch után is tart még tovább északra.
Ez az út időben kb ugyanannyi, mint a St. Clair volt, mert amit most nyerek észak-déli irányban a metrón, azt el is vesztem a kelet-nyugatiban busszal. :) Szóval az egy-másfél órám most is megvan reggel odafelé és este visszafelé is. A téli menetrendet még nem ismerem itt, de tartok tőle, főleg, hogy most busszal többet utazom, mint metróval. Ez pedig nem jó jel. Így el is döntöttem, hogy ez az utolsó tél, ami a TTC-n töltök, mert jövő évtől autóba ülök és punk tum. :)

Az utam képekben:

Torontó mások szemével 16.

Ireland Park in Toronto by Sam Javanrouh

A kép az Ir Parkból készült, ahová eddig még nem jutottam el, de nagyon szeretnék. (Jesszus, mennyi ilyen hely van ebben a hatalmas városban!)

A park azon ír emigránsoknak állít emléket, akik az 1847-es éhínség idején szöktek meg és annak a 38.000-nek, akik ezen a nyáron érkeztek Torontóba, amikor a város lakossága nem volt több, mint 20.000 fő. Az Ir Park két nemzetet és két várost kapcsol össze. Azon nyomorgó emberek története, akik hihetetlen nehézségeken és szenvedésen mentek keresztül, s köszönet egyben a kanadaiak kedvességéért és bőkezűségért, ami a ami napig is épp annyira élő és stabil, mint volt 1847-ben. A parkban hét emberszobrot láthatunk, akik a part felé fordulva várják a hajókra való felszállást, mely elviszi őket az új világba. A szobrokat eredetileg Dublin polgárainkat adományozták 1997-ben az éhínség 150 éves évfordulója alkalmából. A tervezők nagy álma volt, hogy egy ugyanilyen emlékmű álljon Észak-Amerikában is, mely a bevándorlók útjára reflektálhatna. A torontói emlékmű 2000-ben készült el.

A park mindezeken túl magára az éhínségre, annak következményire is szeretné felhívni a figyelmet, ami még oly sok országban van jelen napjainkban is. A parkot az Ireland Park Foundation alapította és tartja fent, akik jelmondata: "Remember the past to save the future", azaz Emlékezz a múltra, hogy megmensd a jövőt. Munkájukkal szeretnék életben tartani azon 1.100 ember emlékét, akik Torontó történelmének eme tragikus időszakában vesztették életüket, ír bevándorlóknak és azoknak egyaránt, akik megpróbáltak segíteni rajtuk. Tevékénységükkel igyekeznek újra ás újra érvényre juttatni Kanada azon tradícióját, hogy bevándorlók sokaságát fogadja a világ minden tájáról.

Utazás előtt...

Másfél éve kezdtem el írni ezt a blogot, amikor legutóbb otthon voltunk Magyarországon. Annak idején egyfajta személyes blogként indult, azzal a céllal, hogy ily módon az otthoniakkal is megoszthassuk kanadai élményeinket, életünket. Azóta sokat alakult, változott a blog, s mára elsősorban Torontóról/Kanadáról szól. Mindarról, ami engem megfog, amit érdekesnek/fontosnak találok, ami elgondolkodtat. A városról, ahol élek, annak szép és kevésbé szép oldalairól.

Holnap újra hazarepülünk két hétre, így egy ideig nem leszek gépközelben, család- és barátközelben azonban annál inkább. :) Miskolcon, Debrecenben és Budapesten töltjük majd ezt a pár napot, amit már nagyon várunk.

Torontót a tavasz édes illatával hagyjuk itt, de reméljük, a visszaérkezésünk után is élvezhetjük még, s nem maradunk le róla teljesen. A tavasz a kedvenc évszakom, alig várom, hogy a Bükkben sétálgathassak egy langyos délután! :))

Élvezzétek ti is a szép időt, ahol éppen vagytok, mi biztosan ezt tesszük majd!

A hétvége képekben

Káosz a metróvonalon

Hiába, egy ekkora városban óriási fejetlenség tud kialakulni, ha a metróvonalon valami fennakadás történik.

Ez történt sajnos tegnap is, méghozzá egy igen szomorú apropóból. Egy hajnali baleset következtében egy metrómunkás meghalt és ketten megsebesültek, amikor kis szerelvényük nekiütközött a falnak és maguk alá temette őket.

