Doors Open Toronto - A nyitott kapuk hétvégéje

A múlt hétvégénk elég mozgalmas volt, minden napra akadt tennivaló bőven. Szombaton pl. Vera nénivel ebédeltünk North York központjában a Baton Rouge étteremben és nagyon kellemesen elbeszélgettünk. Ezúton is szeretnénk újra megköszönni Vera néni társaságát!

Délután Attiláékhoz mentünk, hogy aztán közösen induljunk az Árpiéknál rendezendő kerti partira, ami szintén nagyon jól sikerült és ahol újra nagyszerűen éreztük magunkat.

A vasárnap igaz otthon telt, de ez sem volt eseménytelen, hiszen apósom érkezett haza Magyarországról hajnalban. A közös ebéd után egész délután élménybeszámolókat hallgattunk egy kis videófelvétellel fűszerezve és persze nekünk is volt mit mesélni. Megkaptunk az Anya által küldött sok-sok ajándékot is. Nagyon köszönjük Anyukám mindketten!!!!

Mindezekkel annyira eltelt a hétvége, hogy sajnos egy programot ki kellett hagynunk, mégpedig a Doors Open Torontót. Szerencsére tavaly sikerült eljutnunk néhány helyre (sokszor nem egyszerű, mert hatalmas, néha órákig tartó sorok állnak a legérdekesebb helyszínek előtt), többek között egy nagy vitorláshajóra vagy az Ontario Place-re. Előzetes terveink szerint ezévben is megnéztünk volna egy-két érdekes épületet, de a hétvége elsodort minket.

Igaz, most ez a kis kirándulás elmaradt, de mindenképpen szerettem volna írni róla, hiszen Torontó életéhez szorosan kapcsolódik, és ha van lehetőségem, igyekszem az ilyeneket megemlíteni. :-)

Észak-Amerikában Torontó volt az első város, mely megrendezte ezt a rangos eseményt, s melynek gyökerei Európából származnak. 1984-ben Franciaország nyitotta meg elsőként kapuit e rendezvény keretein belül, majd őt követte Glasgow 1990-ben. Azóta 48 európai ország (köztük pl. London) teszi ugyanezt minden év szeptemberében. Európán kívül Ausztrália és az Egyesült Államok (pl. New York) csatlakozott a Doors Open mozgalomhoz Kanada mellett.

Múlt hétvégén Torontóban nyolcadik alkalommal rendezték meg a "Doors Open Torontót", amikor is 150 építészetileg, történelmileg, kultúrálisan vagy szociális szempontból jelentős épület nyitja meg kapuit a nyilvánosság előtt. A program tehát arra nyújt lehetőséget, hogy ingyen látogathassunk meg olyan épületeket, melyek egyébként vagy nem látogathatóak vagy csak belépő fejében. Több helyen találkozhatunk szervezett túrákkal, bemutatókkal vagy más egyéb érdekességekkel.
A múzeumoktól, színházaktól kezdve temetőkön, vallási épületeken, történelmi helyszíneken, világítótornyokon, gyárakon át egészen a bankokig, különleges lakóházakig, kúriákig sok mindent találunk a palettán. Igazán van miből válogatni!
Akit érdekel, miket lehetett megtekintetni, az katt ide!

Az alábbiakban pár olyan épületre kattinthattok, ahol körbenézhettek az internet segítségével. Végül pedig egy kis képcsokrot láthattok egy-két látogatható épületről.

(Egy megjegyzés a családnak: miután rákattintotok a helység nevére - talán várni kell majd kicsit, az egér folyamatos nyomva tartásával s mozgatásával körbe lehet nézni a termekben, a plafontól egészen a padlóig, magunk körül teljesen körbeforogva.)

1. The Carlu - Egy igen különleges történelmi épület, melyet a 30-as években Sir John Craig Eaton építtetet (Talán róla írok majd egyszer bővebben.), s mely épület az elegancia, a stílus megtestesítője. Ma a Carlu nagy rendezvények helyszíne, ahol pl több neves díjátadás, kitüntetés zajlik.
   
2. Elgin & Winter Garden Theatre - Az emeletes padlózatú színházat némafilmek számára építettek 1913-ban. Falain kézzel festett kerteket, kupoláján bükkfa leveleket láthatunk.
   
