Nem tudom, hogy az évek teszik (úgy néz ki, én is öregszem :), vagy az állandó változás az életben, de minden évben egyre mélyebben és tudatosabban gondolok vissza az éppen lezárandó évre. Talán az is szerepet játszhat a dologban, hogy egyre több helyen olvasom mások gondolatait erről, amik engem is arra ösztönöznek, hogy végiggondoljam, mi történt igazán Velem. Nem is elsősorban csak az események érdekesek, sokkal inkább, hogy mit tanultam belőlük - ha valamit egyáltalán. Hiszen a tanulságok is legalább olyan fontosak, mint maguk az események (néha tán még fontosabbak), mégis hajlamosak vagyunk leragadni a tényeknél és "gondolkodás nélkül" menni tovább.
Így igyekszem egyre jobban odafigyelni, hogy időről időre megfogalmazzam magamnak a számomra fontos, levonandó következtetéseket, tanulságokat... Ezt a fajta tudatosságot egyre jobban igénylem is. Az évek is sokkal gyorsabban pörögnek, mint tinédzserként, vagy a 20-as években, így talán a jelentősége is nagyobb ezeknek a számvetéseknek. De lehet, hogy egyszerűen csak jobban képes vagyok megfogalmazni magamnak a saját érzéseimet, mint korábban...
Andrea év végi három kérdése pl. mélyen elgondolkodtatott, aki íróként és life couch-ként Berkeley, Californiában él.
Mit tartasz fontosnak elismerni/kimondani/nyugtázni a 2009-es évvel kapcsolatban? (Mit hoztál létre/alkottál ezévben? Milyen nehézségekkel néztél szembe bátorsággal és erővel? Milyen ígéreteket tettél magadnak, amit meg is tartottál? Milyen bátor döntéseket hoztál? Mire vagy büszke?)
Mik voltak a 2009-es év nehézségei, fájdalmai? (Mi volt az évben kiábrándító? Mi volt félelmetes? Mi volt nagyon nehéz? Miért tudsz megbocsátani magadnak?
Mi mást tartasz még fontosnak elmondani erről az évről, mielőtt lezárod?
Ha végiggondoltuk és megválaszoltuk ezeket a kérdéseket, akár hangosan is kimondhatjuk, hogy lezárjuk a 2009-es évet. Végül egy mondatban fogalmazzuk meg, miről szólt számunkra a 2009-es év...
Nagyon érdekes beleolvasni mások válaszaiba/gondolataiba. Úgy tűnik, a legtöbbeknek ez az év a küzdelmekről, nehézségekről, veszteségekről, kitartásról, bátorságról, az elengedésről szólt... Nekem sem volt egyszerű lelkileg ez az év, és bízom benne, hogy 2010 meghozza majd a sok munka és kitartás gyümölcsét. Számomra a 2009-es év a megszokott elengedéséről, a változásról, az ismeretlennel való szembenézésről és az állandó tanulásról szólt. Nagyon gyakran szembesültem azokkal a kérdésekkel, hogy mit is akarok igazán, mi tesz boldoggá, merre tartok... Bízom benne, hogy a jövő évben sok minden letisztul és megtalálom a választ pár kérdésemre. :)
Manka írt tegnap az ezévben olvasott kedvenc könyveiről, amit megmondom őszintén, már igen vártam. :) Sőt, hamarosan a felhívásra valószínűleg még több blogon olvashatok majd hasonlókról, amit mindig nagyon élvezek. Megtudni, ki mit olvasott, milyen típusú könyveket szeret, no és persze új könyvötletekhez jutni ily módon... Hagyomány lett ez errefelé a blogvilágban egy ideje... (2007, 2008) Így hát íme az én 2009-es listám:
1. We Need to Talk About Kevin - Lionel Shriver (Beszélnünk kéne Kevinről)
A könyv nem könnyű témát dolgoz fel. Nehezen is kezdtem bele, jó ideig várakozott a polcon, mire eljött az ő ideje. De a végére abszolút nem bántam meg, hogy elolvastam, mert egy nagyon erőteljes, őszinte, stítusosan megírt könyv emberi érzelmekről, a gyermekvállalás döntéséről, szülő-gyermek viszonyról, a szeretet határáról... A könyv hátulján ez olvasható: "Eva soha nem akart igazán anya lenni - és feltétlenül nem egy nem szeretetreméltó fiúénak, aki hét iskolatársát, egy büfést és egy imádott tanárt, aki barátkozni próbált vele, gyilkol le két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt. Most, két évvel később, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával - melyet az időközben eltávolodott férje, Franklyn részére ír. Eva, aki a kezdetektől nincs kibékülve a szülőséggel járó áldozatokkal és társadalmi visszaeséssel, attól fél, hogy az ő nyugtalanító ellenszenve saját fia iránt talán oka lehetett Kevin nihilsta útvesztésének."
