Egy különleges nap

Ma 30 éves lettem.

Sosem voltam az a típus, akinek problémát okoz a kora, és őszintén úgy érzem, nem is leszek az.

Erre a napra például kimondottan vártam. Vártam, hogy 30 éves legyek, s legszivesebben az egész világ felé kiáltanám. ;)) Többektől hallottam, hogy a huszas éveink a legjobbak, az ember később már csak takargatni próbálja az éveit. Akkor már nem vagyunk gyerekek, de még elég közel ahhoz, hogy a játékosság bennünk legyen. Én hiszem, hogy mindez nem az éveken múlik, hanem rajtunk. Azt is hallottam viszont, hogy a harmincas éveinkben egyre kényelmesebben érezzük magunk a bőrünkben. Nos, én erre teljesen készen állok! :))

Úgy látom most, hogy a huszas éveim egyértelműen az útkeresés, önmagam kutatásának időszaka volt. Az utóbbi években egyre jobban érzem mindennek gyümölcsét - és meg kell mondjam, nagyon élvezem! :) Jobban ismerem, érzem önmagam, mint korábban bármikor. Jobban hallom a saját testem/lelkem jelzéseit és egyre jobban képes vagyok meg is érteni őket. Nem félek attól, hogy őszinte legyek magamhoz és másokhoz. A magam útját járom, és tudom, hogy az életemért elsősorban én vagyok a felelős. Igyekszem is ennek megfelelően cselekedni és minél kevesebbet bízni a sorsra. :) Megtanultam nemet mondani, őszintén és örömmel fogadni pozitív visszajelzéseket/bókokat, amikkel korábban voltak nehéz perceim. Ismerem a jó és kevésbé jó tulajdonságaimat és egyre sikeresebben bánok velük. A nőiességemet is jóval mélyebben és sokrétűbben élem meg, mint korábban bármikor. Nem sietek sehová, igyekszem mindennek megadni/kivárni a maga idejét. Korábban igen gyakran volt bennem valami belső feszültség, amit nem tudtam elkergetni. Gyakran éreztem, hogy valahol máshol kéne lennem, valahol máshol van a helyem. Mára ez szinte teljesen eltűnt és igazán jól érzem magam a bőrömben. Igyekszem jobban odafigyelni arra, ami nap mint nap körülvesz és tanulni az élet adta "leckékből".

Szóval a koromat minden szempontból nagyon élvezem, és valami azt súgja nekem, hogy a 30-as éveimben mindez csak tovább mélyül. :)

A mai nap nagyszerű alkalom volt arra, hogy mindezekre visszatekinthessek, és teljes arccal forduljak afelé, ami előttem áll.

Nagyon hálás vagyok az életnek, hogy úgy élek/gondolkodom/érzek/cselekszem, ahogyan ma. Mindezt sok-sok mindennek és sok-sok mindenkinek köszönhetem!

A tapasztalatok talán sokszor nem voltak a legkellemesebbek, sőt gyakran igen kegyetlenek és fájdalmasak, mégis minden alakított, formált.

Azt hiszem, amiatt sohasem panaszkodhattam, hogy milyen emberek vesznek körül. Nagyon-nagyon szerencsésnek érzem magam ebből a szempontból. Mindig nagyszerű barátaim voltak s vannak, akik úgy fogadtak el, amilyen vagyok. Akikkel nevetni és sírni, egymástól tanulni, jókat beszélgetni, a mindennapjainkat megosztani, egymás életének igazi részesei lenni... - mind-mind nagyon fontos élmények az életemben. Egész gyerekkoromtól kezdve mindig voltak emberek, akikre számíthattam, akik életükkel, gondolataikkal óriási hatást gyakoroltak rám. A családomért sosem győzök elég hálás lenni! Hihetetlen sokszínű és érdekes embereket hozott ebbe a családba a sors. Mindenkitől van mit tanulnom a mai napig. Elmondhatatlan nagy ajándék, hogy volt szerencsém még az üknagymamámat is ismerni (aki 102 éves volt), a dédszüleimet pedig ennél is közelebbről. Az apai dédnagymamám esküvői gyűrűjét, mint saját házassági gyűrűmet hordom, s valahogy úgy érzem, ezáltal az egész családom jóval közelebb van hozzám. Érdekes, milyen "varázserővel" bírnak néha a tárgyak, főleg, ha ennyi mindent megéltek már, mint ez a gyűrű. Egészen biztos, hogy a lányomnak, vagy a fiam feleségének én is továbbadom majd egyszer, ha ennek eljön az ideje...

Mindenkinek köszönöm a születésnapi köszöntést, és azt, hogy igazán különlegesnek érezhettem ma magam. A férjemtől ma megszámlálhatatlan sokszor hallottam, hogy "I love you Honey" vagy "Happy Birthday Tündérlány". Életem egyik legszemélyesebb ajándékait kaptam a 30. születésnapomra, amiért nem győzők elég hálás lenni!

Köszönöm, köszönöm, köszönöm!