Az otthoni tartózkodásunk második hete október 23-ával kezdődött, amikor is mi Pestre indultunk a Kardos családhoz. Mindenki nagyon féltett minket és nem tartották jó ötletnek az utat – habár végül semmit nem érzékeltünk abból, ami azokban az órákban Budapesten zajlott.
Amint megérkeztünk, Gábor és a lánya már várt ránk. A fiúk nagyon örültek a találkozásnak, jó volt őket nézni. Autóval mentünk Csepelre, miközben mutogatták egymásnak gyermekkoruk helyszíneit, nézték a változásokat, újdonságokat. Gábor családjával nagyon jól éreztük magunkat, igazán szimpatikus volt az, ahogyan élnek.
A gyerekek is végig velünk maradtak, ami kimondottan tetszett. Ők is belefolytak a beszélgetésbe, velünk nevettek, időnként ők is történeteket meséltek. Gábor annyira örült Billnek, hogy szinte mindent szeretett volna neki megmutatni, ami csak történt velük az utóbbi jó pár évben. Videófelvételeket, fényképeket... mindent, amit csak lehetett. Éreztem – amit a fiúk később meg is fogalmaztak -, hogy mennyire hiányoznak nekik a közös évek, a közös élmények, amit már nem tudnak bepótolni. Julika nagyon finom ebéddet készített nekünk, miután hosszasan beszélgettünk még, amíg időnk engedte. De a búcsúzás nem volt még igazi búcsú, hiszen azért indultunk a belvárosba, hogy egy másik régi barátjuk is csatlakozzon hozzánk, Jánosi László. 
A Keletivel szemben, egy kávéházban üldögéltünk, s jókat beszélgettünk. A fiúk persze nem fogytak ki a témából, csak meséltek, meséltek, meséltek egymásnak. Én közben fotóztam őket időnként, majd magukra is hagytam őket egy kicsit. Mégis csak róluk szól ez a nap, és más, ha a férfiak között egy nő is ül. A nap végi búcsú szintén nem lett az utolsó, mert a fiúk újabb találkát beszéltek meg úgy, hogy legközelebb még egy barátjuk is velünk tart majd, Szabó Tamás.
Hazafelé Bill ragyogott és nagyon boldog volt. Hiába, a barátokat nem pótolja semmi sem...
A következő két-három napunk újra Miskolcé volt. A kedd nagy részét Anyával töltöttem: a városba mentünk ajándékokat nézni, vásárolni. Nagyon élveztem vele lenni, utazni a szép kis autójában, bevásárolni együtt, csak úgy jönni-menni, beszélgetni. Az ilyen kis dolgok is mennyire tudnak hiányozni! Délután nagynéném, Mari és Gabi jött hozzánk, hogy még egyszer találkozhassunk, együtt lehessünk. Bill meglepetésként kapott tőlük egy kameraállványt, mert korábban szóba jött, hogy nincs neki és így nem tud pl. éjszakai képeket készíteni. Őszintén meg volt hatva, nagyon örült az ajándékának. Még egyszer köszi Gabi és Mari!!!
Nagyon szerettünk volna megnézni egy magyar filmet az otthoni tartózkodásunk alatt, így aznap este jó alkalom nyílt arra, hogy a családdal együtt mehessünk el. Már játszották a Szabadság, szerelem című filmet, amire mindenki kiváncsi is volt. Elmondhatatlanul örültem, hogy együtt néztük meg a filmet: Anya, Öcsi, Mari, Gabi, Bill és én. A film mindenkinek tetszett (annak ellenére is, hogy Joe Esterhas írta a forgatókönyvet), Bill el is érzékenyült a végén – bár nem ő volt az egyedüli. Újra boldogsággal a szívemben mentem haza és éreztem, mennyire nagyszerű együtt lenni a családdal!
