Egy jó hír

Tegnap este megkaptam végre a levelet, amiből megtudtam, hogy felvettek a februárban induló szociális tanfolyamra. Nagyon vártam már ezt a hírt, kicsit féltem is, hogy nem kerülök be. Mivel sok a jelentkező, ezért mindenképpen szűrniük kell a jelentkezőket, de szerencsére engem beválasztottak a csapatba. :-)) Diplomá(k), több éves gyakorlati tapasztalat voltak pl. a kritériumok között.

A tanfolyam pontos címe: "Bevezetés a szociális szolgáltatásokba Ontarióban". Két hónapos (s persze nem ingyenes) lesz a képzés, amit minden héten szombatonként tartanak majd. Ez a kurzus tkp. annak az egy éves képzésnek a rövidített változata, ami iránt szintén érdeklődtem augusztusban, de sajnos munka mellett nem tudtam volna csinálni.

A kurzus alatt kapunk majd (1.) egy kevés elméleti képzést (igaz, az már mindenkinek van, bár ki tudja milyen viszonzban áll pl. egy indiai, egy kínai vagy éppen egy magyar szoc. képzés). (2.) Bevezetést az itteni szociális szektorba, beleértve a törvénykezést, a rendszer főbb területeit vagy a finanszírozási lehetőségeket. (3.) Terminológiákat, fontosabb szakkifejezéseket tanulunk majd, vagy pl. (4.) a kanadai munkaadók elvárásairól is hallgatunk előadást. S nem utolsó sorban munkalehetőségekről, továbblépési lehetőségekről is kapunk majd információt.

Hát nagyon várom már a február 3-át, amikor egy kicsit újra egy egyetem falai között tanulhatok. Hiányzik a tanulás, ez pedig egy idegen országban, idegen nyelven még nagyobb kihívást jelent - még ha csak egyenlőre két hónapra is.

Az egyetem egyébként az az egyetem, ahová Bill is járt, a neve: Ryerson University (www.ryerson.ca). Torontóban ez az egyik legkedveltebb egyetem. Ennek egyik oka, hogy nagyon fontos az egyetem számára a gyakorlatiasság. Bill gyakran emlegette, hogy előadásaik során a professzorok időnként megálltak és elmondták, hol és hogyan vehetik majd hasznát mindannak, amiről éppen tanulnak. Azaz semmi nem lógott a levegőben, mint elmélet, hanem mindennek igyekeztek felmutatni, megértetni a gyakorlati jelentőségét. Fontos számukra, hogy ne érezze a diák, ezt ugyan minek tanulják, teljesen felesleges. Persze az elmélet ettől még elmélet marad, s a tanulás, tanulás, de fontos, hogy tudják a diákok, hová építhetik be a tudásukat.

Számomra mindenképpen szimpatikus ez a hozzáállás.

Az utóbbi másfél év

Azt hiszem nem vagyok egyedül, ha azt mondom, ezidőtájt az ember hajlamosabb visszanézni az elmúlt hónapokra és gyakrabban készítünk számadást magunkban. Mi is történt az elmúlt egy évben velünk... Hmm...
Gyakran számomra nehézséget is okoz visszaemlékezni mindenre, hiszen annyi történés, annyi érzés, annyi emlék gyűlik össze egy év alatt. Igy nem teszek most kísérletet arra, hogy összegyűjtsem ezeket és persze nem is akarok senkit untatni. Csak pár fontosabb momentumot említenék meg:
Először is megvolt az első házassági évfordulónk, ami igen kalandosra sikeredett, hiszen én éppen előző este jól megbetegedtem. Azonban már volt egy szobafoglalásunk Torontó egyik legszebb szállodájába (ami számomra meglepetés volt), így idegen környezetben haldokoltam egy teljes nap és éjszakán át. :-) Három hét múlva már itt is a második évforuló, igyekszem hát épen tartani magam... :-)
Nyáron elköltöztünk első közös, torontói lakásunkból és azóta egy épületben lakunk anyósomékkal. Az itteni épületnek nagyon jól felszerelt konditerme van, uszodával, teniszpályákkal, szaunával, így nyár óta rendszeresebben sportolunk, azaz egészségesebben élünk.
Ősszel két hétre hazalátogattunk, amire nagy szükségem volt már. Végre minden szerettünket újra jól megölelgethettük, s jókat beszélgethettünk.

