Az élet ünneplése

Múlt hónap végén lett volna Apa 56 éves. Valahogy akkortájt nem éreztem úgy, hogy írni szeretnék a születésnapjáról, most mégis szükségét érzem. Talán az is közrejátszik, hogy eszembe jutott egy írás, amit még valamikor tavaly olvastam Denise oldalán. (Aki nem olvas angolul, a képekért azoknak is ajánlom, hogy lapozzák végig a bejegyzést.)

Denise kanadai férjének apukája halt meg akkor, aki egyáltalán nem szeretett volna "hagyományos" temetést. Semmi szomorú, lehangoló dolgot. Sokszínű és hihetetlen kalandos életet élt, s talán úgy érezte, mindehhez nem illene egy nagy és szomorú búcsú. Ehelyett inkább ünneplést, az élete ünneplését szerette volna. Igy ez is történt. A búcsúztatást a család teljesen intim körben tartotta: a feleség, a két fiú és Denise, az egyik fiú, Carsten felesége. Négyen indultak a természetbe, oda, hol Leonard, az apuka mindig otthon érezte magát. Mielőtt a fiúk vízre szálltak volna egy kenuval, a hamvakat egy kerámia edénykébe tették. Egy köteg zsályát gyújtottak a ceremónia kezdéseképpen, majd a felesége a hamvak egy részét a vízbe szórta a partról. Ezután Denise és az anyuka a parton maradtak, s csendben figyelték a két fiút, ahogy beeveznek a tó közepére, hogy apjuk megmaradt hamvait onnan szórhassák a vízbe. Minden hihetetlen békés volt, csendes és nyugodt. Végül a parton mindannyian koccintottak Leonard emlékére, mint apára, férjre, s barátra, majd történeteket meséltek róla és szívből jövően nevettek rajtuk.

Az élet, valaki életének efajta ünneplése mindig is közel állt a szívemhez, s úgy gondolom, Apa is örült volna valami hasonlónak. Mindenképpen valami örömtelinek, egyfajta ünneplésnek, ahol a jelenlévők őrá emlékezve esznek-isznak, sztorizgatnak, nevetgélnek...

Az ezévi hazalátogatásom alkalmával hosszú évek után végre felkerestem Apa egyik legjobb barátját. Egyrészt, hogy láthassam őt ennyi év után (kisgyerekként mindig Livingstonnak hívott :), de leginkább, hogy történeteket hallgathassak Apáról, olyanokat, amiket csak egy jóbarát tud nekem elmesélni. Ott ültünk Dénes kis lakásában a férjemmel, a fiúk borozgattak és éjszakába nyúlóan hallgattuk a történeteket, hangosan nevetgéltünk vagy el-elérzékenyültünk (legalábbis én). Ez a találkozás nagyon sokat jelentett nekem, és sokkal közelebb éreztem magamhoz Apát, mint évekig előtte.

A szavak, az emlékek csodákra képesek, ha van, aki megeleveníti őket. Nem érdemes kihagyni az ilyen lehetőségeket az életben, ma már én is tudom, hiszen minden egyes percük nagyobb gyógyír lehet, mint a fájdalom hordozgatása hosszú-hosszú évekig. Apa sírján az a felirat áll, hogy "Az hal meg, akit elfelejtenek". Az emlékek azonban nem kell, hogy mindig szomorúak vagy fájdalmasak legyenek. Persze a szomorúságnak is megvan a maga helye, de én minden pillanatban érzem, hogy Apa igazibb arcát látom, ha teljes szívvel és boldogan emlékszem rá.
Apa, én boldogan ünnepellek mosollyal az arcomon és mosollyal a lelkemben!

(A képek egyikén Apa és Anya állnak együtt.)