Két rövid hír

Nos, míg én mindig Mexikó bűvöletében élek - ami persze nem nehéz, ha ennyi érdekes dolgot olvas az ember -, addig történnek ám a dolgok Torontóban is.
Többek között az alábbi két esemény. Az egyik, amiről oly sokat beszélnek az emberek, a másikról annál kevésbé:
Ebben a hónapban lezajlottak az országos választások, melynek eredményeként a Konzervatív Párt, Stephen Harper vezetésével maradt Kanada élén elég erős győzelemmel. (A konzervatívokra a lakosság 38%-a szavazott, a liberálisokra 26%, az új demokratákra 18%, a quebekiekre 10%, míg a zöldekre összes 7%.)
Míg - a jelenleg Szöulban élő és éppen Madridba költözködő -Vera barátnőmék csodálatos őszi időről mesélnek a mostani és jövőbeli otthonukat illetően is, addig nálunk, egészen pontosan kedden leesett az első hó. No ne egy nagy havazást képzeljetek el, de októberben már az is elég sokkoló, ha egyáltalán hóról beszélünk. Azóta hó nincs, de eső és hideg az van. Mindannyian várjuk, hogy a folyamat kicsit visszafordul, hiszen ilyentájban nálunk is még javában tombol az ősz, csodálatos színeivel, illataival bódítva el mindenkit, aki ebben az évszakban erre jár.

"Egypercesek" 23.

Ha már úgyis ennyi szó esett arról a "whitesandbeach"-ről, :) azaz a fehér homokos tengerpartól, akkor legyen az első mexikói Egyperces egy tengerpartos. A felvétel egy kora reggelen készült, mikor még alig voltak a parton. Akik belenéztek már az albumba, azok képeket is láthattak erről a csodálatos reggelről.

Mexikó és a maják világa 1.

Mexikóban jártunk. Egy hét erejéig. Tulajdonképpen utónászúton. A Yucatán-félszigeten. Cancun környékén, a maják földjén. Egy RIU hotelben, egészen az óceán partján...

De mielőtt túlságosan beleélném magam ezekbe a tőmondatokba, inkább nekikezdek rendesen a mesélésnek. :)
Először is azzal kezdeném szégyenszemre, hogy eddig úgy tudtam, Mexikó Közép-Amerika része. Most már tudom, hogy nem. Észak-Amerikához tartozik és tisztességes neve: Egyesült Mexikói Államok (United Mexican States). Az ötödik legnagyobb állam Amerikában és a 14. legnagyobb független nemzet a világon. A kb. 109 millió lakosával a 11. legsűrűbben lakott és egyértelműen a legnépesebb spanyolnyelvű ország. Mexikónak 32 állama van, melyek közül mi Quintana Roo-ban töltöttünk egy hetet. Mint a képen is látható, ez a legkeletibb fekvésű állam, elsősorban üdülőhelyeiről ismert és a fekvése miatt sajnos elég gyakran sújtják hurrikánok. Földrajzilag a Yucatán-félszigeten fekszik, ami a Karib-tengert választja el a Mexikói-öböltől. A félsziget a maják földjének egy részét képezte, ahol a mai napig rengeteg maja régészeti terület van, úgy mint a Chichen Itza, Tulum vagy Uxmal. Sokan hiszik, hogy a maják teljesen kihaltak, pedig a környéken elég népes számban élnek és nyelveiket is széles körben beszélik mai napig.