A könyvből jelenleg éppen film is készül, amit én is csak most fedeztem fel, miközben kerestem a könyv fedőlapját. A főszerepet Tilda Swinton fogja alakítani, és őszintén szólva, a nehéz téma ellenére kíváncsian várom, milyen film kerekedik majd ki a könyvből. Akit bővebben érdekes a téma, egy BBC rádióbeszélgetést hallgathat meg az az íróval erről a könyvéről, illetve alatta egy rövid videót:
2. Remélem az újraolvasott könyvek is számítanak! :) Amikor ugyanis ősszel végre megérkezett Torontóba az otthoni könyvtáram, az egyik könyv, amit rögtön a kezembe vettem, Vámos Miklós Apák Könyve volt. (Van egyébként abban valami pozitív, hogy egy ideig nincsenek velünk a rég megszokott dolgaink. Mert amikor újra velünk vannak, olyan kicsit, mintha újak lennének. Én annyi könyvnek örültem meg és fedeztem fel őket újra ezen az alapon... :))
Vámos Miklóst egészen biztosan nem kell bemutatni senkinek. Nagyon kedvelem őt, mint írót és mint embert is. Szerettem nagyon a tévéműsorait is, például a Lehetetlent, amiben a "régimódni, ráérős történetmesélés hagyományait elevenítette fel." Emlékeztek, ugye? :) Hála az internetnek, sok részletet találtok a YouTube-on ebből vagy a Rögtön jövök című műsorából is. Nézzetek bele, olyan jó visszanézni őket!
Na de az Apák könyvénél maradva az előző könyvajánlóhoz hasonlóan íme itt is a hátsó borító szövege:
" Olyan regényt akartam létrehozni, mely után akár hosszabb időre is letehetem a tollat. Ezzel a könyvvel búcsúzom a huszadik századtól, föltehetően a nagyobbik felétől. (Ötvenéves vagyok.)
Ady Endre két, számomra különösen becses sorával bocsátom útjára:
"S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni."
Az Apák könyve családregény. Tizenkét nemzedékről szól, legfőképp azoknak elsőszülötteiről, háromszáz évnyi utazás a magyar térben és időben, a magyar történelemben és sorsban, valamint a magyar nyelvben is, hiszen az 1700-as években kezdődő história nyelve valamelyest igazodik a cselekmény zsinórjához, azaz fokozatosan fiatalodik. Fáj most, hogy e regény számomra befejeződött, úgy érzem, többé már nem az enyém. Nem baj.
Ha szerencsém van, az Olvasóké lesz - s marad.
Ajánlom az Apák könyvét az édesapáknak. Meg a fiaiknak.
Meg a hozzájuk gyöngéd vagy rokoni szállal kötődő asszonyoknak és lányoknak."
Ez pedig a könyv ajánlója a New York Times oldalain, ugyanis a világ ezen oldalán is egyre kedveltebb a mű, és általa Vámos. A cikk végi üzenet Vámos kiadójának: "More, please!" Nagyon remélem, hogy egyre több Vámost olvashatok majd angolul is!
Videóként Vámoshoz a könyvhöz tartozó itteni reklámanyagot tettem be:
3. Who Moved My Cheese - Spencer Johnson (Ki vitte el a sajtom?)
Ezt a könyvet abban a magán terápiás központban adták a kezembe (Prometheum Institute), ahol gyakorlatoztam a nyáron. Ide nagyrészt a város elitje jár segítségért, hogy életük nehézségeivel megbírkózzanak (pl. alkohol-, drogfüggőség, agressziókezelés, szexuális viselkedésproblémák, inaktivitás stb.) A terápia során folyamatos 'házi feladatokat' kapnak a kliensek, pl. könyvek formájában. Ezt a történetet mindig nagyon érdekes és elgondolkodtató beszélgetések követték... A könyvben leírt "elmélet" abban segít, hogyan nézzünk szembe az élet állandó változásaival és jöjjünk ki jól belőlük. A könyvön ez olvasható bemutatásképp:
"A 'Ki vitte el a sajtom?' egy egyszerű példázat, mely mély igazságokat tár fel. Egy fantasztikus és szemet felnyitó történet négy karakterről, akik egy 'labirintusban' élnek és 'sajtot' keresnek, hogy táplálkozzanak és boldogok legyenek. (...) A 'Sajt' természetesen egy metafora arra, amit az életben akarunk magunknak - legyen az egy jó állás, szerető partner, pénz, javak, egészség vagy spirituális útkeresés. A 'Labirintus' pedig az a hely, ahol mindezeket keressük - legyen az egy munkahely, ahol dolgozunk vagy a család vagy közösség, amiben élünk.
A történetben szereplők váratlan változással szembesülnek kis életükben, amikor felfedezik, hogy a Sajt eltűnt. Mindannyian másképp adaptálják a változást (azaz egyikőjük sehogy sem). Idővel és persze tapasztalatokkal egyikük végül sikerrel veszi az akadályt, sőt, még jobban is jön ki belőle. Amit pedig útközben tanult, felírja a Labirintus falára. (...)" Ezekket olvasva a történet során felfedezhetjük magunkban, mi hogyan kezeljük a változásokat a saját kis életünkben. Hiszen egyetlen állandó és örök dolog van az életben: ez pedig a változás. A világtörténelem során is mindig azok maradtak fent és erősödtek tovább, akik legjobban alkalmazkodtak az állandó változáshoz. A könyv kb. egy óra alatt elolvasható, de ahogy írják is, az általa tett 'felfedezések' egy életen át velünk maradnak. Aki teheti, olvassa el! :) Íme egy vicces videó róla:
4. The Translator - Daoud Hari (A tolmács)
Az évem egyik egyértelműen kimagasló olvasmánya Daoud Haritól A Tolmács című könyv volt. Újra egy történet, egy ember, aki sok mindent képes volt megváltoztatni maga körül. One man who has really made a difference in the world.
Daoud a Darfur-i tömeggyilkosságok egy túlélője. Miután faluját megtámadták a Janjaweed harcosok és mindenki menekülni próbált a területről, Daoud a visszatérés mellett döntött, mert úgy érezte, angol tudásával sokat segíthet a külföldi tudósítóknak, hogy a világ minél pontosabban megtudja, mi folyik Darfurban.
Újra, a hátlap szövege:
"Daoud Hari fiatalkora a bátorságról és hihetetlen kalandokról szólt. A Tolmács egy izgalommal teli, szívettépő és mélyen megindító memoár arról, hogy egy ember hogyan képes változást hozni, történelmünk egyik legnagyobb történetének hiteles beszámolója: a Darfur-i fajírtás története.
2003-ban, Daoud Hari, egy Zaghawa törzsbeli, egyike volt azon százezreknek, akik faluját megtámadták és akiket a szudán kormány csapatai elüldöztek otthonukból. Habár Haoud faluját porrá égették, családját megtizedelték, ő maga életben maradt, és idővel biztonságos területre érkezett a határ mentén. Magasfokú ango tudásával azonban Hari tolmácsként és 'idegenvezetőként' dolgozott. Munkája során így kénytelen volt vissza-visszatérni Darfur sötét területeire - életét kockáztatva újra és újra, hogy segítsen népe történetét eljuttatni a határokon túlra, hiszen még mindig van idő megmenteni őket."
Nem véletlenül írja a The Wasington Post, hogy A Translator az év egyik legnagyobb kis könyve, ha nem minden időké. Mivel Daoud számára sem anyanyelv az angol, így könnyen olvasható; mivel Daoud nem magasan iskolázott, így leírásai egyszerűségükben szívbemarkolóak, őszintén tiszták és felejthetetlenek. "It will change the way you think forever."
Christine blogjának már jó ideje rendszeres olvasója vagyok. Kreatívnak és kiváltképp érdekesnak találom a munkáit, az írásait pedig mindig élvezem. Mióta előszőr olvastam blogján a könyvéről, azóta szerettem volna megrendelni, ami ezév nyarán végre meg is történt. Olyan inspiráló és pozitív energiával feltöltő élmény volt, amilyennek nem is reméltem. S hogy nála mit olvashatnátok a könyv hátoldalán?