Azt hiszem, hiába is sorolnám itt az eseményeket, tulajdonképpen ezekkel vajmi keveset mondok el a velünk történtekről. Hiszen hol maradnak az apró kis élmények, amik mosolyra fakasztanak nap mint nap? Hogy írhatnám le a mindennapok lassan kialakukó rutinját, amikor ismerős arcok mosolyognak rám a buszon, vagy köszönnek rám az utcán? S hol maradnak az újonnan megismert emberek, a gondolataik, érzéseik, a barátságok elmesélése?
Az az igazság, hogy el kell fogadnom, élményeinket nem tudjuk átadni másoknak, akik nem voltak részesei annak. Újra meg újra rá kell ébrednem, hogy elmondani, átadni mindazt, ami velünk történik lehetetlen. Az ember mindenről írhat, még képeket is csatolhat, valahogy mégis a lényeg sikkad el. Az a lényeg, ami viszont minket folyamatosan formál, alakít, ami a lényünkké válik s bennünket meghatároz.

Nagyszerű dolog mindaz, ami velem történik, s egyben szomorú is.
Nagyszerű dolog egy más országot, más szokásokat, más embereket megismerni. Ennek továbbra is minden nap örülök, és hálás vagyok azért, hogy ezt átélhetem, megélhetem. A sok tapasztalat, az új élmények, az emberek által minden nap kicsit más, s talán több leszek. Az azonban szomorú, hogy ezt a változást az otthoni szeretteim, barátaim nem érezhetik. Tudom, érzem, hogy csak ezalatt a másfél év alatt is sokat változtam. Másképp nézem a világot, s magamat; nyitottabb, megértőbb, türelmesebb lettem. Sok mindent jobban értek, ami korábban homályos volt előttem és sok új dolog foglalkoztat. De nem csak engem nem látnam mások, úgy érzem, sok mindenről lemaradok én is. Az érzés néha magával ragad, hogy nem vagyok ott, nem közösek már az élmények, s így szépen lassan el is felejtenek majd....
Igy hát nagy áldás ez, s egyben szívszorongató.
De azt hiszem, ilyen maga az élet is.

Mindenesetre a blogot ebben az évben is folytatni szeretném, ha másért nem, hogy év végén majd segítsen emlékezni. :-))
Még egyszer mindenkinek nagyon boldog, örömteli új évet kívánok, s kívánom, hogy éljétek meg a mindennapok apró szépségeit, amire engem ez az ország másfél éve tanít.

Boldog Új Évet mindenkinek!

Két ünnep között

Eltelt ez a karácsony is, és lassan az újév is megérkezik. Minden készülődés ellenére nagyon pihentető és nyugodt karácsonyunk volt. Billnek meg is jegyezték a munkahelyén, hogy olyan kipihent az arca, mintha nyaralt volna valahol. Tulajdonképpen így is volt, csak a helyszín nem változott. :-) Igy a pár nap szünet után nem volt könnyű visszazökkeni a régi kerékvágásba és újra dolgozni menni. Bár őszintén szólva a belső nyugalom és öröm mégis segített és még a munka is könnyebben ment. Most újra itt van pár napunk a pihenésre, amit szintén várunk.
A szentestét anyósoméknál töltöttük, ahol ilyenkor rendszerint összejön a család apraja-nagyja. Chris már hamarabb megérkezett hozzánk és az apjával nagy csatákat vívtak az egyik kedvenc játékukon, miközben én az ünnepi ebédet készítettem. A lakás is díszbe öltözött, és a karácsonyfa is elkészült. (A megígért fénykép a fáról és még pár másik a karácsonyról itt érhető el: picasaweb.google.com/klivia1428)

