Az utóbbi hónapok szakmai munkáiról

Most, hogy a Nemzetközi Roma Napokról szeretnék írni, rájöttem, hogy a történetet kicsit messzebbről kell kezdenem. Legalábbis az én szemszögemből. Azaz hogyan is kerültem kapcsolatba a Torontóba érkező magyarországi romákkal?

Mint azt sokan tudjátok, a kanadai életem első éveiben nem a saját szakmámban dolgoztam, hanem egy nyomtató és design cégnél. Amit eleinte csak pár hónapra terveztem, abból majd' négy év lett. Érdekelni kezdett a design/tervező szakma, és úgy éreztem, ez a fajta kreativitás hiányzik kicsit az életemből, amikor valami kézzelfogható dolgot készít az ember. Sok mindent megtanultam erről a szakmáról és néha-néha fel is merült bennem a gondolat, hogy esetleg érdemes lenne a megszerzett tudást tovább mélyíteni, iskolába menni stb. Kellemes volt a változatosság a hosszú évek szociális munkája után, a kreativitás és az a jóleső érzés, amit az ember érez, ha valamit elkészít és a megrendelőnek tetszik. :) A szociális munka iránti vágyam/hiányérzetem azonban mindig ott maradt a háttérben. Voltak olyan klienseink, akikkel a találkozások jobban hasonlítottak egy segítő beszélgetésre, mint egy munkamegbeszélésre. Voltak, akikkel munka után is beültem egy-egy kávéra, szintén hasonló okokból.

Tavaly nyáron - talán a gazdasági válság hatására is - a cég nehéz anyagi körülmények közé került, ami számomra, mint alkalmazottra nem jelentett semmi bíztatót. Ezt egyértelmű "jelnek" vettem, hogy itt az ideje újra a szociális szakma útjára lépnem és itt, Kanadában is megtalálnom a helyem benne. Egy teljes állás (plusz napi 2-3 óra utazás) mellett nem egyszerű egy teljesen más szakterülettel is ismerkedni, és úgy éreztem, kaptam az élettől egy lökést. Tudtam, hogy ez nem lesz könnyű, sem rövid menet, így egy évet adtam magamnak (a férjem teljes támogatását élvezve, mert ezt nem szabad kihagyni!), hogy megnézzem, hová jutok. Tudtam, hogy hiába a rengeteg tapasztalat mögöttem (bennem), sőt a diplomáim kanadai elfogadtatása is a kezemben, mégis, a szociális rendszer, a "helyi" (mármint egy városrészhez tartozó) szervezetek és más szakemberek ismerettsége nélkül nehezen vetem meg a lábam.

Mindezek tudatában egyértelmű volt, hogy egy mélyebb kanadai tapasztalatra van szükségem, ami a fentieket szépen hozza majd magával - idővel. A kanadai tapasztalat megszerzésére a legkézenfekvőbb módszer az önkéntesség, ráadásul az itteni rendszer úgy működik, hogy ez egy abszolút lehetséges, létező ajtó a bejutásra is. Sőt, tulajdonképpen alapfeltétel. Persze egy ekkora városban nem könnyű "kiválasztani", hová is menj önkénteskedni, hol rejtőznek azok a keresett, rejtett ajtók, mégis el kell kezdeni valahol. Úgy voltam vele, hogy akárhová is sikerül bekerülnöm (gyakorta az önkénteskedést is egyfajta interjú/felkészítés előz meg - mégiscsak felelősségteljes dolgokról van szó), mindenhol tanulok valamit, mindenhol kapok majd egy szeletet az itteni szakmai életből. Már az elején szerencsés voltam (főleg, így utólag visszanézve), mert nagyon érdekes szervezetekhez jutottam be.

 Az első a Prometheum Institute volt. A szervezet egy magán rehabilitációs központ, ahol egy speciális és nagyon jól működő szisztéma alapján kezelnek különféle addikcióval küzdő embereket. Gondolhattok itt drog- vagy alkoholfüggőségre, játékszenvedélyre, agressziókezelésre, depresszióra, szexuális viselkedésproblémákra stb. A központban mint segédterapeuta vehettem részt a terápiákban és persze mondanom sem kell, borzasztó sokat tanultam. Már maguk az alapszituációk is újak voltak számomra, hiszen én eddig csakis a társadalom legszegényebbjeivel, a legelesettebbekkel dolgoztam. Magánklinika lévén itt a terápiáért fizetni kell, így a kliensek elsősorban a város elitje közül kerülnek ki. (A kliensek élményeiről itt olvashat az, akit érdekel a téma.) Voltak esetek, amikor ismertebb személyiségek engem nem "engedtek" be a beszélgetésekre, de legtöbb esetben nem volt gond a jelenlétem.

Nagyon izgalmas és érdekes szakmai utazás volt számomra a Prometheum Institute-tal való munka, és őszintén bízom benne, hogy egyszer még keresztezzük valahol egymás útjait. Volt szó arról, hogy esetleg terapeutaként ott dolgozzak, de az együtt töltött hónapok után mindkét oldalról úgy láttuk, hogy még korai lenne számomra ez a munkakör. Egyrészt sokat kell még tanulnom az itteni szociális rendszerről, de az itteni életről is egyaránt, hiszen olyan emberekkel kell együtt dolgozni, akik egész életüket itt élték le. Másrészt - talán a korom miatt is -, de nem vagyok teljesen kész arra, hogy pl. egy 60 éves főbírót vagy egy kegyetlenül magabiztos, kemény üzletembert terapeutaként segítsek. Sok mindent meg kell még élnem, meg kell még tapasztalnom... 

Egy másik önkéntes helyem a North York Women's Shelter (North York-i Női Menhely) volt, ahol bántalmazott nők és gyermekeik kapnak védelmet és szakmai segítséget. Gyakran nem volt egyszerű látni/tudni, főleg a gyerekek múltját és megélt tapasztalatait, nehéz sokszor bizonyos helyzetekben "szakembernek" maradni. Én azonban itt elsősorban irodai munkát végeztem, hiszen önkéntesek - érthetően - itt nem kaphatnak semmiféle szakmai munkát, még akkor sem, ha maga is szakember. Az irodai munkát kimondottan én kértem, hiszen azt reméltem, hogy ott van esélyem egy átfogóbb képet kapni a menhelyek rendszeréről: hogyan történik a befogadás, mi történik a családokkal a bentlét alatt, illetve milyen utak/lehetőségek vannak az új életkezdésre. Az ilyen jellegű menhelyek címe egyébként titkos, még mi, önkéntesek is csak a felkészítés utolsó napján kaptuk meg a címet és alá kellett írnunk egy papírt, hogy senkinek nem adjuk ki. Természetesen mindez a bentlakók védelmét szolgálja, hogy azok, akik elől menekültek (élettárs, férj...), ne tudják meg a hollétüket. Az irodai munkám során telefonokat kezeltem, más szervezetekkel tartottam a kapcsolatot, kicsit beleláthattam a lakáskeresési folyamat lépéseibe, a bentlakók számára szervezett programokba, illetve hogy milyen nehézségei/"szépségei" vannak ennek a szakágnak.

Több szempontból éreztem, hogy nem ez lesz a nekem való út: egyrészt a menhelyeken való munka elég hektikus és számomra nem elég kiszámítható/biztonságos. A legtöbben nem teljes állásban dolgoznak, hanem csak félállásban, sokszor hívás alapján, azaz nem rendszeresen. Itt arra lett volna lehetőségem, hogy én is felkerülhessek esetleg a híváslistára, ami éjszakákat, hétvégéket és ünnepnapokat is jelent természetesen.
Másrészt volt valami az alapszisztémában, amivel úgy érzem, idővel lettek volna problémáim. Ez pedig az az alapelv, ami a legtöbb menhelyen él, hogy csakis a nőkkel és gyerekekkel dolgoznak és szóba sem jöhet a család újraegyesítésének gondolata. Azaz a férfiakkal, apákkal senki nem foglalkozik. Itt nincs családterápia, nem vonják be a szakmai folyamatba a férfiakat semmilyen szinten. (Még akkor sem, ha nem kevés esetben fordul elő, hogy a nők végül visszamennek előző partnereikhez.) Én azt gondolom, hogy ha az agresszió pl. az apától jön és az anyát, illetve gyereket kiemelik ebből a környezetből, az "alapproblémát" még mindig nem oldották meg. Sokféle megnyilvánulási formája lehet a bántalmazásnak, úgy mint fizikai, szóbeli, érzelmi, szexuális, anyagi vagy szellemi, amiket nekem nehéz mind egy kalap alá venni és azt mondani, hogy mindegyik helyzetnek ez az egy megoldása lehet... 

Szóval végülis úgy döntöttem, hogy más területtel ismerkedem tovább.

A kép valóban a Queen Vic iskola egyik, a romáknak tartott angol óráján készült 

Szerencsém volt, mert még mielőtt elkezdtem volna keresgélni, felhívott egy hölgy tört magyarsággal és a segítségemet kérte a városba érkező nagy számú roma menekültekkel kapcsolatban. Közös ismerősökön keresztül talált rám és mivel otthon is évekig dolgoztam romákkal, szívesen igent mondtam. A város egyik általános iskolája, a Queen Victoria Public School keresett segítséget, amelynek környékére óriási számmal érkeztek az utóbbi egy évben magyar roma családok. Mivel sem a gyerekek, sem a szülők nem beszélik az angol nyelvet, a mindennapi kommunikáció nem egyszerű egyik oldalról sem. Azt tudni kell, hogy a menekültstátuszt kérőknek is kötelező iskolába járni, a gyerekeknek az itteni gyerekekkel együtt, azaz rendes suliba, a felnőtteknek pedig külön, ún. ESL (English as a Second Language) osztályokba. Enélkül nem is kapnának segélyt.

Szóval elkezdtem pár hónappal ezelőtt a Queen Victoriába járni, ahol többek között tolmácsolok a beiratkozásoknál, fordítok a tanárok és a szülők között, igyekszem segíteni a szülőknek, ha valamilyen kérdésük/kérésük van, bent vagyok órákon, hogy a roma gyerekeknek segítsek a tanulásban, magyarra fordítom a szükséges hivatalos papírokat vagy a tanároknak próbálok segíteni, hogy jobban megértsék a még angolul nem beszélő diákjaikat. Sokrétű az iskolai munka és meg kell mondjam, igazán élvezem. Időközben a dologból félállás lett, sőt egy másik iskola, illetve egy-két itteni segítő szervezet is kérte a segítségem, miután hallottak a nemrég szervezett Nemzetközi Roma Napok sikeréről. 

Erről azonban majd a következő bejegyzésben... :)