Hazaút 2006 - A második hét eseményei 2.

A Le Meridien Budapest műemlék-szálloda a város szívében fekszik, közel a Dunához, az üzleti negyedhez, bevásárlóközpontokhoz. Budapest egyetlen szállodája, amely elnyerte a szállodaipar legmagasabb díját, a „5 Star Diamond Award”-ot. A szálloda étterme (ahol persze nem ettünk, hiszen az árak csillagászatiak) többször elnyerte a legjobb étterem díját. Minden kényelem biztosítva van, amit csak el lehet képzelni: napfényes uszoda, jacuzzi, szauna, gőzfürdő, masszázs szalon áll a vendégek rendelkezésére. (Na jó, nem a miénkre.) Én még életemben nem voltam öt csillagos szállodában, így nagyon kellett vigyáznom, hogy ne essen le minden percben az állam vagy hogy ne fényképezzek le minden négyzetcentimétert. :-) Persze engem nem nagyon izgat, hogy emiatt hogyan néznek rám, de azért Billt igen, főleg, hogy ő a munkahelyét is képviselte. A szállodát a finom elegancia és a modern technika ötvözete jellemzi, ami egyszerre nyújt egyfajta klasszikus és egyben mai, korszerű élményt.
A szobánk a hatodik emeleten volt, ahová a bejelentkezést követően rögtön fel is mentünk. A bőröndjeinket a londiner még a megérkezéskor elvitte, mondván, majd felhozzák utánunk. Én persze állandóan forogtam, vajon hová vihették őket és honnan hozzák majd. Amint felérkeztünk, azon kezdtem el izgulni, vajon mennyi borravalót kéne adnunk a londinernek. Számoltunk fejben mindketten, miközben meg is jöttek a bőröndök – sajnos az egyikük füle törötten, így már nem éreztem magam olyan rosszul, ha keveset adtunk volna. Végignéztük a lakosztályunk, ami persze csodálatos volt, (jelenlegi árfolyamán 111.000 Ft lett volna, őrület!) nekem a fürdőszoba tetszett a legjobban. Már az maga egy kis lakás volt. Mire kigyönyörködtem magam, elindultunk a városba sétálgatni, fényképezgetni. Pár óránk volt csak hatig, amikor is a Hősök terén találkozónk volt Szabolccsal. Ugyanis vacsorára voltunk hivatalosak Szabolcshoz és feleségéhez, Adélhoz.
Szabolcs időben fel is tűnt a láthatáron, szegénynek nagyon fájt a nyaka már napok óta, alig tudta mozdítani. Sétálva tettük meg az utat a lakásukig, ami nincs messze a Hősök terétől. Adél már otthon várt minket, éppen a vacsorát készítve. A lakásuk nagyon hangulatos volt, tele gyertyákkal, fényekkel mindenfelé. Méretét tekintve pici, azonban galériás, ami sokat jelent. Nagyon jól éreztük magunkat egész este, alig akartak elengedni minket s mi is maradtunk volna még, de igen későre járt már. Mindannyian sajnáltuk, hogy ilyen messze lakunk egymástól. Sok mindenről beszélgettünk, sokat nevettünk, szóval igazán kellemes este volt. Többek között megvitattuk, kinek hogyan zajlott a válása (mert a társaságban mindenki túl volt már egyen), és közben azon nevettünk, hogy ezt biztosan nem sok ember hinné el nekünk. :-)) Adél már csak a közös este gondolatával is sokkolta a körülötte dolgozókat – amit persze igen viccesnek tartott. Majdnem éjfél volt már, mire rászántuk magunkat a búcsúzásra.
Másnap nem alhattunk sokáig, mert délelőtt újabb találkánk volt, méghozzá Nazsával (Nagy Zsuzsával), aki középiskolában volt évfolyamtársam. Nazsával az Oktogonnál találkoztunk és kiültünk egy közeli utcában az egyik étterem teraszára. Igazán hangulatos volt a hely, ő gyakran jár arrafelé. Az idő is nekünk kedvezett (habár az egész két hét alatt sem lehetett egy szó panaszunk sem). Egy ebéd mellett megvitattuk, mik történtek velünk az utóbbi másfél évben és szintén jókat nevettünk együtt. Sajnos nem maradhattunk sokáig, mert Nazsa sietett haza, ugyanis a két gyermekére vigyázó bébiszitter ideje kettőkor lejárt.