Szóba került már párszor, hogy néhány embernek furcsa az itteni karácsony, hiszen például nem a Jézuska hozza az ajándékokat, hanem a Mikulás. Vagy hogy az ünnep tele van bohókás figurákkal, pingvinekkel, manókkal, beszélő hóemberekkel stb, a nálunk megszokott angyalok, szentek, királyok helyett. De gondoljatok arra, hogy itt nagyon sokféle ember él, sokfelől jöttek, s nagyon különböző kultúrát hoztak magukkal. Én sem gondoltam soha ilyesmikre, míg otthon éltem, egy olyan országban, ahol legnagyobbrészt egy nemzetiség él, kultúrájukat tekintve szinte hasonló emberek. Az a nyitottság és sokszínűség, ami jellemzi ezt az országot, itt is megmutatkozik. Nem lehet egyféle vallás vagy elképzelés szerint ünnepelni egy ilyen ünnepet, hiszen akkor sokan kiszorulnának belőle. Mi lenne a sok kis zsidó, muszlim, buddhista, iszlám stb. vallású gyerekekkel, akik nem abban hisznek, mint mi. Ha a Mikulás hozza az ajándékot, amit a manók raktak össze, s a karácsonyi díszek között pingvinek, hóemberek énekelnek, az senkit nem "bánt", sőt mindenkinek szórakoztató, vidám dolog. Merthogy itt valóban a vidámságra igyekeznek helyezni a hangsúlyt. Nálunk talán a karácsony elmélyültebb, csendesebb dolog más. Nem hiszem, hogy ez rosszabb lenne, vagy máshol jobb, egyszerűen csak más. Persze otthon itt is úgy ünnepli mindenki a karácsonyt, ahogyan akarja, de kifelé ilyen a közös kép. Sokan nem is ünneplik persze. Bill szokott mesélni néha a munkahelyi beszélgetéseikről, ahol pl. arról is szó esik, hogy egy muzulmánnak nincs karácsonyfája, és a többiek sajnálják a gyerekeket, akik persze nagyon szeretnének, és csak vágyakozva nézik a többiekét. (Hátha legalább pingvinjük van! :-) Szóval más kultúra, más szokások. Összességében azt tudom mondani, hogy engem a vidámság fog meg az itteni karácsonyokban, megszerettem ezt is, de legmélyen az otthoni karácsony él bennem.

Ebben az évben is Bill osztotta az ajándékokat a családban, ahogyan az lassan szokássá válik. Ugyanis minden évben valaki odaáll a fa elé és egyenként átadja a fa alatt lévő összes, szépen becsomagolt ajéndékot a „címzetteknek”. Az illető átveszi, kibontja, miközben mindenki más is őt figyeli. Igy minden ajándék egyforma figyelmet kap, és közösen örülünk mindannyian a megajándékozottakkal együtt. Ily módon eltelik egy-két óra az ajándékosztással és igazán kellemes időt töltünk el együtt, viccelődve, nevetgélve. A fent említett oldalon ezekről a pillanatokról is található egy-két fénykép.
Bill nagyon örült a történelmi sorozat újabb köteteinek, így ezúton is szeretném megköszönni főleg Anyának, de mindenkinek másnak is, aki segítségemre volt abban, hogy a könyvek eljussanak hozzánk. Adélnak és Szabolcsnak is, akik igyekeztek fellelni nekünk a könyveket!
Pár napja tudtam meg és szeretném megosztani az örömömet itt is veletek, hogy Bárd Viki kisbabát vár, sőt most már azt is tudja, hogy kislányt. Nagyon boldogok a férjével Brüsszelben, habár szomorúság is vegyül a boldogságba. A sors fintora, hogy édesanyja ezt az örömet már nem élhette meg, éppen halálának másnapján tudta meg Viki, hogy állapotos. :-( ..... Kemény az élet sokszor, és néha olyan nehéz elfogadni a tényeket. De ahogyan Viki is írta: „Ha a sors így akarta, nem lehet mit tenni…”

Bárcsak lehetne!! Hányszor eszembe jut nekem is, hogy mi mindent nem élhetett meg apa velünk együtt. Gondolok itt sok-sok családi élményre, ahonnan annyira hiányzott, de persze minden másra is. Azokra, amiket mi is csak a rendszerváltás után kezdtünk megismerni: a műszaki, informatikai dolgokra, amiket ő annyira élvezett volna: az internetet, a CD-ket, a DVD-t, az MP3-t, a lejátszókat stb. Milyen hihetetlen is belegondolni, hogy ő ezeket egyáltalán nem ismerhette. Apa kazettákra gyűjtötte a zenéit annak idején, amit mi már lassan el is felejtünk. Ahogy elnézem esténként Bill-t zenéket, filmeket töltögetni, tudom, hogy apát is valahogy így kéne elképzelnem. A '70-es évekről Bill pl. majdnem 30 CD-nyi zenét gyűjtött össze, s arra gondolok, milyen jól elbeszélgetne a két legfontosabb Béla az életemben ezekről a dolokról. S biztosan sok másról is... :-)
De sajnos (vagy nem sajnos) el kell tudjuk fogadni a dolgokat úgy, ahogyan kapjuk őket, főleg ha mi megmásítani nem is tudjuk. Meg kell ragadni a jó dolgokat, örülni annak, amit kapunk, s ahogy kapjuk, mégha sokszor nem is így képzeltük el őket. Attól még lehetnek jók...

