vasárnap, december 13, 2009

Megemlékezések



North York Women's Shelter annak a női menhelynek a neve, ahol minden héten szerdán önkénteskedem. A menhely egyike a város rejtett intézményeinek, ahová nők és gyermekeik menekülhetnek az őket ért családon belüli erőszak elől. A rejtett szó azt jelenti itt, hogy ezen menhelyek pontos címe titkos, hiszen az oda menekülők valóban menekülnek és csak így biztosítható egy nyugodt pont a nők számára, ahol gyógyulhatnak és végiggondolhatják az életük következő lépéseit. A menhelyen ideiglenesen élők történetei messze nem vidámak, sem felemelőek, mégis szeretek ott dolgozni. A szakemberek személyisége, embersége, hozzáállása a problémákhoz, a nőkhöz/gyerekekhez gyakran hagy szavak nélkül és minden egyes nap sokat tanulok. A nők általában hat hónapig maradhatnak egy-egy menhelyen, miközben mindenféle segítséget megkapnak, amit igényelnek - legyen az lakáskeresés, munkahely váltás, tanulmányok folytatása, egyéni terápia, jogi tanácsadás stb. Hat hónap után legjobb esetben egy időközben megkapott állami segélylakásba költözhetnek, legrosszabb esetben egy másik menhelyre. A North York Női Menhely ezévben ünnepli fennállásának 25.-ik évfordulóját, azóta nyújt segítséget és reményt nő százainak városszerte. Őszintén örülök és büszke vagyok, hogy valamelyest én is része lehetek a munkájuknak.



Már önmagában a menhely évfordulója is megér egy bejegyzést, de múlt héten országszerte megemlékeztünk egy másikról is, aminek december 6-án volt 20 éve. "Nem vagyunk feministák" - kiáltotta ezeket a szavakat Nathalie Provost 20 évvel ezelőtt Marc Lépine-nek, aki azon nyomban sortüzet adott ki egy osztálynyi lányra egy montreali főiskolában (Montreal's École Polytechnique). Marc 1989. december 6-án berontott egy osztályba, különválasztotta a fiúkat a lányoktól, azt kiáltotta, hogy utálja a feministákat és lelőtte a lányokat. Ezután kiment a teremből, és még kb. 20 percig minden nőre rálőtt, akivel összetalálkozott a technikumban. Végül önmagával is végzett. 


Provost volt egy, a négy szerencsés lány közül, aki túlélte a történteket. "Annak idején még azt gondoltam, hogy ahhoz, hogy feminista legyek, a hadsereghez kéne csatlakoznom" - mondta, aki pár nappal a történtek után a kórházi ágyából üzente a kanadai lányoknak, hogy ne engedjék megfélemlíteni magukat, és ha azt szeretnék - ahogyan ő is, akkor bátran vágjanak neki a mérnöki karriernek. "Évekkel később jöttem rá, hogy életemmel és cselekedeteimmel valóban feminista voltam. Egy nő voltam, aki mérnöknek tanult és aki büszkén tette ezt..." A lövöldözés után Provost befejezte a tanulmányait gépészmérnökként, majd a doktoriját is megszerezte. Ma a Quebec-i kormány stratégiai tervezés részlegének vezetője és négy gyermek anyja.
1989. december 6-a óta több hasonló iskolai mészárlás is történt - Columbine, Dawson Collage, Virginia Tech. - de a montreáli abban volt más, hogy a gyilkosnak határozott célpontjai voltak: nők. Lépine őket okolta saját élete kudarcaiért, s a hátrahagyott üzenetében több más nőt is megemlített, akikkel szivesen tette volna ugyanezt: politikusokat, vezetőket, Quebec első női tűzoltóját, rendőrnőket stb. Mégis egy egyszerűbb megoldást választott, amikor úgy döntött, saját iskolájába megy női célpontokért. 27 embert lőtt le a 20 perc alatt, 14 nő azonnal meghalt.
Az események megváltoztatták a nők életét országszerte. Mai napig sokan harcolnak a kanadai fegyverhasználati törvények szigorítása és a nők egyenjogúsága mellett. Tény azonban, hogy 1989 óta sok minden változott. 20 évvel ezelőtt az iskola női aránya 18 százalék volt, ma már több, mint 21. Vagy pl. azóta Kim Campbell-t megválasztották, mint az ország első női miniszterelnökét. De az is tény, hogy a legtöbb nőt, aki gyilkosság áldozata lett, a férje, szeretője vagy volt partnerei gyilkolták meg.