A '70-es évektől kezdtek a környéken egyre erőteljesebben a turizmusra koncentrálni, különösen Quintana Roo államban. Az egykori picike halászfalu, Cancun ma a helyi turizmus központja, egy gyorsan fejlődő, virágzó nagyváros. A "Maja Riviéra" (Riviera Maya), mely a félsziget keleti partján húzódik Cancun és Tulum között, több tízezer turistát vonz minden évben, a kanadaiak számára pedig az egyik első számú nyaralóhely. Eredetileg Cancun-Tulum folyosónak hívták, csak 1999-ben kapta a Maja Riviéra nevet.
A Maja Riviéra híres az egymást érő, sokszínű, "all-inclusive" hoteleiről. Érdekes, hogy itt az autópálya tábláin nem városok, vagy mint Torontóban, a legközelebbi utcák nevei vannak feltüntetve, hanem a soron következő hoteleké. :) A mexikói kormány egyébként közepes méretű (kb. Miskolc nagyságrendű) városok létrehozását tervezi a környéken a következő húsz évben, ami olyan kis városok/falvak folyamatos fejlesztését jelenti, mint Akumal, Chemuyil vagy Tulum.
A Maja Riviéra egyik fő vonzereje a tengerparti és vizi sportok széles választéka. Az itteni korall rendszer, ami Cancuntól húzódik lefelé egészen Guatemaláig, a második legnagyobb a világon. Olyan lehetőségek ebben a csodálatos környezetben, mint a jet-skizés, búvárkodás, szabadtüdős merülés, barlangi kenuzás, delfinekkel úszás, tengerparti lovaglás vagy a dzsungertúrák sokakat vonzanak Mexikó ezen keleti részébe.
A Maja Riviéra teljesen sík terület, melyet trópusi dzsungelek borítanak. Sehol egy hegy vagy domb, csak a sűrű erdőségek mindenfelé. Évente kb. 1.5 méternyi eső esik, melynek azonban legnagyobb része a földbe szivárog, így föld feletti folyók abszolút nincsenek. A Yukatán-félszigetnek tehát nagyon sok vize van, csak mélyen, a földfelszín alatt. Kartsztok és földalatti folyók hatalmas rendszere alakult ki a hosszú évszázadok során, s mindezek következményei azok a cenote-ok (víznyelőhelyek egy fajtája), melyek csak itt, a Yukatán-félszigeten léteznek, és szintén nagy vonzerővel bírnak a turisták, és persze a barlangi búvárok körében. (Én is úszkáltam egyben, de erről majd később. :) Jelenlegi ismereteink szerint csak a Maja Riviéra alatt több, mint 700 km hosszú, vízzel teli barlangok vannak, köztük a világ két leghosszabb víz alatti rendszere, a Sac Actun és az Ox Bel Ha.

Erre a csodálatos helyre érkeztünk tehát két héttel ezelőtt. Hotelünk, a Hotel Riu Palace Riviera Maya Cancuntól délre, nagyon közel Playa del Carmen kis városhoz volt. Késő este érkeztünk a szállodába, kicsit hosszabb utazás után, mint számítottuk, így elég kimerülten zuhantunk az ágyba, elaludni azonban alig tudtunk. Mivel én még sosem voltam itt délen, szokatlan volt számomra a másféle meleg érzete, a nagy páratartalom (pedig abból Torontóban is van bőven, még télen is), az illatok, minden. Igazán felfedezni a helyet és átélni, hová is érkeztünk, másnap reggel kezdtük.
A hotel abszolút kifogástalan volt, amihez hozzá kell tenni, hogy nagyon új, tavaly nyáron nyitották csak meg. Ha jól tudom, ez a Riu hotellánc legújabb gyermeke, Mexikóban mindenképpen. Az ott dolgozók mind-mind nagyon kedvesek és készségesek voltak, hihetetlen szervezetten intéztek mindent. Az embernek az volt az érzése, hogy állandóan takarítanak megállás nélkül, de talán az ekkora méretű hoteleknél, ahol folyamatosan cserélődnek az emberek, nem is lehet másképp. A mi hotelünknek 400 vendégszobája volt, egy állandóan nyitva tartó büfé-étteremmel és öt, különböző nemzetiségű, elegánsabb étteremmel, ahová csak foglalással lehetett bejutni. Meg kell vallani, a büfé étterem annyira finom volt, a sok-sok különböző választékával, hogy eleinte nem is akartunk enni máshol. De gondoltuk, mégsem kéne kihagyni a lehetőséget, így az utolsó két estén a brazíliai, majd a legelegánsabb gourmet étteremben foglaltunk asztalt. A brazíliai Botagofo étterem érdekes rend szerint működött. A vacsora elején ugyanis kihoztak egy kis tálat tele zöldségekkel és egyéb finomságokkal, amit ráhelyeztek az asztalunkon lévő nagy, kerek gyertyatartóra. Nem voltunk biztosak benne, hogy ezt most el kell-e kezdenünk enni vagy sem, így próbáltuk figyelni a többieket. :) Mivel azonban mindenki más "példát" mutatott, így jobb híján enni kezdtünk. Idővel kiderült, hogy ez volt a köret a húsok mellé, amit folyamatosan hoztak az est folyamán. Már az elején gyanús volt, hogy nem kellett rendelnünk az étlapról, de valahogy azt nem gondoltuk, hogy mindent felszolgálnak, ami csak az étlapon van. Pedig ez történt. Úgy minden negyedórában érkeztek a pincérek hosszú kardszerű késekkel, amikről mindenki tányérjára vágtak/toltak egy szelet húst. Összesen hatféle(!) húst szolgáltak fel ily módon. (Természetesen volt a vacsora elején saláta és a végén desszert is.) Már a másodiknál kifulladtunk, és csak értetlenül néztük, hogyan lehet ennyit enni, főleg vacsorára. De úgy tűnt, többeknek semmi gondjuk nem volt ezzel. Ezután másnap a Don Manolo gourmet étterem maga volt a felüdülés. Pici adagok, ízlésesen elrendezve a tányér közepén, mint a franciáknál. Mindenből kicsi adagok, ami éppen elég. Amitől az ember abszolút jóllakik, de a telítettség érzése nélkül. E két estén túl azonban valóban minden alkalommal a büfé étteremben ettünk, ahol azt és annyit ettünk, amit és amennyit csak akartunk. Majd a képeken látni fogjátok, mennyi finomság volt ott is.

Valami hihetetlen békés és pihentető érzés volt minden nap reggeli után fogni a kis strandtáskát és kisétálni az óceánpartra. Keresni egy csendes részt, leülni és csak lenni. Nézni a pár méterrel előttünk lévő óceánt, hallgatni a kis madarakat a pálmafákon, nézni a nagyobbakat, ahogy halásznak előttünk, vagy kutatni a pelikánokat, akik minden reggel és délután a mi partrészünk felett haladtak el vagy csaptak le a sekély vízben úszkáló halakra. Ez egyébként érdekes volt számomra, hogy nagyon sok halfajta úszkált szinte teljesen a part mentén. Éppen hogy bementem a vízbe és máris kis halak voltak körülöttem. Valahogy az volt az érzésem, hogy itt jóval szorosabban él együtt az ember a természettel. Halászhajók cikáztak reggelente a távolban, az állatok pedig szokatlanul közel engedtek magukhoz minket. Történt egy alkalommal, hogy egy pelikán nagy, látványos mélyrepüléssel zuhant a vízbe a fürdőzők közé. Az egész part felpattant és csendben figyelte a hatalmas, méltóságteljes madarat, aki abszolút nem zavartatta magát és komótosan megtömte a száját pár hallal. Fantasztikus élmény volt, el is feledkeztem a fényképezőgépről abban a pillanatban.
Volt bennem eleinte egy furcsa érzés. Idejövök egy fejlett országból Mexikóba, ahol "gazdagnak" számítok én is és élvezem azt a felhőtlen pihenést, aminek az itt élők abszolút nem részesei. Az egyik maja romokhoz, a Chichen Itzához való utazásunk azonban kicsit módosított ezen az érzésen. Ugyanis az itt élő és dolgozó mexikóiak ehhez teljesen másképp állnak. Minderről és magukról a majákról bővebben a következő bejegyzésben.

"Egypercesek" 22.

Nemrég a Magyar Főkonzulátusra kellett mennem, ott készítettem az alábbi kis Egypercest. A szokásos forgolódásom végén látni egy üvegépületet, abban található a konzulátus az ötödik emeleten. Az épület nagyon közel, egy metrómegállónyira van a Yonge és Bloor kereszteződéstől, ami a város egyik legforgalmasabbika és ahol a két fő metróvonal találkozik. A jelenlegi főkonzul dr. Beer Sándor, aki szerintem egy szimpatikus ember. Nemrég kezdte el munkáját Torontóban, feleségével és két fiával él itt kb. egy éve. A konzulátuson hétfőn, szerdán és pénteken van ügyfélfogadás fél 10 és fél 2 között. Elég sok munkájuk van, a torontói - ontariói magyar közösség viszonylag magas száma miatt, azonban jóval kevesebben vannak, mint pl. a fővárosban, Ottawában. Egyszerűen főváros lévén az ottani követség nagyobb, pedig logikusan teljesen megfordíthatnák az ott dolgozók arányát. Elérhetőségek és sok más info a weboldalon.

Újra itthon

Hát újra itthon vagyunk a mexikói út után és már az első munkanapon is túl.

Nehéz ám visszarázódni egy ilyen hét után, mint ami mögöttünk van. Szavakba is nehéz önteni az érzéseimet, élményeimet, mert egyszerűen csodálatos és tökéletes volt minden. Nászútnak elképzelni sem lehetett volna szebbet, pihentetőbbet, romantikusabbat. Szerencsésnek és nagyon boldognak érzem magam, azért is, amiben részem lehetett és Bill miatt, aki csodálatos férjem, társam, barátom, s aki iránti szerelmem továbbra is csak nőttön nő. Egész héten abszolút csak egymásra figyeltünk, együtt lélegeztünk, együtt léteztünk, amihez az a nyugodt környezet, ami körülvett minket, nagyszerű hátteret biztosított. Persze írok majd sok mindenről bővebben, de egyenlőre még ülepszenek bennem a dolgok. Előljáróban csak annyit, hogy sikerült eljutnunk a maja kultúra egyik legérdekesebb megmaradt romjához/romjaihoz, a Chichen Itzához, ami azóta is ámulatban tart. A maja kultúra, történelem és az az évezredes tudás, mely szinte tapintható a romok között járva, a tudósokat is szavak nélkül hagyja. Újra úgy érzem magam, mint tavaly, az algonquin parki kirándulás után, hogy hosszú oldalakat tudnék írni mindarról, amit hallottam és azóta olvastam a látottakról.

Apropó Algonquin Park. Ezúttal erről a parkról már nem írok hosszasan, hiszen oly sok mindent olvashattok a tavaly áprilisi bejegyzésekben. Azonban úgy gondoltam itt az ideje, hogy a bloghoz egy tisztességes albumot is készítsek, hogy a feltett képeket nagyobban is láthassa és élvezhesse mindenki. Így hát elsőként - és szavak helyett - az őszi Algonquin Park került az albumba, amit folyamatosan bővíteni fogok, időben visszafelé is. Az album a jobb oldali infó sávból is elérhető. Szóval míg én a maják világában igyekszem elmélyedni, addig élvezzétek az őszi kanadai színkavalkádot. :) (A legjobb diavetítéssel /slideshow/ nézni a képeket, aminek ikonja az albumba belépve a legelső kép felett található.)

Előrejelzés

Holnap délután indulunk.

Előrejelzésnek a jövő hetet illetően szerintem sok mindent elmond az alábbi két kép. Az elsőn csillaggal jelezve látható, hová megyünk pontosan. (A szállodánk húsz percnyi sétára van Playa del Carmentől.) A második pedig egy jelenlegi ciklon elhelyezkedését mutatja... hmmmm...
Szóval esőben nem lesz hiányunk az biztos. :)
Talán több kép készül majd a szállodról, s annak minden egyes zugáról, mint terveztük... Ettől függetlenül továbbra is bizakodó vagyok és tűkön ülök, hogy végre mehessünk. :) 13-án érkezünk vissza, ami éppen Thanksgiving (Hálaadás Napja), munkaszüneti nap, szóval lesz egy napunk kipihenni az utat is. (Most biztos nem lesz olyan szép hálaadási ebéd, mint tavaly.)
Hát ennyit előljáróban. Drukkoljatok, hogy azért néha szép idő is legyen!

"Egypercesek" 21.

Az alábbi Egypercesen utcai menő-manókat láttok a Dundas Square-ről egy nyári délután. Plusz egy ismerkedési kísérletet a háttérben. Vajon lett-e a dologból valami? A lány mindenesetre nagyon próbálkozott. ;)

Toronto Islands

Végre itt vagyok a Torontó-szigetekről készült írással és persze a képekkel. :)

A Torontó-szigetek eredetileg nem is sziget volt, hanem folyamatosan mozgó homokzátonyok összessége, azaz az állandó földmozgások üledéke. Az 1800-as évek elejére ezeknek a zátonyoknak a legnagyobbika közel 9 km-esre nyúlt, mely tulajdonképpen egy természetes kikötőt képezett így a tó és a szárazföld között. Habár a félszigetet és a körülötte lévő homokzátonyt 1792-ben mérték fel először, természetesen már az őslakosok körében is ismert volt, akik szintén pihenésre, relaxálásra használták a területet. Több indián táborhely helyezkedett el a félsziget és a Don folyó között. A homokzátony emellett a madarak és más állatok életében is fontos szerepet játszott. Vándorlás idején több madárfaj pihent meg a homokzátonyoknál hosszú útjuk során.

1850-ben egy fiatal építészmérnök, Sanford Fleming a homokzátony tanulmányozása közben úgy számolta, hogy 12 hektárnyi földterület adódott a már meglévő félszigethez az előző 50 évben. Azalatt az 50 év alatt persze több vihar is megrongálta a területet, míg 1858-ra ki nem alakult a most is létező sziget. A keleti nyílás azóta is fontos szerepet tölt be a kikötő (Toronto Harbour) megközelítésében. Az 1900-as évek elejétől több project keretében formálták tudatosan tovább a szigetet. Stabilizálták a partvonalat, csökkentették a homokzátony mozgását, mélyítették a már meglévő utakat a hajók számára stb. Ily módon kisebb szigetek, tavacskák alakultak, melyek mind a mai napig léteznek és színesítik a Torontó Szigetek képét. A város 1956-ban döntött arról, hogy a területet parkká alakítják a városlakók számára. Ennek keretében pl. több nyilvános mosdót helyeztek el a szigeten, kis vidámparkot és állatkertet hoztak létre s többek között egy szervezetet a természetes környezet és állatvilág megőrzésére. Ma a 230.288 hektárnyi területet több mint 1.200.000 ember látogatja évente.

A Hanlan család azon első családok egyike volt, akik egész évre kiköltöztek a szigetre. Miután a sziget a szövetségi kormánytól a város kezébe került (1867), a területet több részre osztották, s hely jutott a megvehető telkeknek, a szórakoztató központnak és az építésre váró hoteleknek is. A sziget nyugati része (ismert nevén West Point) nagyon gyorsan a torontóiak kedvelt pihenőhelyévé vált. Az első hotelt 1878-ban John Hanlan építtette a sziget észak-nyugati csücskében, mely nemsokkal később Hanlan's Point néven lett ismert. (Edward "Ned" Hanlan, a család talán legismertebb tagja nemzetközileg elismert evezős volt, aki több világrekordot is tartott.) 1909-ben egy baseball stadium is épült a szigeten, ami egy évvel később hatalmas tűzvész áldozata lett, de nemsokkal később újra is építették. Babe Ruth, a legendás baseball játékos itt futotta első professzionális hazafutását. A stadiumot azonban '30-ban bezárták és a Maple Leaf baseball csapat átköltözött a városba. A közelben működő vidámparkot is lebontották, aminek helyén ma a sziget reptere üzemel.

Hanlan's Point és a Ward's szigetek között helyezkedik el a Központi Sziget, a Centre Island. (A sziget részeit a bejegyzés végén található térképen mind jól látni.) Az 1800-as évek végére sok jómódú torontói építtetett gyönyörű viktoriánus nyaralót a Centre Island-en és attól keletre a Ward-sziget felé. Ma a Centre Island-en a sziget vidámparkja üzemel, ami sok-sok városlakót vonz a szigetre. Errefelé sétáltunk mi is pár héttel ezelőtt, amiről a beszámoló alatt sok-sok képet is láthattok. Egy barátunk, Gabi elhozta egyik kislányát is a szigetre (az ikertestvére sajnos megbetegedett és otthon kellett maradnia az anyukájával), aki amire csak tudott felült a vidámparkban, otthon alig tudta, hogyan számoljon be a temérdeknyi élményről. :)) A szigeten hatalmas parkok adnak nagyszerű pihenő- és étkezőhelyet, tenisz-, röplabda- és golfpályák várják a sportolni vágyókat, a sziget strandjai pedig a fürdőzőket. Van itt világítótorony és yacht club, játszótér és iskola, labirintus és színház. Aki vízre szeretne szállni és onnan gyönyörködni a szigetben, vagy Torontó látképében, az bérelhet hajót, csónakot vagy kenut, a szárazföldön egy vagy többszemélyes biciklit, amivel szintén jó lehet bebarangolni az egész szigetet. (Legközelebbre ez a tervünk.)

A képeken látjátok majd, hogy csodás időnk volt egész nap. A nap második felében Ildivel kisétáltunk a sziget végébe, leültünk a homokba és csak bámultuk a vizet. Imádtam, a bambulásban amúgy is jó vagyok. :) Délután Bill is csatlakozott hozzánk, s a nap végén hárman álltunk sorba, hogy visszajussunk a városba (Gabiék már hamarabb hazaindultak, Mogyi ugyanis kidőlt a sorból). Remélem, legközelebb a kis család másik fele is velünk tart majd.
Ide kattinva nézhetitek meg a szigetek térképét, amit nagyitani is lehet.