Az utolsó miskolci napunkon délelőtt a temetőkbe mentünk, előszőr apához, majd az anyai nagyszüleimhez. A délutánt nagyon vártam, mert ekkora beszéltem meg
egy találkozót a munkahelyi barátaimmal. A Padlásban találkoztunk és persze mondanom sem kell, mennyire jól éreztem magam a barátaim körében. Először Orsi érkezett meg, örültem, hogy kicsit hármasban beszélgethetünk. Nemsokkal később csatlakozott hozzánk Bea és Anita is, majd Emese is befutott az ikrekkel. Jókat ettünk s közben még jobbakat beszélgettünk. Az idő nagyon igazságtalan volt, mert 
szinte elrepült az a pár óra, amit együtt töltöttünk és már búcsúzkodni is kellett.
Az est fennmaradó részét már csak a csomagolással töltöttük, pontosan méricskélve, nehogy túlsúlyosak legyenek a bőröndjeink. Anyáék is körülöttünk voltak, amitől az este újra hangulatos és meghitt lett. Be kell vallanom, ezen a napon már egyre mélyebben belém költözött az érzés, hogy hamarosan el kell majd mennünk, így voltak nehezebb pillanataim. A barátaim és Anyáék közelsége azonban sokat segített, mégha éppen ezek hiányától kezdtem is félni újra.
Végül csütörtök délben indultunk el Miskolcról Budapestre. Az állomásra Anyán
kívül Mari is kikísért minket, aminek nagyon örültünk. Készítettünk még pár képet, majd felszálltunk a vonatra. Hát ennyi hatalmas bőrönddel vonaton utazni egyáltalán nem könnyű feladat, mégha IC is. Mivel a helyjegyünk valahová a kocsi közepébe szólt, ami persze tömve volt, először úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be és kint, állva tesszük meg a két órás utat. Azonban észrevettük, hogy a mellettünk lévő kocsiban nincs senki, kicsit furcsálva is a helyzetet. Majd kiderült, a kocsi dohányzó volt, azonban üres. Igy átcipekedtünk és ott ültük végig az utat.
Pestre érkezve taxiba szálltunk és a Le Meridien szálloda felé vettük az irányt.
Amint megérkeztünk, Gábor és a lánya már várt ránk. A fiúk nagyon örültek a találkozásnak, jó volt őket nézni. Autóval mentünk Csepelre, miközben mutogatták egymásnak gyermekkoruk helyszíneit, nézték a változásokat, újdonságokat. Gábor családjával nagyon jól éreztük magunkat, igazán szimpatikus volt az, ahogyan élnek.
A gyerekek is végig velünk maradtak, ami kimondottan tetszett. Ők is belefolytak a beszélgetésbe, velünk nevettek, időnként ők is történeteket meséltek. Gábor annyira örült Billnek, hogy szinte mindent szeretett volna neki megmutatni, ami csak történt velük az utóbbi jó pár évben. Videófelvételeket, fényképeket... mindent, amit csak lehetett. Éreztem – amit a fiúk később meg is fogalmaztak -, hogy mennyire hiányoznak nekik a közös évek, a közös élmények, amit már nem tudnak bepótolni. Julika nagyon finom ebéddet készített nekünk, miután hosszasan beszélgettünk még, amíg időnk engedte. De a búcsúzás nem volt még igazi búcsú, hiszen azért indultunk a belvárosba, hogy egy másik régi barátjuk is csatlakozzon hozzánk, Jánosi László. 
A Keletivel szemben, egy kávéházban üldögéltünk, s jókat beszélgettünk. A fiúk persze nem fogytak ki a témából, csak meséltek, meséltek, meséltek egymásnak. Én közben fotóztam őket időnként, majd magukra is hagytam őket egy kicsit. Mégis csak róluk szól ez a nap, és más, ha a férfiak között egy nő is ül. A nap végi búcsú szintén nem lett az utolsó, mert a fiúk újabb találkát beszéltek meg úgy, hogy legközelebb még egy barátjuk is velünk tart majd, Szabó Tamás.Hazafelé Bill ragyogott és nagyon boldog volt. Hiába, a barátokat nem pótolja semmi sem...