A délután hátralévő részét ajándékok keresésével és további fényképezéssel töltöttük. Időközben egyszer visszaszaladtunk a hotelba, ahol éppen akkor jöttek ágyneműt cserélni. Nem is tudom, kik voltak nagyobb zavarban: a takarítónők vagy én. Ők elvileg nem jönnek be akkor, ha a vendégek ott vannak, de mondtam nekik, hogy nyugodtan jöhetnek, amire hihetetlen gyors mozdulatokkal végezték a munkájukat. Én közben azt sem tudtam, hová menjek, hová nézzek. Legszívesebben felajánlottam volna a segítségem, dehát tudom, hogy ez ott nem szokás. Igy csak zavartan álltam az előszobában, amíg áthúzták az ágyat. Végül mondtam is Billnek, hogy inkább menjünk és a munka többi részét utánunk végezték el. Háááát úgy tűnik, nem nekem való ez a maximális kiszolgálás, vagy legalábbis igen furcsán érzem magam ilyen helyzetekben. Mint mindenhez, még a jóhoz is hozzá kell szokni. :-)
A nap, a hét, sőt a magyarországi tartózkodásunk utolsó találkozója jött el: újból találkoztunk Bill barátaival, akik immár hárman voltak. A szálloda halljában vártak minket és onnan sétáltunk el szintén egy Oktogon környéki étterembe. A fiúk borzasztóan jól érezték magukat. Sokat beszélgettek az iskolai éveikről és óriásiakat kacagtak egymáson, magukon. Én, a médiafelelős újból kattingattam, sőt egy kicsit videóztam is, ami nagyon jól sikerült. Bár a röhögéseken kívül nem sokat hallani, Billnek nagyszerű emlék marad. Érdekes volt látni, hogy ez a négy férfi mennyire különböző típus, és mégis milyen nagyszerűen megértik és megértették egymást. Érezni lehetett a levegőben, mennyire közel voltak/vannak egymáshoz, néha még engem is magával ragadott az érzés, mintha én is egy lettem volna közülük. Mosollyal az arcomon és a szívemben figyeltem, hogy ennyi év után milyen meleg barátság él köztük és hogy mennyi mindenre emlékeztek. Újra éjfél elmúlt, mikor a szálloda előtt elbúcsúztunk a fiúktól és az élményektől élénken, mégis holtfáradtan dőltünk az ágyba.
Hajnali öt órakor ébresztett minket az óra. Lassú mozdulatokkal mosakodtunk és készültünk el, majd csendben néztük a hajnali Budapest elsuhanó utcáit a taxi ablakából. Kicsit melankólikus hangulatban igyekeztem magamba szívni az utolsó magyarországi perceket, s a látványt, ami még ma is élénken él bennem. Újra végiggondoltam, mennyi minden történt velünk az utóbbi két hétben és mégha kicsit szomorkás hangulatban is mentem el, tudtam: szinte tökéletes volt ez a két hét. Tele élményekkel, boldog találkozásokkal, mosolygó arcokkal, sok-sok melegséggel a szívemben tértem vissza Kanadába, ami már egy kicsit a második otthonom.
A két ország élményei, mindennapjai semmilyen körülmények között nem összehasonlíthatók, s úgy érzem, bennem is két külön kis világot alkotnak. Eleinte erősen probálkoztam, hogy e kettőt eggyéolvasszam, azonban ma már látom, s tudom, nincs szükség erre és így van ez jól, ahogy van. Az otthonomat a lelkemben nem pótolhatja semmi sem, de nem is kell, hogy pótolja. Nincs is mit pótolni, hiszen az otthon mindig otthon marad, a családom mindig a családom marad, akárhol vagyok, akárhol élem is a mindennapjaim. Az érzések, a viszonyulások nem változnak - ahogyan a párom által láttam, még évtizedek múltán sem. :-)