Erről most egy film is eszembe jut, ami számomra ezt az üzenetet hordozta, annak ellenére, hogy egy könnyed, szórakoztató film csupán. A címe: “Under the Tuscan Sun”, Diane Lane főszereplésével, magyarul pedig a Napsütötte Toszkána. Ajánlom mindenkinek egy kellemes délutáni mozizásra.

További jó pihenést mindenkinek és nagyon boldog, örömökben gazdag új évet kívánok!

Karácsonyra készülődvén

Hihetetlen, mennyire repülnek a napok. Holnap már szenteste van és még annyi a tennivaló. No azért annyira nem izgatom magam, hiszen tudom, minden a helyére kerül még idejében. :-) Az izgatottságom inkább boldog, várakozással teli. Első karácsonyunk itt, az új lakásban s az első közös karácsonyunk Chris-szel, aki éppen ma érkezik, s akit persze nagyon várunk. Igy valahogy minden dísznek, kis apróságnak nagyobb jelentősége van, s még erősebb bennem a késztetés (ami egyébként sem kicsi), hogy szépen feldíszítsem a lakást.

Nemrég megépült újra a kis karácsonyi falunk, amiről itt láthatjátok a képeket is. Nagyon szeretjük ezt az itteni „játékot”, főleg Bill. Tulajdonképpen ő építette, rakta össze, találta meg mindennek és mindenkinek a helyét benne. Minden este megmelengeti a szívemet a kis kivilágított házak látványa. Igazán nagyszerű hangulatot árasztanak. Mindenkinek megvan a maga története ebben a faluban, s minden évben új emberek, házak, kellékek „érkeznek” továbbszőni a mesét. Neve is lett a falucskának: „Joy De Ville” (Vannak sajnos olyanok, akik most nem fértek be a faluba, de ők éppen rokonaikat látogatják a szomszéd faluban.) :-)

A karácsonyfánk is áll már, de még díszítésre várva. A mai nap azonban megkapja díszeit, s estére teljes pompájában áll majd az ablak előtt. (Ha nem is ebben a bejegyzésben, de a következőben mindenképpen megmutatom.)
Sajnos nem maradhattunk ki ebben az évben sem a karácsonyi forgatagból. Sőt, be kell valljam, még tegnap este kilenckor is a közeli Fairview Mall-ban sétálgattunk, az utolsó ajándékok hívogató szavára várva. Szerencsére volt fülünk hozzá, hogy az utolsó percekben meg is halljuk őket. :-) A Mikulással is találkozhattunk a boltban, akit a gyerekek persze nagyon imádnak. Fényképezkedni lehet vele és a levelünket bedobni a háza előtti postaládába. Én sajnos otthon hagytam a levelem, pedig már a Magyar Házban is mondta a Mikulás, hogy még nem kapta meg.

Hihetetlen egyébként, milyen tömeg van ilyenkor a boltokban, s mindenki csak vásárol, vásárol, vásárol... A statisztikák szerint egy átlag kanadai kb. $950-t költ ajándékokra, s átlagban áprilisig fizetik a hitelek részleteit. Igy gyakoribb ezidőtájt a feszültebb ember, hiszen ez a sok költekezés nagy terhet tesz az emberek vállára. Tapasztaljuk is ezt mindketten a munkahelyünkön.
Milyen sajnálatos dolog ez! Hiszen ez a csodaszép ünnep nem erről szólna.
A család fontos, a szeretteink, s nem az ajándékok nagysága; a mosoly, az öröm, s nem az állandó idegeskedés; a megpihenés, megbékélés magunkkal és a világgal, s nem a fejvesztve rohangálás.

Ebben a szellemben kívánom hát mindenkinek, hogy éljétek meg a ünnep meghittségét, nyugodtságát, szépségét és töltsétek a karácsonyt igazán kedvetekre valóan!

Sok-sok szeretettel gondolok mindannyiótokra és örülök, hogy vagytok nekem! A távolból is úgy érzem, itt vagytok velem és én is veletek a fa körül. A szeretet, az összetartozás érzése valóban határtalan, és sokkal mélyebb dolog, mintsem az korábban gondoltam volna! :-)

A lányok és a Raptor :-))

Egy kosármeccs alkalmából

Toronto csapata, a Raptors játszott Portland ellen múlt vasárnap az Air Canada Centre-ben. (Nem, nem írtam rosszul, Kanadában a center-t másképp írjak, mint az USA-ban, az utolsó két betűt felcserélve.) Bill munkahelye által mi egy külön boxból nézhetjük a meccse(ke)t, ahol italokat, ételeket is felszolgálnak. Minden egyes kis szobának külön felszolgálója van, szóval a kényelemre nem lehetett panaszunk ez alkalommal sem.

Kedvelem itt a mérkőzéseket, márcsak a “körítés” miatt is. Nagyon jó hangulatúak ugyanis ezek az alkalmak. Műsorok szórakoztatják a nézőket a szünetekben, az elmaradhatatlan táncos lányok mellett néha gyerekek is bemutatják tudásukat. Volt, hogy szülő-gyerek versenyt láttunk, az ingyenes ajándékdobálás pedig állandó része a meccseknek. Egyik kedvencem, amikor a szünetekben a kamera a közönséget pásztázza. Hihetetlen, mikre képesek ilyenkor az emberek a vicc kedvéért. A felnőttek is gyerekek lesznek újra egy kicsit, amit igazán jó látni. :-) Mindenki mosolyog, táncol, kiabál - az emberek egymást és magukat is szórakoztatják. (Ez az egyetlen, amit sajnálok, hogy a mi helyeinket nem mutatja a kamera, mert ott általában a nagy cégek gazdag vezetői ülnek s ott mulatnak az éppen megkötendő üzlet apropóján.)

A meccs maga egyébként nem sikerült olyan jól, s nem csak azért, mert a Raptors vesztett 83-93-ra. Nem voltak formában a fiúk, sajnos egyik oldalon sem.

Valóban megdöbbentő, mekkorák ezek a srácok. A legmagasabb, ha jól tudom 2 méter 13 centi. No persze a legkisebb is jóval magasabb nálam. :-) Az is meglepő számomra, hogy a torontói csapatban nincs annyi fekete, mint ahogy gondolná az ember (vagy csak én?). Hát biztos ennek is megvan az oka...

Aki kíváncsi részletesebben a csapatra, látogasson el a honlapjukra: www.raptors.com

Kedvelem a Raptors kabala dinosszauruszát, a Raptort, aki a meccs alatt is, de főleg a szünetekben végig bohóckodik. Nagyon bírom a mozgását, jó lenne egyszer a jelmez nélkül is látni. Kíváncsi lennék az arcára. :-)
Azt meg tudom mutatni (a következő bejegyzésben), hogyan táncol a lányokkal. A paróka és a ruha persze csak a show kellékei. Egyébként "csupaszon" rohangál, ahogy egy dinóhoz illik. A biztonsági embereket kimondottan imádja. :-))

Megjött a december, itt a tél

November utolsó hetei szörnyű gyorsan elrepültek, meg is lepődtem, mióta nem írtam a velünk történtekről.
21-én volt Chris születésnapja, 15 éves lett a nagyfiú! Hétvégén ünnepeltük meg ezt a nagyszerű eseményt anyósomékkal közösen. Hihetetlen, de szinte havonta látjuk a változást Chris-en, kívülről s belülről egyaránt. Nem kétség, elérte őt is a kamaszkor, annak minden „szépségével” együtt. Úgy érzi, nem érti meg őt senki, hogy neki a legnehezebb az élete, és tkp. önmaga sem tudja sokszor, mit is kezdjen magával. No azért a lányok iránti érdekődése is jelen van, szóval a „szépség” néha igazi szépséget is takar... Szeretem, amikor esténként apja és fia beszélgetnek, mégha időnként nem is kellemes témákról, legalábbis Chris számára. Chris elmondása szerint senki más nem ül le vele így beszélgetni, szóval úgy érzem, mindkettőjüknek fontosak ezek az alkalmak. Mostanában egyre több probléma is felmerül persze, így Billnek néha igen kemény feladatot adnak ezek az órák, de mindig megérint, ahogyan ezzel a nagy kamaszfiúval beszélgetni tud mégis. Tudom, hogy előbb-utóbb meglesz ennek a gyümölcse, mégha ez most kevésbé is látható.
Az utóbbi hetek a munka szempontjából is nagyon mozgalmasan teltek. Egyrészt a Corvinában, hiszen van mit csinálnunk bőven, másrészt úgy néz ki, hogy egy újabb feladat is kilátásban van. Ha minden összejön, akkor eléggé el leszek foglalva a következő hónapokban, hiszen a két munka együtt 10-12 órát is kitesz majd, de mindenképpen megéri. Egy fejvadászcégnek kellene adatokat „rendezgetnem”, ami mellesleg otthonról is végezhető munka, így az időmmel is jobban tudom majd gazdálkodni. Hát szorítsatok nekem, hogy minden összejöjjön!
Múlt hét végén újra sikerült összeszerveznünk egy találkozót Vera nénivel, akinek a keze egyébként félig benne van ebben a munka dologban. A belvárosba mentünk ebédelni, méghozzá egy magyar étterembe, aminek a neve “Coffee Mill”. Igazán jól éreztük magunkat, s a sok finomság felett jókat beszélgettünk. Továbbra is csodálatraméltó számomra Vera néni frissessége és érdeklődése a világ dolgai iránt. Sokat tanulok tőle, mióta ismerem. Az egyik dolog, amit itt, Kanadában érdemes ellesni, az az idősek magukhoz- és a világhoz való viszonya. Mindig történik valami az életükben, igyekeznek elfoglalni és valóban jól érezni magukat. A rendszeres kártyapartik a barátokkal, a színház- és mozilátogatások, a szinte mindennapi mozgás mind-mind ide tartozik. Vera néninek mindemellett van egy olyan baráti társasága is, ahol nők gyűlnek össze és a beszélgetés mellett kis előadásokat tartanak egymásnak az őket érdeklő dolgokról. Az előadásokat angolul tartják, habár szinte mindenki beszél magyarul, de fontos, hogy szinten tartsák az angol tudásukat és használják azt. Másrészt - mivel komoly előkészület előzi meg az összejöveteleket - olyan készségeiket, képességeiket használják, amiket a nyugdíjbavonulásuk után már kevésbé tennének. Ha jól emlékszem, Vera néni következő előadása a fűszerek történetéről szól majd, amiről már jó ideje olvasgat, könyveket vesz ki a könyvtárból s adatokat gyűjtöget.
Szóval kellemes volt vele együtt lenni újra, bár az idő aznap nem volt kegyes hozzánk. Nagyon fújt a szél és a minuszok is röpködtek körülöttünk.

Hát mi tagadás, megérkezett a tél. Most is éppen –7 fok van kint, amit hamarosan érezni is fogok. Bár úgy látom, éppen a nap is kisütött, ami kicsit szebbé teszi ezt az amúgy szomorkás december eleji időjárást.
A "Canadian Goose", kanadai libák még mindig itt vannak, nemrég jó pár percet álltunk a busszal, mert egy madarcsapat csak szépen, komótosan bandukolt át az úton. Azonban senki nem mérgelődött, hanem mindenki csendben, mosolyogva várta, hogy a csapat odébb álljon.

A múlt hétvégén a Magyar Házban is jártunk anyósomékkal, ahol Karácsonyi Vásárt és Mikulás ünnepséget is szerveztek. Megjegyzem, majdnem Bill lett a krampusz, de végül nem vállalta el, pedig igazán jól állt volna neki ez a szerepkör. A vásáron mindenféle árusok adták portékájukat, magyar ételeket árultak és időnként valamilyen műsor is volt. Mivel a Mikulásnak nem írtam levelet, így nem kaptam ajándékot, bár nagyon gondolkodott a dolgon. (A Mikulás ugyanis miskolci volt - Zádori István, ezért lett volna egy kis protekcióm.) Végül az ajándékozást nem vártuk meg, de utólag hallottam, hogy nagyon jól sikerült és minden gyerek boldog volt, hogy kapott valamit.

Holnap lesz december 6-a, azaz jön a Mikulás, remélem minket sem felejt majd ki. Igyekeztünk jók lenni, ha nem is mindig sikerült, de legalább óvatosak. Hát fényesítsétek a csizmáitokat és várjátok ti is a Mikulást, talán éppen most oson ott az ablakotok alatt… :-)