A következő két-három napunk újra Miskolcé volt. A kedd nagy részét Anyával töltöttem: a városba mentünk ajándékokat nézni, vásárolni. Nagyon élveztem vele lenni, utazni a szép kis autójában, bevásárolni együtt, csak úgy jönni-menni, beszélgetni. Az ilyen kis dolgok is mennyire tudnak hiányozni! Délután nagynéném, Mari és Gabi jött hozzánk, hogy még egyszer találkozhassunk, együtt lehessünk. Bill meglepetésként kapott tőlük egy kameraállványt, mert korábban szóba jött, hogy nincs neki és így nem tud pl. éjszakai képeket készíteni. Őszintén meg volt hatva, nagyon örült az ajándékának. Még egyszer köszi Gabi és Mari!!!
Nagyon szerettünk volna megnézni egy magyar filmet az otthoni tartózkodásunk alatt, így aznap este jó alkalom nyílt arra, hogy a családdal együtt mehessünk el. Már játszották a Szabadság, szerelem című filmet, amire mindenki kiváncsi is volt. Elmondhatatlanul örültem, hogy együtt néztük meg a filmet: Anya, Öcsi, Mari, Gabi, Bill és én. A film mindenkinek tetszett (annak ellenére is, hogy Joe Esterhas írta a forgatókönyvet), Bill el is érzékenyült a végén – bár nem ő volt az egyedüli. Újra boldogsággal a szívemben mentem haza és éreztem, mennyire nagyszerű együtt lenni a családdal!
Az utolsó miskolci napunkon délelőtt a temetőkbe mentünk, előszőr apához, majd az anyai nagyszüleimhez. A délutánt nagyon vártam, mert ekkora beszéltem meg
egy találkozót a munkahelyi barátaimmal. A Padlásban találkoztunk és persze mondanom sem kell, mennyire jól éreztem magam a barátaim körében. Először Orsi érkezett meg, örültem, hogy kicsit hármasban beszélgethetünk. Nemsokkal később csatlakozott hozzánk Bea és Anita is, majd Emese is befutott az ikrekkel. Jókat ettünk s közben még jobbakat beszélgettünk. Az idő nagyon igazságtalan volt, mert 
szinte elrepült az a pár óra, amit együtt töltöttünk és már búcsúzkodni is kellett.Az est fennmaradó részét már csak a csomagolással töltöttük, pontosan méricskélve, nehogy túlsúlyosak legyenek a bőröndjeink. Anyáék is körülöttünk voltak, amitől az este újra hangulatos és meghitt lett. Be kell vallanom, ezen a napon már egyre mélyebben belém költözött az érzés, hogy hamarosan el kell majd mennünk, így voltak nehezebb pillanataim. A barátaim és Anyáék közelsége azonban sokat segített, mégha éppen ezek hiányától kezdtem is félni újra.
Végül csütörtök délben indultunk el Miskolcról Budapestre. Az állomásra Anyán
kívül Mari is kikísért minket, aminek nagyon örültünk. Készítettünk még pár képet, majd felszálltunk a vonatra. Hát ennyi hatalmas bőrönddel vonaton utazni egyáltalán nem könnyű feladat, mégha IC is. Mivel a helyjegyünk valahová a kocsi közepébe szólt, ami persze tömve volt, először úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be és kint, állva tesszük meg a két órás utat. Azonban észrevettük, hogy a mellettünk lévő kocsiban nincs senki, kicsit furcsálva is a helyzetet. Majd kiderült, a kocsi dohányzó volt, azonban üres. Igy átcipekedtünk és ott ültük végig az utat.Pestre érkezve taxiba szálltunk és a Le Meridien szálloda felé vettük az irányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése