Drága családomnak, barátaimnak, blogtársaimnak és minden olvasómnak kívánok nagyon boldog új évet, sok-sok szépet és jót, s kívánom, hogy úgy alakuljon a 2008-as évetek, ahogyan az számotokra a legjobb!

(Katt a képre! ;)

Make a free ecard - it's easy!

"Egypercesek" 12.

Most látom csak, hogy a mai a 12.-ik Egyperces. Ami az év utolsó kis videója, és úgy tűnik, egyben ennek a sorozatnak is utolsó része. Most kis pihenőt tartok, és jövőre valamikor folytatom, ha jobbra fordul az idő, s amikor mi is többfelé megfordulunk a városban, nem csak hazafelé sietünk a nagy hideg elől. Januárban ugyanis megérkezik majd az igazi kanadai tél, a maga minusz 20-30-40 celsiuszával (amit majd jobb oldalt, az időjárásnál mindig láthattok is), és nem hiszem, hogy akkor nagyon sétálgatni lesz kedvem, kezemben a fényképezőgéppel. ;-) Olyankor mindenki jól bebugyolálva siet valami melegebb helyre, nem sok álldogáló embert látni kint. Persze ha mégis készítenék itt-ott egyet-egyet, akkor azokat ti is látni fogjátok majd.

Ez az utolsó Egyperces egy erkélyjelenet, egy nemrégi hóesésről:

Juhász Gyula: Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

1902

Meghitt ünnep

Nagyszerű érzés a feldíszített lakásba hazajönni.

Mindig is imádtam a karácsonyt és ez itt, Kanadában sem változott. Dehát hogy is lehetne ez másképp? Meleg hangulatú dalok a rádióban, a készülődés izgalma, az ünnepre hangolódás testben és lélekben, a nyugalom, a csendesség érzése, az ajándékozás öröme... mind-mind apró részei a csodának. :-)

A lakás ünnepi díszbe öltöztetését nemrég fejeztük be. Imádom látni Bill arcán az örömöt, amikor nekiáll felépíteni kis karácsonyi falunknak, ami immár hagyománnyá vált nálunk. A háttérben ezúttal klasszikus zene szól. Míg Édesem a faluval foglalatoskodik, én a fát kezdem díszíteni... Minden olyan meghitt, nyugodt volt azon az estén. Sehol semmi rohanás, idegeskedés, kényszeresség. Csak voltunk, csendben tettük a dolgunk, nem történt semmi különös, mégis annyira boldog voltam!

Otthon voltam, igazán otthon. Egy nemrégi beszélgetésünkben keresztmamám mondta, milyen jó látni/tudni, hogy nekem Bill az otthonom. Boldoggá tesz, hogy ezt érezni, az pedig még jobban, hogy teljesen igaza van. :-) Bill az én otthonom, aki mellett boldog vagyok, s magam lehetek. Akivel csodás ünnepeket élünk meg együtt, de akivel a hétköznapok sem szürkék, hanem sok-sok apró örömet adók. Akárhol is élünk, meleg hangulatú otthont teremtünk magunknak, ahol jó lenni, ahová jó hazajönni. Ahol az otthon igazán otthon, még ilyen messze Magyarországtól is.

Mindenkinek kívánok nagyon boldog karácsonyt! Kívánom, hogy minél kevésbé érintsen meg titeket az ünnep körüli őrület, ami oly messze visz minket az igazi lényegtől és kívánom, hogy legyen az ünnepetek meghitt és békés, örömmel, jó beszélgetésekkel, igazi együttlétekkel teli!

"Egypercesek" 11.

A Yonge és Eglinton kereszteződése a következő "Egyperces" helyszíne. Egy késő esti mozi után vettem fel, amikor a Coen fivérek legújabb filmjét, a No Country For Old Men-t néztük meg. A film egyébként nem volt rossz, bár számomra kimagaslóan jó sem. Azonban az egyik főszereplő - Javier Bardem - alakításáért érdemes megnézni.

Pár kép a mai napról, a hétvégi nagy hóesés után

(Katt a képekre a nagyobb méretért.)

Mikor reggel megérkeztem a buszmegállóba, éppen azt igyekeztek kiásni a hó alól.

A Magyar Ház lépcsői

Már kicsit több hó van a múlt heti Egyperceshez képest



Kicsit látni a kiásott járda sávját. Abból kilépve, a házhoz vezető dombon, térdig érő hóban másztam felfelé. (Persze lenne egyszerűbb út is...) Félig hangosan nevetgéltem is... ;)

"Egypercesek" 10.

A most látható videót a St. Clair Avenue West-en vettem fel. Mégpedig a munkahelyem ajtajából.

A környék Torontó olasz negyedének központja, melynek neve: Corso Italia. A kis egypercesen ebből nem sok látszik, de higgyétek el nekem, errefelé valóban sok olasz él és dolgozik. Nagyszerű olasz (spanyol, portugál, vagy dél-amerikai) éttermek, bárok vannak a környéken. Aki meg akarja kóstolni a déli ízeket, a St. Clair West környékére mindenképpen érdemes eljönnie. Az emberek is nagyon barátságosak, persze nekünk is sok kedves vevőnk déli, igazán kedvelem őket én is. (Egyébként nem egyszer engem is pl. olasznak néznek. ;) Több nyári latin fesztivált rendeznek a környéken, pl. a Salsa on St. Clairt (amiről írtam is röviden nyáron). Focivilágbajnokságok idején pedig el sem tudjátok képzelni, mi van itt. :))

Mindent összevetve szeretem ezt a városrészt, az emberek miatt mindenképp, habár meg kell hagyni, nem a legszebb részei közé tartozik a városnak. De az élet, a jó hangulat, ami itt igen gyakori, kárpótol mindezért.

Aki szeretne képeket nézegetni a környékről, hogy részese legyen egy kicsit a latinos hangulatnak, menjen a flickr-re (http://www.flickr.com/) és írja be a keresőbe, hogy "Corso Italia Toronto". A képeket nézve rögtön látni fogjátok, miért szeretik az emberek a St. Clair Avenue W. környékét, ahol én nap mint nap dolgozom. :))

Kanada őslakosai 6. Keleti erdők vadászai

Közép-Ontarió, Dél-Quebec és az atlanti óceáni tartományok őslakosai sokban hasonlítottak a szubarktikus területek őslakóira, akik tkp. a keleti szomszédaik voltak. Elsősorban vadászó- és gyűjtögető életmódot folytattak. Az év legnagyobb részében kis csapatokban éltek, kevés terményt termesztettek és az év csak egy kis részében éltek falvakban.

A nagyobb csoportok ezen a területen: Ojibwa, Ottawa, Algonquin, Nippising, Abenaki, Maliseet és a Micmac. Ezen csoportok tagjai mind az algonkin (Algonquian) különböző nyelvjárását beszélték. A legnagyobb különbség az algonkini emberek között a természeti környezethez való alkalmazkodásukban rejlik. Például a „micmac”-ek számára nagyobb lehetőség nyílt a tengerből való halászatra, azonban túlságosan északra éltek ahhoz, hogy növényeket termesszenek.

Az algonkiniek területét leginkább erdők borították. Az itteni erdők egy fontos dologban különböznek a délebbiektől, mégpedig hogy errefelé hatalmas nyírfák is találhatók. Ez azért érdekes, mert nyírfákból minden más fánál szívesebben készítettek az őslakosok kenukat, amiből itt nem volt hiány. Emellett előszeretettel készítettek belőle tárolóedényeket is. Az északi erdőségek számos nagy tavat és gyorsfolyású folyókat is magukban rejtenek, melyek nagyszerű lehetőséget nyújtottak az egyszerű és gyors szállításra a nyári hónapokban. Gyakran igen nehéz meghatározni, hol is éltek bizonyos csoportok pontosan, mert sokan közülük óriási távolságokat tettek meg. (Ezév tavaszán volt lehetőségünk eltöltetni pár napot az Algonquin Nemzeti Parkban, ahol mai napig hatalmas területen őrzik a vidék egykori mivoltát. Élményeinkről négy részben a májusi bejegyzések között olvashattok.)

Több algonkini csoport folytatott egyszerű földművelést. Megtisztítottak egy kis területet és kukoricát, babot, tököt termesztettek rajta. Igaz, a földművelés messze nem volt olyan kiterjedt, mint a huronok és az irokézek között. A micmac csoport pl. kizárólag dohányt termesztett. A nők növényeket gyűjtögettek, köztük bogyókat és vad rizst, ahol ezek elérhetőek voltak. Összegyűjtötték a juharfa nedvét is, és cukrot készítettek belőle.

A halászat kimondottan fontos volt az itt élő emberek életében. A „nipissingek” például elsősorban a halászóhelyek mentén hozták létre falvaikat. A halakat megszárították és elcserélték őket a huronokkal kukoricára. Több csoport halászott hálókkal, amit szintén a huronoktól szereztek. Tavasszal a micmac indiánok óriási csoportokban gyűltek össze, akár több, mint 200 csoport is egyszerre, hogy az atlanti óceán partjainál kagylókat fogjanak és halásszanak. Vizi emlősökre is vadásztak, fókákra vagy delfinekre. Minden csoport vadászott szarvasra és jávorszarvasra. A micmac indiánok rénszarvasra is. Mások medvére, hódra és más állatra is, gyakran kutyáik segítségével. (Az algonkin indiánok egyébként a kutyáikat is megették, amit legtöbb szomszédjuk förtelmesnek talált.)

Némelyek a keleti erdőségek őslakói közül szintén ún. „hosszú házakban” éltek, amik azonban ritkán voltak olyan nagyok, mint a huronoké. A halászó-, és vadászó utakon az emberek kúp alakú sátrakat állítottak fel („wigwam”, ami a képen is látható), amit nyírfakéreggel, bőrrel vagy gyékénnyel fedtek be. Minden egyes sátor egy-egy családé volt, habár néhány csoport nagyobb sátrakat is felállított. Belül a földet gallyakkal takarták, ahová szőrméket terítettek ágy gyanánt. Amikor a család továbbállt, a tartórudat maguk mögött hagyták, hiszen amerre csak mentek, erdőségek voltak.

Az algonkin kenu egy csodálatos mestermű: könnyű, erős, gyors és könnyen javítható. A kenukon utaztak az emberek, ezek segítségével vadásztak, halásztak, háborúztak vagy kereskedtek. A kenuk formája igen sokféle lehetett. A micmac kenuknak pl. igen szokatlan végük volt mindkét oldalon, ezt mutatja a mellékelt kép is. Többen magukkal a kenukkal is kereskedtek.

Télen az emberek itt is hótalpakat használtak a közlekedésre. A hótalpak is különbözőek lehettek, a különböző hóviszonyokhoz alkalmazkodva. Tulajdonaikat tobogánon vagy szánkón szállították. Az anyák gyermekeiket a hátukon vitték, egy erre a célra készített pólyában (jobb oldali kép). Az algonkini emberek az év egy részében falvakban éltek, leginkább nyáron. A falvak mérete igen változó lehetett, a micmac falvak pl. ritkán voltak nagyobbak 200 embernél. Minden falu választhatott magának főnököt, habár a legtöbb döntést a férfiak tanácsa hozta meg. A legtöbb falu külön főnököt választott magának háború idejére, aki a harcban vezette őket. Télen az emberek kisebb csoportokra oszlottak, hogy így halásszanak és vadásszanak. A társadalom felépítése tehát igen rugalmas volt, mely változhatott is, amikor a csapatok újra összejöttek.

A férfiaknak és nőknek teljesen elkülönült szerepük volt a társadalmon belül. A férfiak vadásztak, halásztak, s nyúzták meg az állatokat. Ők készítették el a kenuikat, szerszámaikat és ők mentek háborúba. (A képen egy micmac harcos látható.) A nők ültették el és felügyelték a terményeket, gondozták a gyerekeket. Ruhákat, kosarakat készítettek, ők dolgozták fel az állatok bőrét és ők gyűjtögettek.

Minden algonkin indián hitt a természet feletti erők létezésében. Mivel szerintük az állatoknak is van lelkük, ezért ennek megfelelő tisztelettel kell bánni velük. Ha ez nem így történne, nem engednék magukat levadászni sem. Az északi csoportok nagy jelentőséget tulajdonítottak a látomásoknak. Egy Ojibwa apa pl. megtanította a fiát arra, hogyan böjtöljön és meditáljon, ami elősegíti a védőszellemek álombéli megjelenését. A szellem megjelenhetett medve, hód vagy madár képében is, aki erőt és védelmet hozott álmodójának. Azok válhattak később sámánokká, akik minél több ilyes különleges erőt gyűjtöttek össze. A sámánok később gyógyítottak, megjövendölték a jövőt és szerencsétlenségek hozhattak az ellenségre.

Az északi csoportok egyik szertartásának neve „Rázkódó Sátor” volt. A sámán (aki egyébként nő is lehetett) ekkor felállított egy speciális sátrat (wigwam-ot), ahová sötétedés után lépett be. Egész éjszaka énekelt és dobon játszott, hogy magához vonzza a segítő szellemet. Mindenki tudta, hogy a szellem megérkezett, ha a sátor rázkódni kezdett és hangos állati hangok halladszódtak a sátorból. Az állati szellemek a sámánon keresztül kommunikáltak és mondták el a jövőt vagy adtak gyógymódot betegségekre. Az algonkini emberek többek között hitték, hogy a halottak szelleme a Halottak Földjére kerül, miután keresztüljutottak egy veszélyes, nagy folyón. Néhány csoport ünnepelte a Halottak Ünnepét is, ahol az elhalálozottak neveit adták az élőknek, hogy tovább emlékezzenek rájuk.

Mivel az északi erdőségek vadászai folyamatos mozgásban voltak, így kevés tulajdonuk volt. A ruházatuk egy részét azért dekorálták pl. tarajos sül tüskéivel, vagy szinezték különböző festékekkel, amiket zöldségekből vagy bogyókból nyertek. Néhány csoport a testüket is festette, feketére temetéskor, vörösre háborúban vagy sok más egyéb színnel és mintával az életük különböző eseményein. Az emberek igen sokféle táncot táncoltak, amit énekkel, dobokkal és különféle csörgéssel kísértek. Szerették a dobókockákkal és szalmaszálakkal való játékokat. Ma is ismert játékuknak, a Lacrosse-nak vallási jelentősége is volt számukra.

Az algonkini emberek manapság sokféle életmódot folytatnak. A Maritimes rezervátumaiban a halászat és vadászat ma is fontos tevékenység, ahol az emberek az élelemszerzés eme ősi formáit mai napig őrzik és folytatják. Nagyon sokan persze beköltöztek a városokba, ahol legtöbben építkezéseken, az élelmiszeriparban és fizikai munkásként dolgoznak. Ahogyan az őslakosok máshol is Kanadában, az itt élő indiánok közül is sokan küzdenek a szegénység és a munkanélküliség problémáival.

"Egypercesek" 9.

A következő "Egyperces" újra a nyári napokat idézi majd fel, méghozzá a Yonge és a Bloor utcák találkozásánál. Ez az útkereszteződés a város egyik legforgalmasabbika és egyben talán az egyik leghíresebb is (a Yonge többek között a világ leghosszabb utcája). Itt találkozik a város két leghosszabb metróvonala és a környék otthona több, hatalmas business épületnek vagy ismert és közkedvelt üzleteknek.
Én ritkán járok erre, leginkább metróval áthaladok ezen a forgalmas csomóponton, amikor a belváros felé tartok. Nem is tudom a videón mennyire érzékelhető a nagy forgatag, bár hirtelen azt sem tudom, mikor vehettem fel. :)
Jövőre, ha újra melegebbre fordul az idő (lesz még ilyen?), akkor talán készülhet majd itt egy újabb kis egyperces.

Addig is nézzétek meg ezt:

Kellie Pickler és Magyarország

Nos, ez a bejegyzés abszolút "off topic", azaz semmi köze nem lesz Torontóhoz, mégis írnom kell róla.

A mai nap ugyanis kaptam egy e-mailt, benne egy rövid kis videóval Kellie Pickler egyik tévébeni szerepléséről. Amolyan "Legyen Ön is milliomos" féle műsorról van szó, csak gyerekek főszereplésével. A szóban forgó adásban Kelly volt a meghívott vendég.
Kellieről annyit kell tudni, hogy az American Idol 5. szériájában tűnt fel (ez a "Megasztár" amerikai megfelelője), ahol nagyon jól szerepelt. (Nemrég jött ki éppen a legújabb lemeze.) A közönség első perctől kezde imádta, közvetlensége, kedvessége, őszintesége és humora miatt. No és persze a hangja sem rossz. :-)

Szerintem legalábbis nem, hiszen én kedvelem a country zenét. Tudom, tudom mit mondanának most néhányan - köztük a férjem is -, hogy szeretem ezt a fajta zenét. Errefelé ugyanis "tudvalevő", hogy Amerikában a déliek zenéje a country, akik közül nagyon sokan, hogy is fejezzem ki magam, hát nem igen álltak sorba, amikor az észt osztogatták. Én erről évekkel ezelőtt mit sem tudtam, ettől még tetszett, ha meghallottam valahol. Na mindegy. Szóval Kelly is egy ilyen "egyszerű" lány, (a déli kiejtését jól hallani), aki mellesleg egy farmon élt a nagyszüleivel és nem sokat tanult sajnos a nagyvilágról.
Hát éppen valami ilyesmiről szól a fent említett videó.

A műsorban Kelly azt a kérdést kapja, hogy melyik európai ország fővárosa Budapest.... Maga a téma is igen nagy fejtörést okoz majd, no de az angolul tudóknak nem akarom lelőni a "poént", inkább hallgassátok meg magatok.
Az első videón egy dalt hallhattok Kellytől, csak hogy legyen egy képetek róla; a második pedig a vetélkedő.







U.I.: Szóval a kérdésre Kelly először meglepődve mondja, hogy ő azt hitte, maga Európa egy ország... ?!%@#$ Hmmm... Nagyon gondolkodik, Franciaország felé húz a válasszal, de nem kockáztat végül. A választ meghallva (Magyarország, azaz Hungary) teljesen meglepődik, hogy ilyen nevű ország egyáltalán létezik. A déliek ugyanis az "a" nélkül ejtik a Hungary-t, "hungry", ami angolul annyit jelent: éhes. Azt mondja, olyan országról hallott már, hogy Turkey (angolul pulyka), na de olyanról, hogy "Hung(a)ry".....

Nehéz ezekre mit mondani. Annak idején nekem is voltak hasonló élményeim Amerikában, amikor munkatársainknak azt próbáltuk Szabolccsal elmagyarázni, honnan is jöttünk. Ausztriát említettük, mint szomszédos országot, aminek nagyon örültek, mert Ausztráliáról már hallottak, de nem tudták pontosan hol is van Európán belül.... Volt, aki Oroszországon belül akart elhelyezni minket, ekkor igyekeztünk megértetni, hogy itt két különálló országról beszélünk... Nem volt egyszerű a helyzet, a végén már nem is nagyon próbálkoztunk.

Itt Kanadában szerencsére messze jobb a helyzet (legalábbis az én tapasztalataim szerint), mert a legtöbb ember, akivel beszélek, nemhogy tudja, hol van Magyarország, de sokan közülük már voltak is ott. Ezt mindig jó érzés hallatni és azt is, milyen jó emlékeik voltak ott, mennyire érdekesnek tartották.

Biztosan Kellynek is tetszene. :-)

Happy Birthday Chris!

Chris 16 éves lett!

Egészen pontosan november 21-én. Mi ezen a hétvégén ünnepeltünk, hiszen most töltött nálunk két napot . :-) Mindig nagyon örülök, ha itt van köztünk, igazi kis családot alkotunk.

Chris nagyszerű srác. Hatalmas szívvel, jó meglátásokkal, állandó játékos kedvvel, jóízű humorral és finom érzékenységgel. Imádom nézni a két fiút, ahogy együtt játszanak, s közben nagyokat nevetnek.

Mióta Kanadában élek, Chris teljesen magától kezdett el Anyunak szólítani. Mindenki számára meglepő volt, persze a szó legjobb értelmében. :-) Számomra leírhatatlan öröm. Sosem számítottam erre, esetleg arra, hogy idővel jó barátok leszünk. Chris-szel azonban mindez olyan könnyedén, olyan természetesen történt. Eleinte, viszonylag rövid idő után hozzám is odajött néha és csak úgy megölelt, mint Billt vagy a nagyszüleit. Csodás volt érezni, látni, hogy milyen hamar elfogadott, befogadott és milyen boldog volt a gondolattól, hogy neki két pár szülei is vannak. (Úgy gondolom, nagyon sokat jelentett neki, hogy az apukája is újraházasodott. Az anyukája második házasságából van már két kistestvére is, akikkel az egyik képen együtt vannak. Megjegyzem, itt is örülne már egy kishugnak vagy kisöccsnek. ;-)

Persze a serdülőkor nehézségei Christ életébe is beköszöntöttek, s a meg nem értettség érzése és egyéb más kamaszkori problémák neki is okoznak nem kevéssé nehéz napokat. Azonban a hosszú haj vagy a szétszórtság sem fedi el azt a nagyszerű embert, akit benne megismerhettem, akire irtó büszke vagyok és akinek szívből jövő örömmel vagyok a pótanyukája.

Boldog születésnapot Chris!!

"Egypercesek" 8.

Gábor ötlete alapján (aki Tajvanban tanul politológiát immár második éve) a mai Egypercest egy könyvesboltban vettem fel. Mégpedig az egyik kedvencemben. :-)

Az Indigo Books & Music Inc. egy kanadai cég, számomra meglepően fiatalok. 1996-ban nyílt meg az első Indigo könyvesbolt, 2000-re pedig már 14 helyszínen volt fellelhető országszerte. Megalakulásuk óta több cég is csatlakozott hozzájuk, úgy mint a Chapters, Coles vagy a Smithbooks könyvesboltok.

Természetesen nagyon kellemes hangulatú könyvesboltokról van szó, akik a könyvvásárlást először kötötték össze Kanadában a zenevásárlással, s a nézelődés közbeni kellemes kávézással (természetesen Starbucks) is. A boltban ajándéktárgyakat is vásárolhatunk, vagy olvasgathatunk kedvünkre. A gyerekek a részükre kialakított kis játszórészben - láthatóan - nagyszerűen érzik magukat, ahol a játékok mellett a szülők meséket olvasgatnak nekik. A gondolatot is szeretem, hogy vannak szülők, akik munka után néha a könyvesboltba hozzák be gyerekeiket, ott játszanak együtt, közben olvasgatnak, forró csokit/kávét iszogatnak és sétálgatnak a jóillatú könyvek között.

Nem véletlen, hogy napjaink Kanadájában az Indigo lett nemcsak az egyik legnagyobb, a legközkedveltebb könyvesboltok egyike is.

P.S.: Azoknak, akik RSS-ben olvassák a blogot: már téli hangulat uralkodik. ;-)

Cavalcade of Lights Opening Celebration

A 41. Fények Kavalkádjának nyitóünnepsége volt szombaton. E programsorozat keretein belül múlt hét szombattól egészen december 31-ig mindenféle programok látogathatók városszerte. Szombaton világították ki először a város központi karácsonyfáját és gyulladtak ki mindenfelé a csodás ünnepi, utcai világítások. Igyekszem majd képeket készíteni róluk, addig is íme egy kép a szombati, városháza előtti tűzijátékról.

Kanada őslakosai 5. Az alföld

A kanadai síkság őslakosai Manitoba déli részétől nyugatra a Sziklás-hegységig és északra a North Saskachewan folyó között helyezkedtek el. Több alföldi kultúra területe volt azonban a mai Egyesült Államok területén is.

Keleten az alföld magas füvű prérit jelentett, nyugaton azonban száraz földeket és a Sziklás-hegység kezdetét. Északon a hosszú legelőket már fák is tarkították, elsősorban nyárfa és lucfenyő. A kanadai alföld területén a tél nagyon hideg, a nyár pedig száraz és forró. Bölények éltek óriási számmal ezen a vidéken valamikor. Más patás állatok is fellelhetők voltak itt, úgy mint jávorszarvas, jávorantilop, szarvas, hegyi kecske vagy hegyi birka. Vándormadarak repültek el a táj felett és sok kisebb termetű állat is élt itt, pl. nyúl, borz és számos növényevő más állat. A vidék húsevői voltak a farkasok, rókák, prérifarkasok, vadászgörények vagy a menyétek. Többféle sólyom, bagoly és sas élt a kanadai alföld területén. A növényvilág is nagy változatosságot mutatott, melyek alapanyagot és élelmet jelenthetett az itt élők számára.

Leletek bizonyítják, hogy már legalább 10.000 évvel ezelőtt is élt ember Kanada ezen részén. Évekkel az európaiak megjelenése előtt az alföldet különféle népcsoportok népesítették be, akik életstílusa igen különböző volt egymástól. A népek élete gyökeresen megváltozott, amikor először tettek szert lovakra az 1700-as évek elején. Igaz, a lovakat a spanyolok által ismerték meg délnyugaton, lovas kultúrájuk azonban teljesen függetlenül fejlődött tőlük.

A kanadai síkságon élők három nagy nyelvcsalád nyelvét beszélték. A legtöbben az „algonquian” nyelvet (Blackfoot, Cree és Gros Ventre), valamivel kevesebben a „siouan” nyelvet (Assiniboine), a harmadik pedig az „athapaskan” egyik nyelvjárása volt. Létezett egyfajta jelrendszer is, amit az alföldi őslakosok egymás között használtak.

Az alföldi emberek élete nagyrészt a bölényvadászat körül forgott, habár sok más állat is fontos élelemforrást jelentett. Az emberek többféle növényt és különféle orvosságot is gyűjtögettek.

Az alföldi csoportok nomád életmódot éltek, hiszen követték a bölényeket időről időre. A lovak megjelenése később egyre több embernek tette lehetővé, hogy együtt éljenek és kicsit ritkábban vándoroljanak, hiszen az élelmet a többiek számára már szállítani is tudták.

A bölények az év legnagyobb részében kisebb csordákban éltek, de nyáron nagyobbakba verődtek. Az egyik módszer a bölényvadászatra az volt, hogy bekergették a bölényeket egy tölcsér alakú karámba. Férfiak, nők és gyerekek együtt építették meg az ehhez szükséges kerítést, hajtották a bölényeket majd dolgozták fel és rejtették el a húst. Később az állatokat már lóhátról vadászták, bár ez is megkívánt egyfajta együttműködést. A vadászat után fedarabolták a tetemeket. A hús egy részét azonnal megfőzték, forró köveket használva, hogy felforralják a levest. A főzés a nők dolga volt, úgy mint az étel tartósítása is. A tartósítás itt is oly módon történt, hogy a vékony szeletekre vágott húst köveken szárították ki. A hús úgy állt el legtovább, ha porrá zúzták és állatzsírral, esetenként bogyókkal keverték össze. Ezzel az eljárással a hús évekig is ehető volt.

Az alföld emberei „tipikben” éltek, ami tölcsér alakú sátrakat jelentett, ezzel is nagyszerűen alkalmazkodva a vándorló életmódhoz. A tipi állatbőr darabjaiból készült, amit oszlopokra erősítettek, majd a tetején összekötöttek. A sátor belsejében állt egy tűzhely, melyből a füst a sátor tetején távozott. A tipik tároló zsákokat és minden személyes tárgyat is tartalmaztak.

A ruházatot természetesen a nők készítették és díszítették, amely csoporttól csoportra változott. Például a Blackfoot indiánok között a nők kétféle szarvas bőréből készült ruhát viseltek, aminek mintázatát az állatbőr mintája és a farok adta; míg a Cree asszonyok másféle ruhát készítették, aminek különálló két pár ujja is volt.

A lovak használata előtt az alföldi emberek mindenhová gyalog közlekedtek. A kutyákat személyes tárgyaik szállításában használták, akik vagy magukat a csomagokat hozták vagy az ún. „travois”-t húzták, ami egy két rúdra erősített keret volt, melynek a végét az emberek a nyakukba akasztották. Később a lovak húzták a „travois-kat, ami jóval több súly cipelését is lehetővé tette. Idővel például jóval nagyobb tipiket építhettek. A társadalom alapvető egységei itt is a kisebb csapatok, csoportok, amik több családot foglaltak magukba. Ezek a csapatok időről időre változtak, ahogy az emberek megházasodtak és költözködtek. A lovak megjelenésével jelentősen megnőtt a csapatok nagysága, néhány száz ember is élhetett 30-40 tipiben. Minden csoportnak volt egy vezetője, aki tapasztalatok, példák alapján irányított, azonban a fontos döntéseket itt is az emberek hozták meg vagy a tanácsok.
Nyáron a csapatok összeverődtek, számuk elérhette a több ezret is, hogy együtt vadásszanak bölényekre és közösen tarthassák meg vallási ünnepeiket. A nyári törzsi együttélések a különböző társadalmi tevékenységek ideje is volt. Az emberek játszottak, üzleteltek egymással és az év ezen szakában látogathatták meg egymást.

A férfiaknak és nőknek különböző szerepeik voltak a társadalmon belül, de mindegyikük saját maga felügyelte saját tulajdonát. (A mellékelt képen a bölényből készült tárgyak láthatók. Katt a képre!) Például egy „Blackfoot” férfi üzletelhetett saját lovaival és tárgyaival, de nem vehette el a felesége tárgyait. A lovak megjelenése a társadalmi státusokban is változásokat hozott. Néhány csapatvezér egyre nagyobb hatalomra tett szert spirituális tudásuk és vagyonuk miatt, amit a lovak számában, feleségekben, „gyógyító batyukban” (lásd a képen) és követőik számában mértek. A lovakat gyakran használták más csoportok rajtaütésszerű támadásánál. Ez a fajta portyázás egyébként egyik lehetséges módja volt a fiatal férfiak felnőtté válásának bizonyítására.

Természetesen az alföld emberei is hittek a természetfeletti erőkben. Hitték, hogy szükségük van a spirituális vezetőkre, akik megtanítják őket sikeresen vadászni, harcolni vagy betegségeket gyógyítani. A természetfeletti erők az emberek álmaiban mutatták meg magukat. Ezeket az erőket szent tárgyak reprezentálták, úgy mint egy kő, egy állat bőre vagy szőre, amit ún. „gyógyító batyukba” csomagoltak. A batyukat speciális módon, vallási szertartások keretein belül nyitották ki. (Ez látható a képen is.) Ezek a „gyógyító batyuk” központi szerepet játszottak a vallási csoportokban. A férfiak úgy váltak pl. egy-egy vallási csoport tagjává, hogy megvásároltak egy ilyen „gyógyító batyut” egy magasabb vallási csoport vezetőjétől, aki cserébe szintén megvett egy batyut, s ezzel tagságot is egy még magasabb vallási csoportba. A nőknek is megvolt a saját vallási csoportjuk, ahol a tagság megvétele hasonló módon történt. Ezek a csoportok az éves „Naptánc” keretében tartották szertartásaikat, ami a legfontosabb fesztivál volt az alföldi emberek életében. A Naptánc során újrajátszották azokat a mitológiai történeteket, mondákat, amik elmesélik, az emberek hogyan jutnak bizonyos természetfeletti erőkhöz. A táncosok annak reményében táncoltak, hogy különleges erőt és iránymutatást kapnak, ami által sikeresek lesznek majd a vadászatok során. A fesztivál általában napokig tartott, a táncosok pedig végkimerülésig táncoltak, ami idővel látomásokat idézett elő. (Mint sok más ősi eseményt, később ezt is félreértették és betiltották 1885 - 1951 között.)

Az Indián Törvény ellenére az alföldi embereknek sikerült különböző csoportokat létrehozniuk 1940 és 1950 között. Az egyházi hivatalnokok támogatták is ezeket a korai kezdeményezéseket. Az Indián Törvényt 1951-ben módosították, ahol az addig törvényen kívüli vallásokat engedélyezték. A gyerekeket igyekeztek minél jobban integrálni a kanadai társadalomba, iskolába járatni őket, segíteni őket mindenben. Nagyon sok őslakos gyereket adoptáltak saját csoportjaikon kívül.Az utóbbi években egyre nagyobb kontrollt gyakorolnak saját iskoláik felett és ünneplik saját, egyedi kultúrájukat. Több szertartásukat nyilvánosan is gyakorolják, többek között a Naptáncot is. Az emberek ún. „powwow”-ba szerveződnek (talán jövőre eljutunk egyre :), ahol egyedi ruhákat viselnek, rodeókat és sportrendezvényeket szerveznek.

"Egypercesek" 7.

Egy délelőtti buszozás egy percét látjátok itt, méghozzá a 122-es buszon, ami a házunk melletti kis utcában is megáll és a Yonge-on lévő York Mills végállomásig visz. (Nem tudom mi ez a csörömpölés, a buszon ebből semmit nem lehetett hallani. Nekünk teljes csend volt.)

Az itt látható busz egyébként Torontó új buszainak egyike. Sokan nem szeretik (persze a gyerekeket kivéve, akik imádnak felrohanni hátulra :), elsősorban a hátsó emelkedő miatt, ahol én is ülök most. Szerintük emiatt jóval kevesebb a hely a buszon, ahogyan az ülőhelyek is. A székek közelebb vannak egymáshoz, a kapaszkodók befelé hajlanak, ami tömegben rosszabb... és még sorolhatnám. Az elsődleges érv azonban a buszok mellett a kerekesszékes utasok szállítása. Ebben az esetben a busz eleje lejjebb süllyed és egy kis rámpa fordul ki a padlóból, amin fel tudnak gurulni. Az első hármas ülések, amik háttal vannak az ablaknak, felemelhetők, így oda tudnak majd befordulni a kerekesszékkel, ahol a kereket hozzá tudják kapcsolni az állványhoz, jobban rögzítve magukat ezzel.

Santa Claus Parade

Ma tartották Torontóban a 103. évét ünneplő Santa Claus Parade-t. Az első parádéra 1905. december 2-án került sor (jobb oldali fekete-fehér kép), aminek kezdeményezője a már korábban többször említett Eaton Centre alapítója, Timothy Eaton volt. Ezen első alkalommal ő és felesége a vonatállomáson várták Santát, (azaz a Mikulást), aki vonattal érkezett Torontóba, majd közösen sétáltak el Eaton-ék üzletéig.

Akkor még csak maga Santa érkezett. Azóta a több, mint 100 év alatt, a parádé igen sokat változott, és ma már 21 zenekar, 21 felvonulókocsi és több, mint 1000 ember vesz részt a parádén kosztümökbe öltözve. A fesztivál teljes egészét sokáig Eaton sponzorálta, 1982-ben azonban nagy sajnálattal jelentették be, hogy anyagi okok miatt nem tudják tovább finanszírozni a felvonulást. Ezután egy nonprofit szervezet vette át a Santa Claus Parade szervezését, ahol sokak örömére mai napig masíroznak Santa segítői, barátai és mindféle mesefigurák. Sok ismert torontói személyiség adományoz 1000 dollárt azért a lehetőségért, hogy bohócként szerepelhessen, és sétálhasson végig a város utcáin.

Az ’50-es években, amikor a televízió egyre elterjedtebb lett, mind angol, mind francia csatornákon világszerte kezdték sugározni a felvonulást. Santa első, vonattal való érkezését sok más bevonulás követte. Az évek folyamán érkezett már szekéren, repülővel, nagy ezüst halon (igen, ez elég érdekes lehetett :), vagy mint 1913-ban, négy igazi rénszarvas húzta szánon Labradorból (jobb oldali kép). Annak idején valójában két Santa érkezett, az egyik mindig a másik mögött, egy elsötétített üvegű autóban, arra az esetre, ha be kéne ugrania az első helyére. :))))))) Természetesen Santa kilétét mindig nagy titok övezte. Sokan voltak abban a hitben, hogy egyik évben maga Timothy Eaton volt a Mikulás, aki általában egy autóban követte végig a szokásos felvonulást. Annak idején nagy megtiszteltetés volt a gyerekeknek is részt venni a parádén, sokan két-három évet is vártak, hogy sorra kerülhessenek. Akiket kiválasztottak, személyre szabott, csodaszép kosztümöt kaptak, plusz forró csokoládét és süteményt a hosszú (kb. 6 kilométeres) útvonal során.

A gyerekek és sok család mai napig nagy izgalommal várják a felvonulást. Ebben az évben több, mint 500.000 embert vártak az attrakcióra, akik közül sokan órákkal Santa érkezése előtt az utcákon várakoznak, hogy jó rálátásuk legyen a felvonulókra. (Egyébként a decemberi nagy hidegre való tekintettel is tartják mai napig a parádét november közepén.)
A torontói Santa Claus Parade amellett, hogy Kanada legrégebben létező tradíciója, 1995-ben vált a világ legnagyobb karácsonyi parádéjává. A fesztiválautókon Harry Pottertől a jégkorongból ismert karakterekig sok mindenki megjelenik. A felvonulás a világ leghosszabb útvonalú gyermekparádéja is, amit nemcsak egész Észak-Amerikában, de Új-Zélandon, Norvégiában és Irországban is sugároznak a tévéadók, az ottani gyerekek nagy örömére.

Az alábbi linkre kattintva (Windows Media Playerrel) vagy itt (Quicktime Playerrel) tudtok megnézni egy rövid jelenetet a legelső, 1905-ös felvonulásból. Ide kattinva pedig egy kétperces képsorozatot találtok a tavalyi felvonulásról.

Kanada őslakosai 4. A fennsík

A kanadai fennsík őslakosai igen különbözőek nyelvüket és kultúrájukat tekintve is. Életük nagy része a hegyekhez és völgyekhez való egyedülálló alkalmazkodást mutatja. Legtöbben kis falvakban éltek, ahol az élet alapja a halászat, vadászat és a gyűjtögetés volt.

A kanadai fennsík a Sziklás-hegység (Rocky Mountains) és a Parti-hegység (Coast Mountains) között fekszik. A terület átmenetet képez a déli, sivatagos vidék és az erdőségekkel borított hegyvidék között. A Fraser, Thomson, Kootenay és a Columbia folyók nagy jelentőséggel bírtak az ott élő emberek életében, hiszen a legfontosabb élelmet, a lazacot biztosították számukra.

A fennsíki emberek délről érkeztek a területre a gleccserek visszavonulása mentén. Az első veremszerű házak „pit houses” (mely az itteni emberek téli szállása volt) kb. 4000 évvel ezelőtt jelentek meg. A fennsíki emberek kultúrája a halászatra, vadászatra és gyűjtögetésre épült. Változatosan díszítették eszközeiket és agancsokból, kövekből szobrokat faragtak. A folyómenti sziklafalakra pedig emberi állatokat és természetfeletti figurákat festettek. A kereskedelem igen fontos szerepet játszott ebben a régióban. Olyan értékes tárgyak kerültek cserére, mint a lazac, a zsírkő vagy a nefrit.

A fennsíki emberek három eltérő nyelven beszéltek: Athapaskan, Shalishan és Kutenai.

Az itt élő emberek számára a lazac jelentette a legkiadósabb ételt. Késő nyáron és ősszel a férfiak idejük nagy részét lazacfogással töltötték. Néhány területen egyszerűen csak merítőhálókkal halászták ki őket, ahol igen bőségesen előfordultak. Máshol a férfiak egymást segítve szuronyokkal igyekezték kifogni őket. A nők a halat filékre vágták, majd a köveken száradni hagyták őket. Néha megsütötték a halakat, néha szárították, vagy porrá zúzták őket.
A nők emellett természetesen növényeket is gyűjtögettek, gyökereket, gumókat vagy bogyókat. A férfiak szarvasra, jávorszarvasra, medvére, kecskére és juhra vadásztak, plusz más, kisebb termetű állatokra. A kutyákat széles körben alkalmazták a préda felkutatásában és leterítésében egyaránt.

Nem minden fennsíki ember számára volt azonban elérhető a lazac. A „kootenay”-ok például alapvetően a szarvasokból éltek, amit nagy csoportokban vadásztak. Az egyik csoport a másik felé terelte az állatokat, akik nyilakkal terítették le őket.

Télen földbe vájt házakban laktak, melynek fala farönkökből állt, amik közé földet és kérgeket tömködtek. A kupola alakú tetőt ágak és rudak tartották össze, amit föld és fű egészített ki. Minden egyes ház számos családnak adott otthont. A házak néha hosszabb alagutakkal voltak összekötve. A házak tetején lévő lyuk szolgált a füst távozására, de egyben kijáratként is funkcionált, amihez kötéllel másztak fel. Tavasszal ezeket a házakat lerombolták és sátrakban éltek, közel a vadászó- vagy gyűjtögető területekhez. A melegebb hónapokban a legtöbben hosszúkás kunyhókban laktak, amit kéreggel vagy gyékénnyel fedtek be.

A „kootenay”-ok a többiektől letérően „tipikben” laktak, mint –majd látni fogjuk - az alföldi népek emberei.A fensík emberei szárított állatbőrből készítették ruháikat. A nők ügyesen kinyújtották a bőröket, méretre szabták, majd összevarták őket inakból készült fonállal. A férfiak alsó ruházatot, inget és lábszárvédőt hordtak, a nők hosszú ruhákat. A szarvasbőrből készült mokasszínt vagy sarut mindkét nem viselte. Télen szőrőkből készült köpenyekkel és takarókkal védték magukat. Ruháikat gyakran díszítették kagylókkal, sündisznó tüskéivel vagy különböző festésekkel. Néhol ékszereket is hordtak a fülükben és orrukban, festették az arcukat és tetoválták a testüket is. A legtöbb fennsíki ember mestere volt a szövészetnek. Csodálatos kosarakat szőttek, különféle geometriai alakzatokkal vagy állatokkal díszítve.

A kanadai fennsíkon elterülő falvak mind függetlenek voltak egymástól. Mindegyiknek volt néhány vezetője, akiket mélyen tiszteltek vagyonukért, szónoklási képességeikért, vagy a vadászatban való ügyességükért. Mindemellett tulajonképpen minden férfinak volt beleszólása a csoport döntéseibe, a vezetők inkább levezényelték ezeket a döntési folyamatokat.

A csoportok alapvetően békések voltak egymással, bár háborúskodás is előfordult időről időre. Elsősorban kereskedtek egymással, illetve az alföldi vagy a partok mentén élő más népek csoportjaival.A „kootenay”-ok, mint sok másban is, szervezeti felépítésükben is különböztek a többi fensíki csoportoktól. Létezett egy közös és számukra igen fontos „kutenai” identitásuk, habár a csoportok itt is függetlenül éltek egymástól. Amikor a csoportok azonban együtt vándoroltak, megegyeztek egy közös vezető személyében („Tobacco Plains chief”). A vezetőket az idősek tanácsa választotta ki, s a legnagyobb megtiszteltetést azok érdemelték ki, akik a legbátrabbnak bizonyultak a csatákban.

A fennsíkon élők hittek abban, hogy a világ tele van természetfeletti lényekkel. Némelyiknek ezek közül megvan a hatalma ahhoz, hogy segítsenek és védjenek, de némelyek veszélyesek az emberekre nézve.

Amikor a fiúk és a lányok elérték a felnőttkort, virrasztáson vettek részt, ahol azért böjtöltek és imádkoztak, hogy egy vezérszellem megjelenjen nekik látomásaikban. Férfiak és nők egyaránt válhattak sámánokká, akik megjósolják a jövendőt, betegségeket gyógyítanak és átkot hoznak az ellenségekre. A sámánok minden évben ünnepség keretein belül hívták össze az embereket, hogy megünnepeljék az év első lazacait, gyökereit és bogyóit. A „Téli Védőszellem Tánc” keretein belül pl. nagy lakomákat csaptak, álarcos táncokat jártak, kölönleges dalokat énekeltek és szertartásaikban gyógyíreket kerestek a betegségekre.

A legnagyobb törést az itt élő emberek életében az 1850-es évek hozták, amikor aranyásók ezrei lepték el a területet, kiszorítva az őslakosokat falvaikból, halászhelyeikről. Az 1870-es és 1880-as években kezdtek rezervátumokat létesíteni az itt élő őslakosok számára. A fennsíki emberek mai napig harcolnak, hogy visszanyerjék őslakosi jogaikat, s különösképpen halászó területeiket.
Ma kb. 19.000 Salish, 2.800 Chilcotin és 1000 Kootenay él rezevátumokban szétszórva. Néhányan igen értékes földeket tudhatnak magukénak, mások kevésbé voltak szerencsések. Sokan igyekeznek feléleszteni régi szokásaikat és hagyományos ruhákban járni, elődeik törvényei szerint élni. British Columbiában pl. több százan gyűlnek össze mai napig minden nyáron, hogy merítőhálóval lazacot fogjanak, ahogyan azt őseik tették évezredeken keresztül.