Két ünnep között

Eltelt ez a karácsony is, és lassan az újév is megérkezik. Minden készülődés ellenére nagyon pihentető és nyugodt karácsonyunk volt. Billnek meg is jegyezték a munkahelyén, hogy olyan kipihent az arca, mintha nyaralt volna valahol. Tulajdonképpen így is volt, csak a helyszín nem változott. :-) Igy a pár nap szünet után nem volt könnyű visszazökkeni a régi kerékvágásba és újra dolgozni menni. Bár őszintén szólva a belső nyugalom és öröm mégis segített és még a munka is könnyebben ment. Most újra itt van pár napunk a pihenésre, amit szintén várunk.
A szentestét anyósoméknál töltöttük, ahol ilyenkor rendszerint összejön a család apraja-nagyja. Chris már hamarabb megérkezett hozzánk és az apjával nagy csatákat vívtak az egyik kedvenc játékukon, miközben én az ünnepi ebédet készítettem. A lakás is díszbe öltözött, és a karácsonyfa is elkészült. (A megígért fénykép a fáról és még pár másik a karácsonyról itt érhető el: picasaweb.google.com/klivia1428)

Szóba került már párszor, hogy néhány embernek furcsa az itteni karácsony, hiszen például nem a Jézuska hozza az ajándékokat, hanem a Mikulás. Vagy hogy az ünnep tele van bohókás figurákkal, pingvinekkel, manókkal, beszélő hóemberekkel stb, a nálunk megszokott angyalok, szentek, királyok helyett. De gondoljatok arra, hogy itt nagyon sokféle ember él, sokfelől jöttek, s nagyon különböző kultúrát hoztak magukkal. Én sem gondoltam soha ilyesmikre, míg otthon éltem, egy olyan országban, ahol legnagyobbrészt egy nemzetiség él, kultúrájukat tekintve szinte hasonló emberek. Az a nyitottság és sokszínűség, ami jellemzi ezt az országot, itt is megmutatkozik. Nem lehet egyféle vallás vagy elképzelés szerint ünnepelni egy ilyen ünnepet, hiszen akkor sokan kiszorulnának belőle. Mi lenne a sok kis zsidó, muszlim, buddhista, iszlám stb. vallású gyerekekkel, akik nem abban hisznek, mint mi. Ha a Mikulás hozza az ajándékot, amit a manók raktak össze, s a karácsonyi díszek között pingvinek, hóemberek énekelnek, az senkit nem "bánt", sőt mindenkinek szórakoztató, vidám dolog. Merthogy itt valóban a vidámságra igyekeznek helyezni a hangsúlyt. Nálunk talán a karácsony elmélyültebb, csendesebb dolog más. Nem hiszem, hogy ez rosszabb lenne, vagy máshol jobb, egyszerűen csak más. Persze otthon itt is úgy ünnepli mindenki a karácsonyt, ahogyan akarja, de kifelé ilyen a közös kép. Sokan nem is ünneplik persze. Bill szokott mesélni néha a munkahelyi beszélgetéseikről, ahol pl. arról is szó esik, hogy egy muzulmánnak nincs karácsonyfája, és a többiek sajnálják a gyerekeket, akik persze nagyon szeretnének, és csak vágyakozva nézik a többiekét. (Hátha legalább pingvinjük van! :-) Szóval más kultúra, más szokások. Összességében azt tudom mondani, hogy engem a vidámság fog meg az itteni karácsonyokban, megszerettem ezt is, de legmélyen az otthoni karácsony él bennem.

Ebben az évben is Bill osztotta az ajándékokat a családban, ahogyan az lassan szokássá válik. Ugyanis minden évben valaki odaáll a fa elé és egyenként átadja a fa alatt lévő összes, szépen becsomagolt ajéndékot a „címzetteknek”. Az illető átveszi, kibontja, miközben mindenki más is őt figyeli. Igy minden ajándék egyforma figyelmet kap, és közösen örülünk mindannyian a megajándékozottakkal együtt. Ily módon eltelik egy-két óra az ajándékosztással és igazán kellemes időt töltünk el együtt, viccelődve, nevetgélve. A fent említett oldalon ezekről a pillanatokról is található egy-két fénykép.
Bill nagyon örült a történelmi sorozat újabb köteteinek, így ezúton is szeretném megköszönni főleg Anyának, de mindenkinek másnak is, aki segítségemre volt abban, hogy a könyvek eljussanak hozzánk. Adélnak és Szabolcsnak is, akik igyekeztek fellelni nekünk a könyveket!
Pár napja tudtam meg és szeretném megosztani az örömömet itt is veletek, hogy Bárd Viki kisbabát vár, sőt most már azt is tudja, hogy kislányt. Nagyon boldogok a férjével Brüsszelben, habár szomorúság is vegyül a boldogságba. A sors fintora, hogy édesanyja ezt az örömet már nem élhette meg, éppen halálának másnapján tudta meg Viki, hogy állapotos. :-( ..... Kemény az élet sokszor, és néha olyan nehéz elfogadni a tényeket. De ahogyan Viki is írta: „Ha a sors így akarta, nem lehet mit tenni…”

Bárcsak lehetne!! Hányszor eszembe jut nekem is, hogy mi mindent nem élhetett meg apa velünk együtt. Gondolok itt sok-sok családi élményre, ahonnan annyira hiányzott, de persze minden másra is. Azokra, amiket mi is csak a rendszerváltás után kezdtünk megismerni: a műszaki, informatikai dolgokra, amiket ő annyira élvezett volna: az internetet, a CD-ket, a DVD-t, az MP3-t, a lejátszókat stb. Milyen hihetetlen is belegondolni, hogy ő ezeket egyáltalán nem ismerhette. Apa kazettákra gyűjtötte a zenéit annak idején, amit mi már lassan el is felejtünk. Ahogy elnézem esténként Bill-t zenéket, filmeket töltögetni, tudom, hogy apát is valahogy így kéne elképzelnem. A '70-es évekről Bill pl. majdnem 30 CD-nyi zenét gyűjtött össze, s arra gondolok, milyen jól elbeszélgetne a két legfontosabb Béla az életemben ezekről a dolokról. S biztosan sok másról is... :-)
De sajnos (vagy nem sajnos) el kell tudjuk fogadni a dolgokat úgy, ahogyan kapjuk őket, főleg ha mi megmásítani nem is tudjuk. Meg kell ragadni a jó dolgokat, örülni annak, amit kapunk, s ahogy kapjuk, mégha sokszor nem is így képzeltük el őket. Attól még lehetnek jók...

Erről most egy film is eszembe jut, ami számomra ezt az üzenetet hordozta, annak ellenére, hogy egy könnyed, szórakoztató film csupán. A címe: “Under the Tuscan Sun”, Diane Lane főszereplésével, magyarul pedig a Napsütötte Toszkána. Ajánlom mindenkinek egy kellemes délutáni mozizásra.

További jó pihenést mindenkinek és nagyon boldog, örömökben gazdag új évet kívánok!

Karácsonyra készülődvén

Hihetetlen, mennyire repülnek a napok. Holnap már szenteste van és még annyi a tennivaló. No azért annyira nem izgatom magam, hiszen tudom, minden a helyére kerül még idejében. :-) Az izgatottságom inkább boldog, várakozással teli. Első karácsonyunk itt, az új lakásban s az első közös karácsonyunk Chris-szel, aki éppen ma érkezik, s akit persze nagyon várunk. Igy valahogy minden dísznek, kis apróságnak nagyobb jelentősége van, s még erősebb bennem a késztetés (ami egyébként sem kicsi), hogy szépen feldíszítsem a lakást.

Nemrég megépült újra a kis karácsonyi falunk, amiről itt láthatjátok a képeket is. Nagyon szeretjük ezt az itteni „játékot”, főleg Bill. Tulajdonképpen ő építette, rakta össze, találta meg mindennek és mindenkinek a helyét benne. Minden este megmelengeti a szívemet a kis kivilágított házak látványa. Igazán nagyszerű hangulatot árasztanak. Mindenkinek megvan a maga története ebben a faluban, s minden évben új emberek, házak, kellékek „érkeznek” továbbszőni a mesét. Neve is lett a falucskának: „Joy De Ville” (Vannak sajnos olyanok, akik most nem fértek be a faluba, de ők éppen rokonaikat látogatják a szomszéd faluban.) :-)

A karácsonyfánk is áll már, de még díszítésre várva. A mai nap azonban megkapja díszeit, s estére teljes pompájában áll majd az ablak előtt. (Ha nem is ebben a bejegyzésben, de a következőben mindenképpen megmutatom.)
Sajnos nem maradhattunk ki ebben az évben sem a karácsonyi forgatagból. Sőt, be kell valljam, még tegnap este kilenckor is a közeli Fairview Mall-ban sétálgattunk, az utolsó ajándékok hívogató szavára várva. Szerencsére volt fülünk hozzá, hogy az utolsó percekben meg is halljuk őket. :-) A Mikulással is találkozhattunk a boltban, akit a gyerekek persze nagyon imádnak. Fényképezkedni lehet vele és a levelünket bedobni a háza előtti postaládába. Én sajnos otthon hagytam a levelem, pedig már a Magyar Házban is mondta a Mikulás, hogy még nem kapta meg.

Hihetetlen egyébként, milyen tömeg van ilyenkor a boltokban, s mindenki csak vásárol, vásárol, vásárol... A statisztikák szerint egy átlag kanadai kb. $950-t költ ajándékokra, s átlagban áprilisig fizetik a hitelek részleteit. Igy gyakoribb ezidőtájt a feszültebb ember, hiszen ez a sok költekezés nagy terhet tesz az emberek vállára. Tapasztaljuk is ezt mindketten a munkahelyünkön.
Milyen sajnálatos dolog ez! Hiszen ez a csodaszép ünnep nem erről szólna.
A család fontos, a szeretteink, s nem az ajándékok nagysága; a mosoly, az öröm, s nem az állandó idegeskedés; a megpihenés, megbékélés magunkkal és a világgal, s nem a fejvesztve rohangálás.

Ebben a szellemben kívánom hát mindenkinek, hogy éljétek meg a ünnep meghittségét, nyugodtságát, szépségét és töltsétek a karácsonyt igazán kedvetekre valóan!

Sok-sok szeretettel gondolok mindannyiótokra és örülök, hogy vagytok nekem! A távolból is úgy érzem, itt vagytok velem és én is veletek a fa körül. A szeretet, az összetartozás érzése valóban határtalan, és sokkal mélyebb dolog, mintsem az korábban gondoltam volna! :-)

A lányok és a Raptor :-))

Egy kosármeccs alkalmából

Toronto csapata, a Raptors játszott Portland ellen múlt vasárnap az Air Canada Centre-ben. (Nem, nem írtam rosszul, Kanadában a center-t másképp írjak, mint az USA-ban, az utolsó két betűt felcserélve.) Bill munkahelye által mi egy külön boxból nézhetjük a meccse(ke)t, ahol italokat, ételeket is felszolgálnak. Minden egyes kis szobának külön felszolgálója van, szóval a kényelemre nem lehetett panaszunk ez alkalommal sem.

Kedvelem itt a mérkőzéseket, márcsak a “körítés” miatt is. Nagyon jó hangulatúak ugyanis ezek az alkalmak. Műsorok szórakoztatják a nézőket a szünetekben, az elmaradhatatlan táncos lányok mellett néha gyerekek is bemutatják tudásukat. Volt, hogy szülő-gyerek versenyt láttunk, az ingyenes ajándékdobálás pedig állandó része a meccseknek. Egyik kedvencem, amikor a szünetekben a kamera a közönséget pásztázza. Hihetetlen, mikre képesek ilyenkor az emberek a vicc kedvéért. A felnőttek is gyerekek lesznek újra egy kicsit, amit igazán jó látni. :-) Mindenki mosolyog, táncol, kiabál - az emberek egymást és magukat is szórakoztatják. (Ez az egyetlen, amit sajnálok, hogy a mi helyeinket nem mutatja a kamera, mert ott általában a nagy cégek gazdag vezetői ülnek s ott mulatnak az éppen megkötendő üzlet apropóján.)

A meccs maga egyébként nem sikerült olyan jól, s nem csak azért, mert a Raptors vesztett 83-93-ra. Nem voltak formában a fiúk, sajnos egyik oldalon sem.

Valóban megdöbbentő, mekkorák ezek a srácok. A legmagasabb, ha jól tudom 2 méter 13 centi. No persze a legkisebb is jóval magasabb nálam. :-) Az is meglepő számomra, hogy a torontói csapatban nincs annyi fekete, mint ahogy gondolná az ember (vagy csak én?). Hát biztos ennek is megvan az oka...

Aki kíváncsi részletesebben a csapatra, látogasson el a honlapjukra: www.raptors.com

Kedvelem a Raptors kabala dinosszauruszát, a Raptort, aki a meccs alatt is, de főleg a szünetekben végig bohóckodik. Nagyon bírom a mozgását, jó lenne egyszer a jelmez nélkül is látni. Kíváncsi lennék az arcára. :-)
Azt meg tudom mutatni (a következő bejegyzésben), hogyan táncol a lányokkal. A paróka és a ruha persze csak a show kellékei. Egyébként "csupaszon" rohangál, ahogy egy dinóhoz illik. A biztonsági embereket kimondottan imádja. :-))

Megjött a december, itt a tél

November utolsó hetei szörnyű gyorsan elrepültek, meg is lepődtem, mióta nem írtam a velünk történtekről.
21-én volt Chris születésnapja, 15 éves lett a nagyfiú! Hétvégén ünnepeltük meg ezt a nagyszerű eseményt anyósomékkal közösen. Hihetetlen, de szinte havonta látjuk a változást Chris-en, kívülről s belülről egyaránt. Nem kétség, elérte őt is a kamaszkor, annak minden „szépségével” együtt. Úgy érzi, nem érti meg őt senki, hogy neki a legnehezebb az élete, és tkp. önmaga sem tudja sokszor, mit is kezdjen magával. No azért a lányok iránti érdekődése is jelen van, szóval a „szépség” néha igazi szépséget is takar... Szeretem, amikor esténként apja és fia beszélgetnek, mégha időnként nem is kellemes témákról, legalábbis Chris számára. Chris elmondása szerint senki más nem ül le vele így beszélgetni, szóval úgy érzem, mindkettőjüknek fontosak ezek az alkalmak. Mostanában egyre több probléma is felmerül persze, így Billnek néha igen kemény feladatot adnak ezek az órák, de mindig megérint, ahogyan ezzel a nagy kamaszfiúval beszélgetni tud mégis. Tudom, hogy előbb-utóbb meglesz ennek a gyümölcse, mégha ez most kevésbé is látható.
Az utóbbi hetek a munka szempontjából is nagyon mozgalmasan teltek. Egyrészt a Corvinában, hiszen van mit csinálnunk bőven, másrészt úgy néz ki, hogy egy újabb feladat is kilátásban van. Ha minden összejön, akkor eléggé el leszek foglalva a következő hónapokban, hiszen a két munka együtt 10-12 órát is kitesz majd, de mindenképpen megéri. Egy fejvadászcégnek kellene adatokat „rendezgetnem”, ami mellesleg otthonról is végezhető munka, így az időmmel is jobban tudom majd gazdálkodni. Hát szorítsatok nekem, hogy minden összejöjjön!
Múlt hét végén újra sikerült összeszerveznünk egy találkozót Vera nénivel, akinek a keze egyébként félig benne van ebben a munka dologban. A belvárosba mentünk ebédelni, méghozzá egy magyar étterembe, aminek a neve “Coffee Mill”. Igazán jól éreztük magunkat, s a sok finomság felett jókat beszélgettünk. Továbbra is csodálatraméltó számomra Vera néni frissessége és érdeklődése a világ dolgai iránt. Sokat tanulok tőle, mióta ismerem. Az egyik dolog, amit itt, Kanadában érdemes ellesni, az az idősek magukhoz- és a világhoz való viszonya. Mindig történik valami az életükben, igyekeznek elfoglalni és valóban jól érezni magukat. A rendszeres kártyapartik a barátokkal, a színház- és mozilátogatások, a szinte mindennapi mozgás mind-mind ide tartozik. Vera néninek mindemellett van egy olyan baráti társasága is, ahol nők gyűlnek össze és a beszélgetés mellett kis előadásokat tartanak egymásnak az őket érdeklő dolgokról. Az előadásokat angolul tartják, habár szinte mindenki beszél magyarul, de fontos, hogy szinten tartsák az angol tudásukat és használják azt. Másrészt - mivel komoly előkészület előzi meg az összejöveteleket - olyan készségeiket, képességeiket használják, amiket a nyugdíjbavonulásuk után már kevésbé tennének. Ha jól emlékszem, Vera néni következő előadása a fűszerek történetéről szól majd, amiről már jó ideje olvasgat, könyveket vesz ki a könyvtárból s adatokat gyűjtöget.
Szóval kellemes volt vele együtt lenni újra, bár az idő aznap nem volt kegyes hozzánk. Nagyon fújt a szél és a minuszok is röpködtek körülöttünk.

Hát mi tagadás, megérkezett a tél. Most is éppen –7 fok van kint, amit hamarosan érezni is fogok. Bár úgy látom, éppen a nap is kisütött, ami kicsit szebbé teszi ezt az amúgy szomorkás december eleji időjárást.
A "Canadian Goose", kanadai libák még mindig itt vannak, nemrég jó pár percet álltunk a busszal, mert egy madarcsapat csak szépen, komótosan bandukolt át az úton. Azonban senki nem mérgelődött, hanem mindenki csendben, mosolyogva várta, hogy a csapat odébb álljon.

A múlt hétvégén a Magyar Házban is jártunk anyósomékkal, ahol Karácsonyi Vásárt és Mikulás ünnepséget is szerveztek. Megjegyzem, majdnem Bill lett a krampusz, de végül nem vállalta el, pedig igazán jól állt volna neki ez a szerepkör. A vásáron mindenféle árusok adták portékájukat, magyar ételeket árultak és időnként valamilyen műsor is volt. Mivel a Mikulásnak nem írtam levelet, így nem kaptam ajándékot, bár nagyon gondolkodott a dolgon. (A Mikulás ugyanis miskolci volt - Zádori István, ezért lett volna egy kis protekcióm.) Végül az ajándékozást nem vártuk meg, de utólag hallottam, hogy nagyon jól sikerült és minden gyerek boldog volt, hogy kapott valamit.

Holnap lesz december 6-a, azaz jön a Mikulás, remélem minket sem felejt majd ki. Igyekeztünk jók lenni, ha nem is mindig sikerült, de legalább óvatosak. Hát fényesítsétek a csizmáitokat és várjátok ti is a Mikulást, talán éppen most oson ott az ablakotok alatt… :-)

A városról, ahol élünk - Torontó

Torontó Ontario állam fővárosa és egyben Kanada legnagyobb városa, egy igazi világváros. A világ egyik legmultikulturálisabb városa, az elővárosaival együtt mintegy 5,5 milliós lakossága több mint 70 nációból kerül ki. Torontó Kanada üzleti központja és gazdasági motorja, 1994-ben a The Economist című gazdasági hetilap a világ legélhetőbb városának választotta.

„Toronto” nevének jelentése irokéz nyelven „fishing weir”, azaz „halászgát”, mely arra utal, hogy a mai Simcoe-tavon a huron indiánok facölöpöket vertek a tóba, hogy könnyebben tudjanak halászni. Az első európaiak a vidéken francia szőrmekereskedők voltak, akik „Fort Rouillé” néven alapítottak 1750-ben a közelben egy kereskedelmi állomást. Az első nagy migrációs hullám az Amerikai függetlenségi háború alatt és után érte a környéket. Igaz, az ideérkezők Toronto néven alapítottak egy apró falut a mai város helyén, azonban 1793-ban Kanada akkori kormányzója, John Graves Simcoe az akkori Felső-Kanada tartomány székhelyének választotta és York néven egy várost emeltetett a helyére. York város 1834. március 6-án ünnepélyes keretek között újrakeresztelte saját magát, és ismét felvette az eredeti alapításkori nevét, ezzel ez a dátum lett Toronto város születésének napja is. A Nagy-tavakon az 1840/50-es években beindult hajóforgalom (a város az egyik nagy tó, az Ontario-tó partján fekszik), majd az ebből fakadó gazdasági robbanás komoly bevándorlási hullámot indított Kanada felé, mely révén az 1970-es években Torontó az ország legnagyobb városává nőtte ki magát, átvéve annak központi gazdasági, üzleti és kulturális szerepét is.

A torontói tőzsde ma a világ vezető tőzsdéi közé tartozik. A város GDP-je 305 millió USD, ami a világ 7-ik legnagyobb városi gazdaságává teszi. Torontó Kanada pénzügyi, ipari, kultúrális és piacgazdasági központja is egyben.

Torontóban minden megvan, amit egy nagy észak-amerikai nagyvárostól csak elvárhatunk: nyüzsgés, forgalmas utcák, szórakoztatóipar, kultúra, éjszakai élet. Talán nem is gondolnánk, de majd 125 múzeum van a városban, több mint 50 balett- és tánccsoport, 6 opera társulat és még sorolhatnánk. Toronto mindezek mellett a harmadik legnagyobb (angol nyelvű) színházi központ is, New York és London után. Azonban aki csendre és pihenésre vágyik, Torontó azoknak is sokféle lehetőséget tartogat. Felkereshetik például a város számtalan parkjainak egyikét, mely parkrendszer mindenképpen a város egyik nagy erőssége.

A város tervei között szerepel, hogy a világ úgy ismerje majd őt, mint egy parkbéli várost (“City within a Park”). Hiszen – ahogyan mondják – a minőségi élet az egészséggel kezdődik, s ebben nagy szerepet játszik a természettel való érintkezés. Sok tanulmány mutat rá arra, mennyire fontos egészségünk szempontjából mindez. Már csak a fák látványa is terápiás jelleggel bír, s azok a betegek például, akik fákat láthatnak a kórházi ablakukból, gyorsabban épülnek fel. Torontóban tehát valóban nagy figyelmet fordítanak erre, s jelenleg több mint 7 millió fa van a városban. A kutatások szerint a városlakók több, mint 50 százaléka ki is megy a parkokba legalább hetente egyszer. Lehetőség akad bőven, hiszen a város kb. 13 százaléka parkosított, azonban kb. 42 százalék még nem kialakított erdőség, ami több, mint 35 km2-t jelent. Mindemellett még kb. 40.000 honos fát, bokrot, virágot ültettek csak az utóbbi öt év minden egyes évében.

Torontó ad otthont a világ legmagasabb (szabad szerkezetű) épületének a CN Tower-nek, amely 1976-ban épült és 553.33 méter magas. S ha már arra járunk, érdemes megnézni a közelben lévő SkyDome-ot (új nevén Rogers Centre), amely a világon elsőként rendelkezett teljesen behúzható tetővel, és sportpályája elég nagy ahhoz, hogy akár nyolc utasszállító repülőgép is parkolhat rajta. Torontóban található a világ leghosszabb utcája is, a Yonge Street, mely 1.896 km-ével vívta ki ezt a címet.

Ha pedig már ennyi adatot mutattam meg Torontóról, végezetül hadd soroljak ide még egy-két további érdekességet:

· Ahogyan azt már említettem, Toronto lakossága a külterületekkel együtt eléri az 5.5 millió főt. 2001 és 2005 között a város átlag 107.000 immigránst fogadott minden egyes évben. (Kanada területére 2005 július és 2006 júliusa között összesen 324.000 bevándorló érkezett.)
· A város lakosai közül 43% vallja magát „visible minority”, azaz kisebbségnek, ami 1996-ban még 37% volt. („Visible minority” az a személy, aki nem őslakos Kanadában, nem európai és nem fehér bőrszínű). A legnagyobb négy ilyen csoport Torontóban: a kínai (10.6%), a dél-ázsiai (10.3%), a fekete (8.3%), és a filipino (3.5%).
· 49%-a a torontói lakosságnak Kanadán kívül született.
· Minden ötödik torontói a ’90-es években érkezett az országba.
· A városban 79 különböző etnikai csoport él.

Pár szóban Kanadáról

Mindannak ellenére, hogy a blogom címe: Életünk Torontóban, eddig nem írtam túl sokat sem magáról Kanadáról, sem Torontóról. Mivel itt élek már kb. másfél éve, így az eddig velünk történteket nehéz lenne bepótolni. Azonban mégsem szeretnék rögtön a közepébe vágni, és "csak" a mindennapjainkról írni, mert úgy érzem, hiányozna valami. Igy most igyekszem először pár alapinformációt összegyűjteni az országról, majd Torontóról, ahol élünk és azokról a dolgokról, amik engem leginkább megfogtak itt.

Ezzel igyekszem keretet adni ennek az internetes naplónak.

Szóval pár szó Kanadáról:

Maga a szó, canada, a huron-irokéz "kanata" szóból ered, melynek jelentése „falu”, „település”. Az ország az észak-amerikai kontinens északi felén található, államformája alkotmányos monarchia. Fővárosa Ottawa (az első képen a parlament látható), legnépesebb városa pedig Torontó. Gazdaságának alapja kezdetektől fogva a rendelkezésre álló természeti erőforrások bősége volt. Bár lakossága mindössze egytizede az USA-énak, gazdasági súlya igen jelentős.

Mint tudjuk, az ország területileg igen nagy, partvonala - főleg az északon található számtalan sziget miatt - a leghosszabb a világon: 243 792 km. Területét tekintve a második legnagyobb ország, természetesen Oroszország után. Népsűrűsége viszont igen alacsony, mindössze 3 fő/km²; bár a népesség megoszlása igen szélsőséges. A legsűrűbben lakott régió a Nagy-tavak vidéke (a Föld tavainak 60%-a Kanadában található) és a St. Lawrence folyó; itt telepedtek le ugyanis az első európaiak. A Nagy-tavaktól a Sziklás-hegységig húzódik a kanadai préri, Ontario, Manitoba és Saskatchewan tartományokon keresztül. A Sziklás-hegységen Alberta és British Columbia (BC) osztozik. BC déli részén egyébként jóval enyhébben a telek, mint bárhol máshol az országban.
A kanadai alkotmányos monarchia feje, a Kanada Királynője cím birtokosa II. Erzsébet (Anglia uralkodója). Őt a kormányzó képviseli, mely pozíciót általában egy visszavonult politikus vagy más jelentős személyiség tölti be, akit az uralkodó nevez ki a miniszterelnök javaslatára. A kormányzó által hagyja jóvá a királynő a képviselőház és a szenátus elfogadta törvényeket, ő nevezi ki a miniszterelnököt, ő olvassa fel a trónbeszédeket, írja alá az államközi szerződéseket, nyitja meg és zárja be a parlament ülésszakait, illetve oszlatja fel a parlamentet az új választások előtt. A királynő és a kormányzó hatalma azonban teljes mértékben névleges, a legtöbb kérdésben a miniszterelnök javaslatára döntenek. A parlament két házból áll: a képviselőházból, melynek tagjait a szavazópolgárok választják; és a szenátusból, mely 105 szenátori tagból áll. Őket a miniszterelnök nevezi ki.
A jelenlegi miniszterelnök, Stephen Harper 2006 eleje óta van hatalmon, miután pártja, a Kanadai Konzervatív Párt többséget kapott a januárban megtartott választásokon. Két elődje, Paul Martin és a két egymást követő ciklusban is hatalmon lévő Jean Chrétien, a liberális párthoz tartozott, így ha jól tudom, 14 éve nem volt jobboldali párt hatalmon.
Kanada lakossága a legutóbbi (2001-es) népszámláláskor 30 007 094 fő volt, s ennek alapján a 2005-ös évre már több, mint 32 millió főt becsülnek.
Kanada két hivatalos nyelve az angol és a francia. A franciát legfőképpen Québecben beszélik (ahol a lakosság 80% francia nyelvű), és jóval kisebb mértékben New Brunswickban (32.8%), Nova Scotiaban (5%), és Ontarioban (4.5%). (Köszönöm Vera néninek a statisztikát!) A legnagyobb nem hivatalos nyelvek: a kínai, az olasz és a német. Az őslakos nyelveket beszélők száma folyamatosan csökken, sajnos csak néhány kivétel akad.
Márcsak Bill miatt is meg kell említenem, hogy Kanada legnépszerűbb sportága a jégkorong. A kanadai jégkorong-válogatott 23-szoros világbajnok, legutóbb 2004-ben nyertek aranyérmet. (Bill elsősorban a torontói csapat, a Maple Leafs hű drukkere.) www.mapleleafs.com

Az utóbbi két hétről

Nos, a visszaérkezésünk óta természetesen messze nem történik velünk annyi minden, mint otthon, így irni is csak kevesebb dologról tudok majd.
A “visszaállás” most elég nehézkesen ment, az első egy hétben állandóan fájt a fejünk és korábban is mentünk aludni, mint egyébként. Anyósómék több meglepetéssel is vártak minket. Kaptunk tőlük egy kis mobil fűtőtestet, ami nagyon jó szolgálatot tett már néha, hiszen az igazi fűtés még nem indult be. Apósom által felkerült a sötétítő szalagfüggönyünk a nappaliban és anyósóm be is vásárolt nekünk, sőt a tűzhelyen egy edény is gőzölgött. Szóval valóban pihenhettünk vasárnap. A munka azonban hétfőn újra megkezdődött, és annyira elfoglaltak vagyunk mindketten azóta is, hogy ez nagyban segített a regenerálódásban.
Visszaérkezésünkkor itt is javában tombolt az ősz, most éppen komorabb arcát mutatja. No azért nem panaszkodom, mert voltak már nagyon szép őszi napok is és még a nagy hideg sem rémisztgetett minket. De így is van ez rendjén. Lesz még itt hideg bőven.
Halloweenkor (október 31.) nem mentünk sehová és itthon sem csináltunk nagy dolgokat, de azért feldíszítettem a lakást, amiből az őszi díszek még most is kint vannak. Este kifestettem magam egy kicsit (sőt Billt is), bát ijesztő nem lettem egyáltalán, viszont jól szórakoztunk mindketten. :-) Bill hozott a munkahelyéről egy-két puha, szemgolyó cukorkát, de annyira szörnyű íze volt, hogy ennyiben is maradtunk a halloween-i édességekkel kapcsolatban.
Múlt hétvégén Chris volt itt nálunk, amit már nagyon vártunk. Vártuk, hogy láthassuk újra (mindig nagyon szeretem, ha itt van), megölelgethessük és átadjuk neki a kis ajándékokat. Anya egy igazán jópofa, tollakkal teli (cipő formájú) tolltartót küldött neki, aminek nagyon örült. Azt mondta, hogy már előre szereti az otthoni nagymamáját, mert ilyen jó humora van. Erzsitől a Pál utcai fiúkat kapta, persze angolul, ami annak idején egyik kedvencem volt. Reméljük Chris is szeretni fogja! Mi pedig egy Budapest, Magyarország feliratú pulóvert vettünk neki (a képen látható is rajta), amit csak úgy konstatált, hogy: “na végre”, most már jobban mutathatja az iskolában, hogy ő magyar. Plusz Rejtőtől is kapott egy könyvet angol fordításban. ;-) A közös hétvégén elmentünk moziba és megnéztük a “The Departed” (magyarul A tégla) című filmet. Két és fél órás volt, de érdemes volt végigülni, mert mindhármunknak tetszett. Legfőképp a színészek játékát élveztük. A belvárosba mentünk moziba, hogy Chrisnek érdekesebb legyen, hiszen ő nem Torontóban lakik, így ritkán is jár arrafelé. A mozi után pedig beültünk vacsorázni a “Swiss Chalet” étterembe. Ez is egy étteremlánc, mint otthon a McDonald’s, több is van belőle a városban, csak ez valóban étterem jellegű. Azaz kevésbé gyorsétterem, ahol külön ember vezet az asztalodhoz, felszolgálják az ételt stb, stb.
Vasárnap anyósóméknál ebédeltünk és ezenkívül már nem is történt semmi említésre méltó. Nagyon gyorsan eltelt az a nap is, jól éreztük magunkat, majd Chris estefelé búcsúzott el.
Ez a hét Köpci névnapjával kezdődött, így még egyszer Boldog névnapot Keresztapám! Kedden Bea barátnőm születésnapja volt, Téged is, Bea sokszor ölelünk gondolatban! :-)
Befejezésül arról írok még pár sort, hogy itt szombaton lesz a “Remembrance Day”, az Emlékezet (Megemlékezés) Napja, amikor is az ország az elesett hősökre emlékezik. Azokra a nőkre és férfiakra, akik életüket áldozták az első és a második világháborúban, a koreai háborúban, az afgán konfliktusban és minden békefenntartó misszióban. Az első megemlékezést 1919-ben tartották, s azóta is minden év november 11-én. Ennek apropóján mindenfelé kis pipacsokat látni a a kabátokon, mint nálunk márciusban a kokárdát. A pipacsok (poppies) egy kanadai költőt (John McCrae) ihlettek meg egy háború során 1915-ben Ypres-nél, amikor is hatalmas pipacsmezőt pillantott meg egy halott, közeli barátjának teste mellett. Egy vers is született az élmény nyomán (In Flanders Fields), s azóta a pipacs lett a megemlékezés virága, de nemcsak Kanadában, hanem pl. Franciaországban, az USA-ban vagy Nagy-Brittaniában is.

Álljon itt néhány poszter az utóbbi évekből:

Hazaút 2006 - A második hét eseményei 2.

A Le Meridien Budapest műemlék-szálloda a város szívében fekszik, közel a Dunához, az üzleti negyedhez, bevásárlóközpontokhoz. Budapest egyetlen szállodája, amely elnyerte a szállodaipar legmagasabb díját, a „5 Star Diamond Award”-ot. A szálloda étterme (ahol persze nem ettünk, hiszen az árak csillagászatiak) többször elnyerte a legjobb étterem díját. Minden kényelem biztosítva van, amit csak el lehet képzelni: napfényes uszoda, jacuzzi, szauna, gőzfürdő, masszázs szalon áll a vendégek rendelkezésére. (Na jó, nem a miénkre.) Én még életemben nem voltam öt csillagos szállodában, így nagyon kellett vigyáznom, hogy ne essen le minden percben az állam vagy hogy ne fényképezzek le minden négyzetcentimétert. :-) Persze engem nem nagyon izgat, hogy emiatt hogyan néznek rám, de azért Billt igen, főleg, hogy ő a munkahelyét is képviselte. A szállodát a finom elegancia és a modern technika ötvözete jellemzi, ami egyszerre nyújt egyfajta klasszikus és egyben mai, korszerű élményt.
A szobánk a hatodik emeleten volt, ahová a bejelentkezést követően rögtön fel is mentünk. A bőröndjeinket a londiner még a megérkezéskor elvitte, mondván, majd felhozzák utánunk. Én persze állandóan forogtam, vajon hová vihették őket és honnan hozzák majd. Amint felérkeztünk, azon kezdtem el izgulni, vajon mennyi borravalót kéne adnunk a londinernek. Számoltunk fejben mindketten, miközben meg is jöttek a bőröndök – sajnos az egyikük füle törötten, így már nem éreztem magam olyan rosszul, ha keveset adtunk volna. Végignéztük a lakosztályunk, ami persze csodálatos volt, (jelenlegi árfolyamán 111.000 Ft lett volna, őrület!) nekem a fürdőszoba tetszett a legjobban. Már az maga egy kis lakás volt. Mire kigyönyörködtem magam, elindultunk a városba sétálgatni, fényképezgetni. Pár óránk volt csak hatig, amikor is a Hősök terén találkozónk volt Szabolccsal. Ugyanis vacsorára voltunk hivatalosak Szabolcshoz és feleségéhez, Adélhoz.
Szabolcs időben fel is tűnt a láthatáron, szegénynek nagyon fájt a nyaka már napok óta, alig tudta mozdítani. Sétálva tettük meg az utat a lakásukig, ami nincs messze a Hősök terétől. Adél már otthon várt minket, éppen a vacsorát készítve. A lakásuk nagyon hangulatos volt, tele gyertyákkal, fényekkel mindenfelé. Méretét tekintve pici, azonban galériás, ami sokat jelent. Nagyon jól éreztük magunkat egész este, alig akartak elengedni minket s mi is maradtunk volna még, de igen későre járt már. Mindannyian sajnáltuk, hogy ilyen messze lakunk egymástól. Sok mindenről beszélgettünk, sokat nevettünk, szóval igazán kellemes este volt. Többek között megvitattuk, kinek hogyan zajlott a válása (mert a társaságban mindenki túl volt már egyen), és közben azon nevettünk, hogy ezt biztosan nem sok ember hinné el nekünk. :-)) Adél már csak a közös este gondolatával is sokkolta a körülötte dolgozókat – amit persze igen viccesnek tartott. Majdnem éjfél volt már, mire rászántuk magunkat a búcsúzásra.
Másnap nem alhattunk sokáig, mert délelőtt újabb találkánk volt, méghozzá Nazsával (Nagy Zsuzsával), aki középiskolában volt évfolyamtársam. Nazsával az Oktogonnál találkoztunk és kiültünk egy közeli utcában az egyik étterem teraszára. Igazán hangulatos volt a hely, ő gyakran jár arrafelé. Az idő is nekünk kedvezett (habár az egész két hét alatt sem lehetett egy szó panaszunk sem). Egy ebéd mellett megvitattuk, mik történtek velünk az utóbbi másfél évben és szintén jókat nevettünk együtt. Sajnos nem maradhattunk sokáig, mert Nazsa sietett haza, ugyanis a két gyermekére vigyázó bébiszitter ideje kettőkor lejárt.
A délután hátralévő részét ajándékok keresésével és további fényképezéssel töltöttük. Időközben egyszer visszaszaladtunk a hotelba, ahol éppen akkor jöttek ágyneműt cserélni. Nem is tudom, kik voltak nagyobb zavarban: a takarítónők vagy én. Ők elvileg nem jönnek be akkor, ha a vendégek ott vannak, de mondtam nekik, hogy nyugodtan jöhetnek, amire hihetetlen gyors mozdulatokkal végezték a munkájukat. Én közben azt sem tudtam, hová menjek, hová nézzek. Legszívesebben felajánlottam volna a segítségem, dehát tudom, hogy ez ott nem szokás. Igy csak zavartan álltam az előszobában, amíg áthúzták az ágyat. Végül mondtam is Billnek, hogy inkább menjünk és a munka többi részét utánunk végezték el. Háááát úgy tűnik, nem nekem való ez a maximális kiszolgálás, vagy legalábbis igen furcsán érzem magam ilyen helyzetekben. Mint mindenhez, még a jóhoz is hozzá kell szokni. :-)
A nap, a hét, sőt a magyarországi tartózkodásunk utolsó találkozója jött el: újból találkoztunk Bill barátaival, akik immár hárman voltak. A szálloda halljában vártak minket és onnan sétáltunk el szintén egy Oktogon környéki étterembe. A fiúk borzasztóan jól érezték magukat. Sokat beszélgettek az iskolai éveikről és óriásiakat kacagtak egymáson, magukon. Én, a médiafelelős újból kattingattam, sőt egy kicsit videóztam is, ami nagyon jól sikerült. Bár a röhögéseken kívül nem sokat hallani, Billnek nagyszerű emlék marad. Érdekes volt látni, hogy ez a négy férfi mennyire különböző típus, és mégis milyen nagyszerűen megértik és megértették egymást. Érezni lehetett a levegőben, mennyire közel voltak/vannak egymáshoz, néha még engem is magával ragadott az érzés, mintha én is egy lettem volna közülük. Mosollyal az arcomon és a szívemben figyeltem, hogy ennyi év után milyen meleg barátság él köztük és hogy mennyi mindenre emlékeztek. Újra éjfél elmúlt, mikor a szálloda előtt elbúcsúztunk a fiúktól és az élményektől élénken, mégis holtfáradtan dőltünk az ágyba.
Hajnali öt órakor ébresztett minket az óra. Lassú mozdulatokkal mosakodtunk és készültünk el, majd csendben néztük a hajnali Budapest elsuhanó utcáit a taxi ablakából. Kicsit melankólikus hangulatban igyekeztem magamba szívni az utolsó magyarországi perceket, s a látványt, ami még ma is élénken él bennem. Újra végiggondoltam, mennyi minden történt velünk az utóbbi két hétben és mégha kicsit szomorkás hangulatban is mentem el, tudtam: szinte tökéletes volt ez a két hét. Tele élményekkel, boldog találkozásokkal, mosolygó arcokkal, sok-sok melegséggel a szívemben tértem vissza Kanadába, ami már egy kicsit a második otthonom.
A két ország élményei, mindennapjai semmilyen körülmények között nem összehasonlíthatók, s úgy érzem, bennem is két külön kis világot alkotnak. Eleinte erősen probálkoztam, hogy e kettőt eggyéolvasszam, azonban ma már látom, s tudom, nincs szükség erre és így van ez jól, ahogy van. Az otthonomat a lelkemben nem pótolhatja semmi sem, de nem is kell, hogy pótolja. Nincs is mit pótolni, hiszen az otthon mindig otthon marad, a családom mindig a családom marad, akárhol vagyok, akárhol élem is a mindennapjaim. Az érzések, a viszonyulások nem változnak - ahogyan a párom által láttam, még évtizedek múltán sem. :-)

Hazaút 2006 - A második hét eseményei 1.

Az otthoni tartózkodásunk második hete október 23-ával kezdődött, amikor is mi Pestre indultunk a Kardos családhoz. Mindenki nagyon féltett minket és nem tartották jó ötletnek az utat – habár végül semmit nem érzékeltünk abból, ami azokban az órákban Budapesten zajlott.
Amint megérkeztünk, Gábor és a lánya már várt ránk. A fiúk nagyon örültek a találkozásnak, jó volt őket nézni. Autóval mentünk Csepelre, miközben mutogatták egymásnak gyermekkoruk helyszíneit, nézték a változásokat, újdonságokat. Gábor családjával nagyon jól éreztük magunkat, igazán szimpatikus volt az, ahogyan élnek. A gyerekek is végig velünk maradtak, ami kimondottan tetszett. Ők is belefolytak a beszélgetésbe, velünk nevettek, időnként ők is történeteket meséltek. Gábor annyira örült Billnek, hogy szinte mindent szeretett volna neki megmutatni, ami csak történt velük az utóbbi jó pár évben. Videófelvételeket, fényképeket... mindent, amit csak lehetett. Éreztem – amit a fiúk később meg is fogalmaztak -, hogy mennyire hiányoznak nekik a közös évek, a közös élmények, amit már nem tudnak bepótolni. Julika nagyon finom ebéddet készített nekünk, miután hosszasan beszélgettünk még, amíg időnk engedte. De a búcsúzás nem volt még igazi búcsú, hiszen azért indultunk a belvárosba, hogy egy másik régi barátjuk is csatlakozzon hozzánk, Jánosi László. A Keletivel szemben, egy kávéházban üldögéltünk, s jókat beszélgettünk. A fiúk persze nem fogytak ki a témából, csak meséltek, meséltek, meséltek egymásnak. Én közben fotóztam őket időnként, majd magukra is hagytam őket egy kicsit. Mégis csak róluk szól ez a nap, és más, ha a férfiak között egy nő is ül. A nap végi búcsú szintén nem lett az utolsó, mert a fiúk újabb találkát beszéltek meg úgy, hogy legközelebb még egy barátjuk is velünk tart majd, Szabó Tamás.
Hazafelé Bill ragyogott és nagyon boldog volt. Hiába, a barátokat nem pótolja semmi sem...
A következő két-három napunk újra Miskolcé volt. A kedd nagy részét Anyával töltöttem: a városba mentünk ajándékokat nézni, vásárolni. Nagyon élveztem vele lenni, utazni a szép kis autójában, bevásárolni együtt, csak úgy jönni-menni, beszélgetni. Az ilyen kis dolgok is mennyire tudnak hiányozni! Délután nagynéném, Mari és Gabi jött hozzánk, hogy még egyszer találkozhassunk, együtt lehessünk. Bill meglepetésként kapott tőlük egy kameraállványt, mert korábban szóba jött, hogy nincs neki és így nem tud pl. éjszakai képeket készíteni. Őszintén meg volt hatva, nagyon örült az ajándékának. Még egyszer köszi Gabi és Mari!!!
Nagyon szerettünk volna megnézni egy magyar filmet az otthoni tartózkodásunk alatt, így aznap este jó alkalom nyílt arra, hogy a családdal együtt mehessünk el. Már játszották a Szabadság, szerelem című filmet, amire mindenki kiváncsi is volt. Elmondhatatlanul örültem, hogy együtt néztük meg a filmet: Anya, Öcsi, Mari, Gabi, Bill és én. A film mindenkinek tetszett (annak ellenére is, hogy Joe Esterhas írta a forgatókönyvet), Bill el is érzékenyült a végén – bár nem ő volt az egyedüli. Újra boldogsággal a szívemben mentem haza és éreztem, mennyire nagyszerű együtt lenni a családdal!
Az utolsó miskolci napunkon délelőtt a temetőkbe mentünk, előszőr apához, majd az anyai nagyszüleimhez. A délutánt nagyon vártam, mert ekkora beszéltem meg egy találkozót a munkahelyi barátaimmal. A Padlásban találkoztunk és persze mondanom sem kell, mennyire jól éreztem magam a barátaim körében. Először Orsi érkezett meg, örültem, hogy kicsit hármasban beszélgethetünk. Nemsokkal később csatlakozott hozzánk Bea és Anita is, majd Emese is befutott az ikrekkel. Jókat ettünk s közben még jobbakat beszélgettünk. Az idő nagyon igazságtalan volt, mert szinte elrepült az a pár óra, amit együtt töltöttünk és már búcsúzkodni is kellett.
Az est fennmaradó részét már csak a csomagolással töltöttük, pontosan méricskélve, nehogy túlsúlyosak legyenek a bőröndjeink. Anyáék is körülöttünk voltak, amitől az este újra hangulatos és meghitt lett. Be kell vallanom, ezen a napon már egyre mélyebben belém költözött az érzés, hogy hamarosan el kell majd mennünk, így voltak nehezebb pillanataim. A barátaim és Anyáék közelsége azonban sokat segített, mégha éppen ezek hiányától kezdtem is félni újra.
Végül csütörtök délben indultunk el Miskolcról Budapestre. Az állomásra Anyán kívül Mari is kikísért minket, aminek nagyon örültünk. Készítettünk még pár képet, majd felszálltunk a vonatra. Hát ennyi hatalmas bőrönddel vonaton utazni egyáltalán nem könnyű feladat, mégha IC is. Mivel a helyjegyünk valahová a kocsi közepébe szólt, ami persze tömve volt, először úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be és kint, állva tesszük meg a két órás utat. Azonban észrevettük, hogy a mellettünk lévő kocsiban nincs senki, kicsit furcsálva is a helyzetet. Majd kiderült, a kocsi dohányzó volt, azonban üres. Igy átcipekedtünk és ott ültük végig az utat.
Pestre érkezve taxiba szálltunk és a Le Meridien szálloda felé vettük az irányt.