"Lehetséges-e igazi értelmet találni a mindennapi életünkben? Valóra válthatók-e a nagy bölcsességek, miközben tesszük a feladatainkat, mosogatunk és befizetjük a számlákat? Ordinary Sparkling Moments - az írás, kollázs és fotózás élvezetes együttese a nemzetközileg is elismert Christine Mason Millertől - ezeket a kérdéseket vizsgálja és még tovább is megy: azokat a mélyebb igazságokat ünnepli, melyek életünk legegyszerűbb pillanataiban várják, hogy felfedezzük őket. Ez a könyv egy 40-es nő saját tapasztalataira építkezve íródott, aki eljutott oda, hogy merjen hagyatkozni a saját megérzéseire, hitére, tudására, melyet csendes (ön)megfigyelésekből és az élet mindenféle élményeinek értékeléséből merít, legyen az kimagaslóan nagyszerű vagy hétköznapi rutin. Igaz az élet sok-sok pillanata átlagos/hétköznapi, de a felszín alatt sok-sok ragyogás és öröm lakozik. Az Ordinary Sparkling Moments című könyv mind ezen egyszerű, 'szokatlan' élethelyzeteket ünnepli, ahol igazi értékek találhatók, ezeket a 'meglepő' utakat, melyen önmagunk legautentikusabb hangára találhatunk rá."
Christine pár mondata a könyvvel kapcsolatban: "Our journey as a human beings are not about following a pre-ordained path, but about creating that path. Life rarely makes any more sense when things are done 'in order'. Life makes sense when we are centered in aour hearts and we let go of resisting how our our unique journey needs to be unfold in its own beautifully unruly way."
A könyvvel egyébként Christine-nek van egy érdekes projectje, aminek én is kicsit részese vagyok/leszek. (Ezért láthatjátok a blogomon az I'm a Book Fairy logót, nem pedig mert elment az eszem teljesen. :) Szóval Christine arra keresi a választ - ami egyben egyfajta köszönetnyílvánítás is, hogyan reagálnak az emberek az Föld különböző részein, ha mindennapjaik során találkoznak egy csomaggal, amire annyi van írva: Ez egy ajándék Neked. :) Vajon elhisszük-e, hogy a Neked azok esetleg mi vagyunk? El merünk-e fogadni egy ilyen váratlan ajándékot az 'élettől', legyen az az autónk ablaktörlőjén, a buszmegállóban a padon vagy az utcán mellettünk a földön? Ily módon Christine 100 könyvét ajándékozza el világszerte, amiket vagy ő maga hagy hátra valahol, amerre az útja viszi, vagy barátai/ismerősei a világ minden táján. Így történt velem is, hogy miután elolvastam a könyvét, írtam neki egy levelet, és felajánlottam, hogy itt Torontóban vagy esetleg ha hazalátogatok, akkor Magyarországon én is örömmel leteszek egy-egy könyvet a százból. ;)) Egyenlőre még nem került rám a sor, így valószínűleg én már csak 2010-ben leszek Book Fairy, de mindenesetre alig várom, hogy részese lehessek ennek a nagyvonalú ajándékozásnak, amivel Christine azért ad köszönetet, hogy könyvével egy nagy álma válhatott valóra. A fenti linken a kezdetekről olvashattok, itt pedig az összes eddigi Book Fairy kalandjairól. :) Sőt, a Book Fairy-k mellett gyakran a megtalálók leveleibe is beleolvashattok...
És ha már mindenki kapott videót is, akkor álljon itt Christine-től is egy. Enjoy.
Bízom benne, hogy lesznek köztetek olyanok, akik kedvet kapnak majd a fenti könyvek valamelyikének elolvasására! Akkor már biztosan megérte írni róluk. Beszélgetni, véleményt, gondolatokat cserélni könyvekről pedig az egyik kedvenc szórakozásom. ;))
A XXI. Téli Olimpiai Játékok lángja október 30-án indult útnak Victoriából (British Columbia), hogy a verseny előtt körbejárja az egész országot, ami azért valljuk be, nem kis utazás (főleg, ha közben Európára is rá-ránézünk a sarokban a fenti képen). Azóta is nagy izgalomban tartja az egész országot, és igazán össze is kovácsolja az embereket. Valóban szép gondolat, hogy az olimpiai láng által milliónyi embernek lesz egy közös élménye országszerte, éljen akár Halifax-ben (Nova Scotia), Torontóban (Ontario), Yellowknife-ban (Northwest Territories) vagy Edmontonban (Alberta).
Torontóban három napig időzött a láng, december 17 - 19 között és persze én is igyekeztem úgy alakítani, hogy valahol összefussunk/együtt fussunk. :) Amikor utánanéztem a torontói útvonalnak, nagyon megörültem, mert az első nap kora délutánján majdnem a házunk előtt futottak el vele. Először arra gondoltam, valahol a belvárosban fotózom/videózóm le az eseményt, de ezek után már nem volt kérdéses a dolog. A lenti videón rá is közelítek kicsit a házunkra - azaz az előttünk lévőre. Ha jól tudom, a városon belül a három nap alatt több, mint 200 ember vihette a lángot, akik között korábbi olimpiai sportolók is fel-fel tűntek:
James Worrall, atlétika (1936)
Owen Von Richter, úszás (2000)
Paul Craig, atlétika (1980)
Paul Henderson, vitorlázás (1968, 1964)
Robert Finlay, atlétika (1968)
Vicky Sunohara, jégkorong (2006, 2004, 1998)
Marnie McBean, evezés (1996, 1992)
Erin McLean, softball (2008)
Mike West, úszás (1984)
A sportolók mellett olyan ismert személyiségek is futottak a lánggal, mint az apa-fia filmkészítő páros Ivan és Jason Reitman, Karen Kain balett táncos, Kanada első női asztronautája, Roberta Bondar vagy a szintén torontói filmes Deepa Mehta.
Mielőtt csütörtök este a menet leért volna a Városháza előtti Nathan Philiptérre, ahol hatalmas tömeg és nagy ünneplés várta az olimpiai lángot, még belefutott egy kis tüntetésbe is. Így az aznapi végállomás előtt kicsit módosítani kellett az utitervet, ami miatt jópár fáklyavivő lemaradt a várva várt és egyszeri alkalomról. Az egyik tervezett állomás azonban a SickKids Hospital (Beteg Gyermekek Kórháza) volt, ahol a lemaradtak kézről kézre adhatták a lángot, miközben sok kis beteget tettek nagyon boldoggá, amikor beléptek a kórház épületébe. Egészen pontosan Stephanie Belanger, egy szociális munkás futott a fáklyával az kórház aulájába, aki egyike annak a több, mint 12.000 kanadainak, akik a 106 napos, 45 ezer km-es út során kísérői a lángnak. Az egyik lenti képen majd látható lesz, amint egy beteg kisfiú is tartja a fáklyát, mielőtt az folytatná útját a belváros felé. Meg kell mondjam, nagyon megható és megrázó élmény volt, amikor a kis betegek, szüleikkel és gondozóikkal közösen énekelték el a kanadai himnuszt... A városháza előtt az utolsó futó Vicky Sunohara volt, aki több ezer ember előtt gyújtotta meg az olimpiai lánggal azt a hatalmas üstöt, ami az olimpia kezdetéig égni fog.
Ma a körút 51.-ik napján már Bramptonban és Hamiltonban jár a láng, még mindig szinte Torontó határában, de hamarosan útnak indul nyugat felé, hogy február 12-én megnyissa Vancouverben a XXI. Téli Olimpiát. Az alábbi videón az én találkozásomat látjátok az olimpiai lánggal, majd néhány képet a torontói első napról. (A fáklyavivők "egyenruhája" természetesen az egész országban, mind a 12 ezer embernek ugyanaz.)
Valamikor 2010 áprilisában jön ki ez a film, de muszáj volt betennem ide, amikor megláttam. :))))
A film négy babát követ végig életük első évén át - a születéstől az első lépésekig. A négy helyszín: Namíbia, Mongólia, Japán és az Egyesült Államok. Biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekes, élvezetes és egyben elgondolkodtató film lesz. :)
Addig is élvezzétek ezeket a képeket!
A sorozat harmadik részében egy fiatal torontói zenészt és filmest, Shane Belcourtot mutatnám be nektek, aki úgy tűnik, sikeresen lépett ki apja árnyékából és járja a maga útját. (Édesapja Tony Belcourt - mesztic politikus és aktivista). A 2008-as Tkaronto (a név a Toronto szó megfelelője Mohawk nyelven) című filmével Shane gyorsan seperte be a díjakat, amiben két személyt követhetünk nyomon, hogyan vívódnak saját identitásukkal e hatalmas városban. Shane 20 éves volt, amikor Ottawából Torontóba költözött, hogy filmezést tanuljon a York Egyetemen. Amikor éppen nem valamilyen filmes vagy tévés projectjén dolgozik (legújabb egy animációs dokumentum film "Red Car, Blue Hood" címmel, ami azt dolgozza fel, milyen felnőni egy mesztic jogokért küzdő apa fiaként), akkor Shane az átlagos családapák életét éli a Pape és Danforth közelében.
Mi az a három szó,ami Torontóról eszedbe jut?
Város. Prosperitás. Diverzitás.
Melyik a kedvenc éttermed?
A Hanoi Three Seasons. Nagyon jó, friss vietnámi ételek kaphatók ott és abszolút nem drága - ha ez a két dolog megvan, akkor engem megfogtál.
Hogyan közlekedsz a városban?
Biciklivel, TTC-vel (tömegközlekedés) vagy autóval, valószínűleg ebben a sorrendben.
Ha mondhatnál a város vezetésének egy dolgot, amit most azonnal jó lenne megcsinálni, mi lenne az?
Folytassák tovább a környezetvédelmi szabályok rendezését... nyomjanak minket tovább és tovább. A mostani újrahasznosító program pl. kiválló. Vannak, akik állandóan panaszkodnak a szemetesük miatt...szerintem ez hülyeség.
Hogyan festenél le egy idillikus vasárnap délutánt Torontóban?
Én, a feleségem és a lányunk lent a parton... sétálgatunk... eszünk valamit egy utcai árusnál és csak úgy vagyunk.
Mi az, amiről szerinted mindenkinek tudnia kéne?
A Native Canadian Centre, lent a Spadina és Bloor-nál. Ez egy közösségi ház az őslakosok számára a városban, de csomó dolog van, ami nyitott minden érdeklődő számára - dobolni tanulás, nyelv, filmek, előadások.
Hová mész a városban, ha egy kis természetre vágysz?
A feleségem és én szeretünk kertészkedni, szóval nekünk a természet rögtön ott van a kertben. A természetben az a nagyszerű, hogy nem valami tőlünk különálló dolog, bent van az otthonodban, ahogy kint is - a levegő, amit beszívsz, a víz, amit iszol...
Ha le kéne Torontót írnod valakinek, aki még sosem járt itt, mit mondanál neki?
Azt, hogy ez egy olyan város, ahol egyszerű meglenni, lakást, munkát találni és letelepedni. Azt gondolom, hogy Torontó egy nagyon alkalmazkodó, készésges város... és egy nagyon nyitott város.
Hogy állsz a Greater Toronto Area-val, mi a kedvenc helyed a belvároson túl?
Yeah, a belvároson túl... nos, én leginkább csak hajtok tovább. Ha kimegyek a belvárosból, mert éppen több tájat akarok látni, akkor én egyenesen áthajtok a város különböző negyedein egészen fel északra a vidékies részekig, a kisvárosokig, mondjuk Orangeville és Brampton között - ha viszont kelet felé megyünk, akkor általában meg sem állunk Sandbanks-ig vagy Prince Edward Country-ig.
Melyik a kedvenc üzleted a városban?
Mondjuk műszaki cikkekért a Carbon Computing, ott vásárolok mindenféle kütyüket... Élelmiszerért pedig a Carrot Common-t szeretem.
Hová mész inspirációért?
Nem megyek igazán semerre. Ez belül van: egy könyv, amit olvasok, egy film, amit megnézek, egy beszélgetés valakivel vagy csak a lányommal lenni valahol.
Nézzétek még meg a fentebb említett Tkaronto előzetesét és Shane-t, amint arról beszél, miért éppen ezt a filmet készített el!
North York Women's Shelter annak a női menhelynek a neve, ahol minden héten szerdán önkénteskedem. A menhely egyike a város rejtett intézményeinek, ahová nők és gyermekeik menekülhetnek az őket ért családon belüli erőszak elől. A rejtett szó azt jelenti itt, hogy ezen menhelyek pontos címe titkos, hiszen az oda menekülők valóban menekülnek és csak így biztosítható egy nyugodt pont a nők számára, ahol gyógyulhatnak és végiggondolhatják az életük következő lépéseit. A menhelyen ideiglenesen élők történetei messze nem vidámak, sem felemelőek, mégis szeretek ott dolgozni. A szakemberek személyisége, embersége, hozzáállása a problémákhoz, a nőkhöz/gyerekekhez gyakran hagy szavak nélkül és minden egyes nap sokat tanulok. A nők általában hat hónapig maradhatnak egy-egy menhelyen, miközben mindenféle segítséget megkapnak, amit igényelnek - legyen az lakáskeresés, munkahely váltás, tanulmányok folytatása, egyéni terápia, jogi tanácsadás stb. Hat hónap után legjobb esetben egy időközben megkapott állami segélylakásba költözhetnek, legrosszabb esetben egy másik menhelyre. A North York Női Menhely ezévben ünnepli fennállásának 25.-ik évfordulóját, azóta nyújt segítséget és reményt nő százainak városszerte. Őszintén örülök és büszke vagyok, hogy valamelyest én is része lehetek a munkájuknak.
Már önmagában a menhely évfordulója is megér egy bejegyzést, de múlt héten országszerte megemlékeztünk egy másikról is, aminek december 6-án volt 20 éve. "Nem vagyunk feministák" - kiáltotta ezeket a szavakat Nathalie Provost 20 évvel ezelőtt Marc Lépine-nek, aki azon nyomban sortüzet adott ki egy osztálynyi lányra egy montreali főiskolában (Montreal's École Polytechnique). Marc 1989. december 6-án berontott egy osztályba, különválasztotta a fiúkat a lányoktól, azt kiáltotta, hogy utálja a feministákat és lelőtte a lányokat. Ezután kiment a teremből, és még kb. 20 percig minden nőre rálőtt, akivel összetalálkozott a technikumban. Végül önmagával is végzett.
Provost volt egy, a négy szerencsés lány közül, aki túlélte a történteket. "Annak idején még azt gondoltam, hogy ahhoz, hogy feminista legyek, a hadsereghez kéne csatlakoznom" - mondta, aki pár nappal a történtek után a kórházi ágyából üzente a kanadai lányoknak, hogy ne engedjék megfélemlíteni magukat, és ha azt szeretnék - ahogyan ő is, akkor bátran vágjanak neki a mérnöki karriernek. "Évekkel később jöttem rá, hogy életemmel és cselekedeteimmel valóban feminista voltam. Egy nő voltam, aki mérnöknek tanult és aki büszkén tette ezt..." A lövöldözés után Provost befejezte a tanulmányait gépészmérnökként, majd a doktoriját is megszerezte. Ma a Quebec-i kormány stratégiai tervezés részlegének vezetője és négy gyermek anyja.
1989. december 6-a óta több hasonló iskolai mészárlás is történt - Columbine, Dawson Collage, Virginia Tech. - de a montreáli abban volt más, hogy a gyilkosnak határozott célpontjai voltak: nők. Lépine őket okolta saját élete kudarcaiért, s a hátrahagyott üzenetében több más nőt is megemlített, akikkel szivesen tette volna ugyanezt: politikusokat, vezetőket, Quebec első női tűzoltóját, rendőrnőket stb. Mégis egy egyszerűbb megoldást választott, amikor úgy döntött, saját iskolájába megy női célpontokért. 27 embert lőtt le a 20 perc alatt, 14 nő azonnal meghalt.
Az események megváltoztatták a nők életét országszerte. Mai napig sokan harcolnak a kanadai fegyverhasználati törvények szigorítása és a nők egyenjogúsága mellett. Tény azonban, hogy 1989 óta sok minden változott. 20 évvel ezelőtt az iskola női aránya 18 százalék volt, ma már több, mint 21. Vagy pl. azóta Kim Campbell-t megválasztották, mint az ország első női miniszterelnökét. De az is tény, hogy a legtöbb nőt, aki gyilkosság áldozata lett, a férje, szeretője vagy volt partnerei gyilkolták meg.