Már reggel halottam a hírekben, hogy az egyik vonal egy szakaszán nem mennek a vonatok, de gondoltam, mire én odaérek úgyis megoldódik. Ittlétem alatt nem egyszer fordult elő ilyesmi, a hibát általában hamarosan helyrehozzák. Ezért eleinte nem is aggódtam a hír miatt. A buszvezető sem tudott további felvilágosítást adni, így kellemesen elbambulva néztem ki az ablakon út közben. Amint beértünk a metróállomásra, rögtön kizökkentem szendergésemből. Százával tolongtak az emberek az állomáson, amiből rögtön gondoltam, hogy nem kis elakadásról lehet szó. Mindenki a metrópótló autóbuszokra várt, hogy valahogyan eljussanak a belvárosba.

Minden ehhez hasonló alkalommal megdöbbenve érzékeltem, mekkora embertömeg közlekedik a föld alatt. Ha pedig több metró utasai tömörülnek össze egy állomáson, ráadásául a reggeli órákban, akkor ez az érzés többszörösére fokozódik.

Az igazán megdöbbentő látvány azonban az utcán fogadott. Emberek ezrei álltak mindenfelé a járdán, az utcán, akik szintén valamilyen közlekedési eszközre vártak.

Egy idő után persze már mindenfelé módon próbálnak előrejutni az emberek, akár stoppal is - ami itt, meg kell jegyezni, nem általános dolog. Velem is előfordult már, hogy egy hasonló esetben lestoppoltam egy autót és megkértem, vigyen be a belvárosba, mert éppen egy megbeszélt találkozóra mentem.

Tegnap igen nagy szerencsém volt, mert a harmadik buszra fel is fértem és kb. két és fél óra utazás-várakozás után meg is érkeztem a munkahelyemre. Komolyan, lehetett volna sokkal rosszabb is. Ha az utcán szállok ki, semmiképpen nem jutottam volna be pár óra alatt.

Napközben mindenfelé azt lehetett hallani, hogy egész napra lezárták a szóban forgó szakaszt, így eléggé kétséges volt az esti hazajövetelem is. Azonban újra szerencsém volt, mert Kasza Marton Lajos, akinek egy újabb verseskötetén dolgoztunk aznap, hazahozott. Habár mindenképpen idekívánkozik, hogy csak este kilenc óra után, mert addig rendezgettük a verseit.

Igy 11 órai munka után tegnap holtfáradtan estem az ágyba, amint megérkeztem, hogy kialudjam a nap fáradalmait.

Akkor még nem tudtam, hogy a mai nap sem lesz kutya, na de erről majd egy következő posztban...

Fellélegezve...

Na jól van, ide is elért a jóidő, kezdek megnyugodni.

Vera, azt hiszem a Te kezed van a dologban (no és Eszteré), mert valóban ehét szerdától kacsintott ránk a tavasz. :-))) Ahogyan ez itt szokás: szinte egyik napról a másikra. Azaz ma már +21 fok is lesz. Észre sem vesszük és itt a nyár. Nagyon kell majd figyelnem, hogy egy-két tavaszi képet elkapjak.

Úgy tűnik, a Corvinában is kezdünk a nagy munka végére érni, azaz a directory lassan nyomdába kerül és egy hónapon belül a kezünkben tarthatjuk az ezévi Hungarian-Canadian Business Directory-t. Sokat dolgoztunk rajta, épp itt az ideje, hogy megszülessen végre.

Természetesen a dolgok itt sem működnek másképp, mint otthon, vagy bárhol máshol, azaz ha nagyon elfoglalt vagy, akkor biztosan bejön még egy-két sürgős munka mellé, csakhogy ne unatkozz nagyon. Igy az utóbbi hetekben egy kanadai magyar költő (Kasza Marton Lajos) két verseskötetét is elkészítettük, vagyis még készítjük, amit május elején kell hazavinnie a írótalálkozóra. Azért be kell vallanom, élveztem a verseivel való munkát, hiszen a versek mindig közel álltak a szívemhez, és az övéi is nagyon tetszenek. A szerelmes versek közül kiváltképp megfogott egy-kettő.

Többen említettétek, hogy az utóbi időben igen ritkán írtam a blogba. Jól esik maga a gondolat is, hogy hiányoltok. Igyekszem majd bepótolni az elmaradásom, habár ha itt a meleg, akkor biztosan egye többet leszünk kint a szabadban, legalábbis ez a tervem. :-) Már tervezgetünk is egy hosszú hétvégét május elején, amikor végre kiszabadulhatunk a városból egy kicsit és felfedezhetünk újabb, számomra még ismeretlen tájakat. Egyikőnknek sem könnyű szabadságot kérni a munkahelyről (főleg Billnek), legalábbis mostanában, de bízunk benne, hogy egy péntekre sikerül. Végülis mindketten a végén vagyunk már az év eleji nehéz időszaknak.