Mindenfelé voltak megemlékezések az országban a 20 évvel ezelőtti mészárlásról, hiszen azóta december hatodika Kanadában az Emlékezés és Cselekvés Napja a Nők Elleni Erőszakkal kapcsolatban. A North York Women's Shelter egy mozivetítés keretében emlékezett meg az elhunyt nőkről, akik erőszak áldozatai lettek. A film, amit megnéztünk a 20 évvel ezelőtti eseményekről szól, és ha jól tudom, ezév elején készült el, Polytechnique címmel. A film önmagában is elég nagy port kavart, főleg Montreálban. Sokan abszolút nem éreztek szükségesnek, hogy elkészüljön a témáról egy film, feltépve a sebeket, az emlékeket. Szerintük semmi értelme nincs a filmnek, semmit nem mondd el arról a napról, csak szépen sorbaveszi a történteket. Természetesen sokan másképp is gondolkodnak, akik szerint igenis fontos erről beszélni, mi történt december 6-án. Álljon itt most a film angol és francia előzetese illetve a film plakátja. (A film egyébként a 2009-es Cannes-i Filmfesztiválon is szerepelt.)








7 megjegyzés:

Euthymia írta...

Szia, igen büszke lehetsz, hogy te is hozzájárulsz a SEGÍTÉSHEZ!! :) :)
Én nem mertem belenézni a részletekbe, mert maga a leírás is szörnyűséges, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek a világban :(
Emlékzeni fontos!

Manka írta...

Ez megint egy nagyon szép írás tőled, köszönöm! A filmet még nem láttuk, de tervben van, én is abban hiszek, hogy hiába fáj (újra-)nézni, de fontos. A múltból tanulunk.

Martalóc írta...

Elborzasztó dolog mindenfajta öldöklés.... Nem is feszegetném a témát.
Azt nem értem, hogy mit jelent az: az iskola női aránya? A nőnemű diákok aránya, vagy a tanároké? Másrészt ez nagyon alacsony arány. Mo-n a határozottan férfias szakmákat nem számítva a diákok között a lányok aránya nagyobb.

Ildiko írta...

wowwwwww, ezt nem tudtam, hogy ilyen történt.....őrület....bár mostanság ez már sajnos mondhatni megszokottá lesz, hogy csak ugy lelőnekvó egy csomó embert csak ugy egy suliban, vagy bankban, stb.....de akkor még sokk volt.....így változik a világ...

Sticci írta...

Nagyszerű, hogy léteznek ilyen menhelyek nők számára, másrészről mindig elszomorít, hogy sajnos szükség van rájuk... :(
Egyetértek az előttem szólókkal. Bár fájdalmas, de fontos emlékezni!

Tinkmara írta...

Köszönöm szépen, még nem hallottam se az esetről, se a filmről. Sajnos, bepótolandó. Az emberi természet szörnyű dolgokra képes.

Livia írta...

Én is így vagyok ezzel, emlékezni fontos... A menhelyek valóban fontos részei az itteni szociális rendszernek... Sajnos emlékszem olyan esetre otthon, amikor az anyuka beszélni sem nagyon mert velem, mert félt, hogy a férje meglátja és nagyon megveri érte. Hová menni nem tudott, félt mindentől, állandó rettegésben és bántalmazás közepedte élt... segítséget azonban sosem kért... minden alkalommal elküldött, ha mentem. Kegyetlen érzés ilyen esetekben eszköztelennek lenni... :(

Elnézést a helytelen fogalmazásért, az "iskola" kimondottan a montreáli mérnök sulira értendő, ami ahogy mondod "férfias szakmákra" készít fel. De a számok azt mutatják, hogy a lányok aránya a történtek ellenére is növekszik. :)