Mindenfelé voltak megemlékezések az országban a 20 évvel ezelőtti mészárlásról, hiszen azóta december hatodika Kanadában az Emlékezés és Cselekvés Napja a Nők Elleni Erőszakkal kapcsolatban. A North York Women's Shelter egy mozivetítés keretében emlékezett meg az elhunyt nőkről, akik erőszak áldozatai lettek. A film, amit megnéztünk a 20 évvel ezelőtti eseményekről szól, és ha jól tudom, ezév elején készült el, Polytechnique címmel. A film önmagában is elég nagy port kavart, főleg Montreálban. Sokan abszolút nem éreztek szükségesnek, hogy elkészüljön a témáról egy film, feltépve a sebeket, az emlékeket. Szerintük semmi értelme nincs a filmnek, semmit nem mondd el arról a napról, csak szépen sorbaveszi a történteket. Természetesen sokan másképp is gondolkodnak, akik szerint igenis fontos erről beszélni, mi történt december 6-án. Álljon itt most a film angol és francia előzetese illetve a film plakátja. (A film egyébként a 2009-es Cannes-i Filmfesztiválon is szerepelt.)
Sunrise after first snow of winter by KJ Roger, Kingston ON Dec. 08.
Akárki akármit mond, igazán nem panaszkodhattunk eddig az időjárásra errefelé - pedig azt úúgy szeretjük ám. :) Torontóban pl. 1937 óta nem volt olyan november, hogy ne esett volna le az első hó. Hát most volt. Szép, napsütéses, hosszú őszünk volt, itt-ott esővel, de azt el lehetett viselni.
Most azonban a hét elején megjött a tél, és gyorsan meg is mutatta mindenféle arcát, nehogy így december derekán is azt mondjuk, nem tapasztaltuk még. Így hát jelenleg is éppen -13 fok van, kegyetlen erős szél, és persze hó.
A lakásban sincs valami meleg, így beindultak a plusz hősugárzók és legjobban téli pizsamában, rajta pedig téli, jóóó meleg köntösben érzem jól magam. (A tulaj valamiért azt gondolja, kevésbé fűteni jobban megéri neki, pedig mindenki fűt még pluszban, így a végén ő jár rosszabbul. Ahelyett, hogy akár csak fél fokkal is melegebbet adna... Hát ők tudják, nekünk így is-úgy is jó, hiszen csinálunk meleget, fizetni pedig ugyanannyit kell szerencsére.)
A fenti kép vasárnap készült a közeli Kingston városában, ami kicsit keletebbre van Torontótól, még szintén az Ontarió-tó partján. Én a télnek ezt a szebbik arcát szeretném látni minél többet. :) De mivel a sorozat - "Torontó mások szemével" - egyértelműen torontói, így álljon itt több ezer fénykép (still photos), amit a Torontoist egyik munkatársa, Christopher Drost készített dec. 9.-én éjszaka 1/2 1 és 4 illetve délelőtt 6:45 és 11 között az első hóesés kezdetéről.
A Télapó ezévben egy üveg Santorini bort hagyott itt nálunk és már repült is tovább. :) De hallottam olyat is, hogy valakinek videós ajándékot készített. Nem semmi, mennyire halad a korral. ;) Akkor a virgács már teljesen a múlté? Nem mintha hiányozna, kaptam eleget annak idején...
Nagyszerű cikket olvastam tegnap Pappito oldalán, aki Új-Zélandon él családjával. Ahogy sokan mások, én is szeretném figyelmetekbe ajánlani a cikket, főleg azoknak, akik külföld felé igyekeznek. Nagyon sok meggondolandó/elgondolkodtató témát vet fel Pappito és sokunk szívéből szól, az biztos. Nem is tennék sok mindent hozzá, egyszerűen csak olvassátok el a cikket, ami szinte majd' egészében Kanadára is állhat.
Az alábbi Egypercesen először a ROM (Royal Ontario Museum) bejárata látható, majd mellette a Royal Conservatory of Music impozáns épülete. Végül a másik oldalon a Reményi House of Music kirakatába kukkanthattok be. Többek között Bartók szobra is ott áll. Persze nem kell bemutatnom Reményi Miklóst, a híres hegedűkészítőt, aki első üzletét Budapesten nyitotta meg 1890-ben. A jól menő és egész Európában elismert szakember üzletéhez idővel fiai (László és Zoltán) is csatlakoztak, amit azonban 1951-ben a kommunista rezsim elkobzott. A fiatalabb Reményi fiú, Zoltán 1959-ben emmigrált Kanadába, ahol újraalapította a családi businesst. Az üzlet egy apró kis helységből nőtte ki magát, ma pedig a három emeletes Reményi House of Music újra virágzik és zeneszakértők/kedvelők/művészek a világ minden tájáról látogatják a boltot és vásárolják itt a nagyszerű minőségű hangszereket. Napjainkban a Reményi család harmadik generációja működteti a családi vállalkozást.