Utólag is boldog névnapot minden Andreának! Ez a kép az övék. :-)

Hamarosan újra jelentkezem! Üdv mindenkinek!

Fodrászélmények

Múlt héten fodrásznál voltam.
Itt talán ez nem olyan különleges és érdekes esemény, amilyen Szöulban lehet, s ahogy arról Manócska korábban már be is számolt, számomra mégis mindig nagyon kellemes élmény. Elsősorban a szalon (De Berardinis) jellege miatt, amit minden alkalommal egy kis luxusnak élek meg.

Hogyan is zajlik mindez?
Megérkezésemkor bejelentkezek a recepciós pultnál, ahol regisztrálják jöttömet, majd hangosbemondón a fodrászom tudtára is adják. Leültetnek, elveszik a kabátom s várakozás közben olvasgathatok, tévét nézhetek. Nemsokára meg is érkezik a fodrász, legutóbbi esetben Effie (a korábbi fodrászunknak, Rose-nak tavaly kisbabája született). Leül mellém s megbeszéljük, milyen elképzeléseim vannak, mit szeretnék. Megvizsgálja a hajam, arcom s elmondja, szerinte megvalósítható-e mindaz, majd a közös nevező után a szalon hátsó részébe kísér. Itt egy kis, a szalon névjegyével ellátott köpenyt ad rám (minden vendéget ebben látni), majd mielőtt az egyik hajmosólány mosni kezdené a hajam, a fodrász a hajam igényeinek megfelelően utasításokat ad a mosást, balzsamozást illetően. Majd jön a kedvenc részem. :-) A mosás mellett ugyanis fejmasszázst is kapok, amitől bármikor képes lennék elaludni, annyira kellemes. A hajmosás s masszázs végeztével kávéval, teával kínálnak, majd előrekísérnek a fodrászhoz, aki már vár rám. A szolgáltatás itt is kifogástalan, a fodrászok nagyon jók, nem volt még alkalom, mikor ne lettem volna megelégedve az eredménnyel. A “látogatás” végén a pultnál fizetek, s ha akarok, kis borítékban, névre szólóan borravalót is hagyhatok a fodrászomnak vagy a hajmosólánynak, de ez persze nem kötelező.
Ezek után már csak újra várom az alkalmat, mikor kapok ilyen kellemes masszázst újra, s mikor élvezhetem e különféle kényeztetés örömeit megint. :-))

Végezetül hadd mutassam meg, hogy nőnek a kis tulipánjaim, amik örömmel töltenek el nap mint nap.... :-))) (A két bejegyzéssel korábbi képhez képest szépen látni a fejlődésüket.)

Tavaszt várván

Őszintén megmondom, nem tudom leplezni csalódottságom az időjárás felett. Az utóbbi egy hétben eltűnt a nagy hideg, és csak mínusz pár fokok voltak, ami igazán jól esett és én már lélekben el is kezdtem készülődni a tavaszra. Elhamarkodtam. A tél újra visszajött. Újra nagy hó esett tegnap este és éjszaka, jövő hétre pedig visszajönnek a nagy hidegek is.

Irigykedve olvasom Vera barátnőm oldalán, hogy Dél-Koreában már a küszöbön a tavasz, s a fák rügyeznek, bimbóznak. Jaj de messze vagyunk mi még ettől! Na de nézzük a dolgok jó oldalát. Van még alkalmam szép téli képeket készíteni, hétvégére tervezünk is egy kis kiruccanást barátainkkal valamerre, ha az idő persze nem keresztezi elképzeléseinket.

Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy ezúton is megköszönjem a sok-sok névnapi és születésnapi köszöntést, amit az utóbbi hetekben írtatok. Azt hiszem soha ennyi névnapi jókívánságot nem kaptam, elmondhatatlanul jól estek a felém szálló gondolataitok itt, a távolban!! Jó érzés tudni, hogy azért, mert nem vagyok fizikailag köztetek, még nem felejtettetek el! :-))) Még egyszer köszönöm mindenkinek!!!!

A hétköznapjaink szokásosan telnek, vagy inkább rohannak. Nem tudom, hogy az időt a kor miatt érzem egyre gyorsabbnak, vagy itt manipulálnak vele valamit. Mindenesetre szinte minden második nap péntek, s gyakran úgy érzem, valaki ellopta az utóbbi napokat.
A Corvinában már zajlanak a Directory előkészületei, amiről írtam is többeteknek levélben. A kis könyvecske a kanadai-magyar cégeket, szervezeteket gyűjti egybe, s egyre több otthoni cég is képviselteti magát. Bővebb infót itt találtok, a kérdéseiteket pedig, ha vannak, nyugodtan írjátok meg nekem.

A tanulás újra visszatért az életembe (lásd itt), aminek nagyon örülök, s amit nagyon élvezek is. Sokkal többet tudok már az itteni szociális rendszerről, ami igen sokrétű, szerteágazó s izgalmas. Remélem ez a kurzus segít majd a terveim megvalósításában és ezzel a tudással "gyorsabban" sikerül állást kapnom a területen. A gyors persze nem tudom még mit jelent, hiszen a példák igen eltérőek, de majd meglátjuk. Addig is még többet tanulok a design, webdesign, könyvnyomtatás stb. témakörében, amit egyébként szintén igen megszerettem. :-)

Jövő hét a szociális munka hete egész Kanadában. Nőnapon lesz pl. egy est, ahol külföldről jött szoc. munkások mondják el tapasztalataikat arról, ők hogyan jutottak el jelenlegi munkahelyükig, mi volt leginkább segítségükre, mit tanácsolnak nekünk, akik éppen munkát keresünk. Igyekszem ott lenni, meghallgatni s megfogadni a tanácsokat.

Miközben írok a hóesés esőre váltott, aminek nem örülök kiváltképp. A

nagy ablakokon kevesebb fény árad be a lakásba, kicsit szürkébb minden a megszokottnál, délutáni hangulatom van, pedig még reggel van. Az egyetlen időjárást s szürkeséget feledtető dolog itt körülöttem az a kis cserepes tulipán, amit Édesemtől kaptam születésnapomra. Már kezdenek lassan kinyílni és mosolyogva nézem őket, miközben melegséget lopnak a szívembe, s az egész szobába is.

Ha kint még nem is, de a lakásban s a lelkemben már biztosan tavasz van! :-))

Egy jó hír

Tegnap este megkaptam végre a levelet, amiből megtudtam, hogy felvettek a februárban induló szociális tanfolyamra. Nagyon vártam már ezt a hírt, kicsit féltem is, hogy nem kerülök be. Mivel sok a jelentkező, ezért mindenképpen szűrniük kell a jelentkezőket, de szerencsére engem beválasztottak a csapatba. :-)) Diplomá(k), több éves gyakorlati tapasztalat voltak pl. a kritériumok között.

A tanfolyam pontos címe: "Bevezetés a szociális szolgáltatásokba Ontarióban". Két hónapos (s persze nem ingyenes) lesz a képzés, amit minden héten szombatonként tartanak majd. Ez a kurzus tkp. annak az egy éves képzésnek a rövidített változata, ami iránt szintén érdeklődtem augusztusban, de sajnos munka mellett nem tudtam volna csinálni.

A kurzus alatt kapunk majd (1.) egy kevés elméleti képzést (igaz, az már mindenkinek van, bár ki tudja milyen viszonzban áll pl. egy indiai, egy kínai vagy éppen egy magyar szoc. képzés). (2.) Bevezetést az itteni szociális szektorba, beleértve a törvénykezést, a rendszer főbb területeit vagy a finanszírozási lehetőségeket. (3.) Terminológiákat, fontosabb szakkifejezéseket tanulunk majd, vagy pl. (4.) a kanadai munkaadók elvárásairól is hallgatunk előadást. S nem utolsó sorban munkalehetőségekről, továbblépési lehetőségekről is kapunk majd információt.

Hát nagyon várom már a február 3-át, amikor egy kicsit újra egy egyetem falai között tanulhatok. Hiányzik a tanulás, ez pedig egy idegen országban, idegen nyelven még nagyobb kihívást jelent - még ha csak egyenlőre két hónapra is.

Az egyetem egyébként az az egyetem, ahová Bill is járt, a neve: Ryerson University (www.ryerson.ca). Torontóban ez az egyik legkedveltebb egyetem. Ennek egyik oka, hogy nagyon fontos az egyetem számára a gyakorlatiasság. Bill gyakran emlegette, hogy előadásaik során a professzorok időnként megálltak és elmondták, hol és hogyan vehetik majd hasznát mindannak, amiről éppen tanulnak. Azaz semmi nem lógott a levegőben, mint elmélet, hanem mindennek igyekeztek felmutatni, megértetni a gyakorlati jelentőségét. Fontos számukra, hogy ne érezze a diák, ezt ugyan minek tanulják, teljesen felesleges. Persze az elmélet ettől még elmélet marad, s a tanulás, tanulás, de fontos, hogy tudják a diákok, hová építhetik be a tudásukat.

Számomra mindenképpen szimpatikus ez a hozzáállás.