   
3. Hare Krishna Temple - A krishna templom (ami az öcsémet biztosan érdekelni fogja) 1899-ben épült presbiteriánus templomként. 1941-ben leégett, de hamar újjáépítették, majd '75-ben alakították át krishan templommá.


4. Mackenzie House - A Mackenzie ház 1858-ban épült. Ma házmúzeumként működik, mely hűen tükrözi a középosztálybeli William Lyon Mackenzie és családja életminőségét az 1850-70-es évekből. Mackenzie egyébként Torontó első polgármestere, újságíró és reformista politikus volt.


5. Spadina Museum - A ház eredetileg 1866-ban épült és nagyszerűen mutatja az idő változásával egy család, az Austin család ízlését, életstílusát generációkon át. A bútorokat annak idején a család vásárolta, s legtöbbje Torontóban készült, a dekorációk ezzel szemben a világ különböző pontjairól származnak.


6. LCBO North Toronto Station - Az épület erdetileg vasútállomás 1915-ből, melyet a Velencéből kapott torony fémjelez. Habár 1927-ig vasútállomásként is működött, de mindig árnyékában maradt a Union Station-nek. 1939-ben nyitották meg újra, mikor Erzsébet, angol királynő Torontóba érkezett, majd végül 1940-ben bérelte ki az LCBO. (Kanadában alkoholt csak és kizárólag olyan boltokban lehet kapni, ahol mást nem is árulnak ezen kívül. Kiskorúakat nem engednek be a boltokba, s így vásárolni sem tudnak. Az egyik ilyen bolt az LCBO, ahol a világ minden tájáról érkeznek sörök, borok és egyéb italok. Egy ilyen boltot láthattok itt most.)


7. St. Anne's Anglican Church - Kanadában ez az egyetlen bizánci stílusú anglikán templom, mely 1907-ben épült s melyet 1997-ben a nemzeti örökség részének nyilvánítottak.


8. Fort York - Fort York a Torontó Múzeum része, ahol Kanada legtöbb eredeti épületét láthatjuk az 1812-és háborúból, amikor is az Egyesült államok háborút indított Anglia ellen.

A hétvége képekben

Egy kis nosztalgia

Meskó Bertalan magyar nyelvű blogján, a MedIQ-n találtam a következő videófilmeket. Az oldalt nagyon ajánlom unokatesóm, Zoli figyelmébe, ha még nem ismerné, aki ebben az évben végez az orvosin. Hajrá Zoli!! ;-) (De biztosan nem mondok Neked újat.) No és mindenki másnak is ajánlom, akit érdekel az orvoslás és annak mai eredményei, hírei.
No de nem is elsősorban a blogról, hanem a videókról szerettem volna írni. Pontosabban az egyetemről, a Debreceni Egyetemről, ahol 6 évig tanultam én is - egyik szakomon Verával együtt. :-)
A kisfilmeken (az első a fiataloknak, a második a szülőknek szóló változat) külföldi diákok beszélnek és elsősorban a medikusi képzésről, de azért a kezdő- és befejező képsor a bölcsészkar épületét mutatja, ahol tanultam, s ami valóban szép és impozáns. Őket hallgatva kicsit nosztalgikus hangulatom támadt és újra visszavágyódtam a padok közé én is. Persze nem először és nem is utoljára érzem azt, milyen jó lenne újra tanulni...

Míg ott voltunk, Vera a megmondhatója, mennyi dolog miatt bosszankodtunk, amiben volt is persze sok igazság. A TO-sok embertelensége, a tanszék fejetlensége vagy a lehetőségek apró száma miatt eleinte gyakran éreztük elveszettnek, eszköztelennek magunkat. Tény azonban, hogy maga a tanszék borzasztó sokat fejlődött a mi éveink óta. Elég csak külső szemlélőként azt megnéznem, hogy ma már külön logója, stílusa van a tanszékünknek, míg a mi "időnkben" azt sem nagyon tudták, merre is haladjanak. (Talán Csoba Judittal valóban erős és jó kezekbe került a tanszék, amire nagy szüksége is volt.)

Szó, mi szó, nagyon jó volt nézni a kisfilmeket és örültem annak, hogy a külföldiek is jól érzik ott magukat. No persze ezek elsősorban reklámfilmek, így mi mást is mondtak volna, de szerintem valóban jó dolog Debrecenben egyetemistának lenni és ezt most kicsit átéreztem újra. :-) Hat év alatt sem múlt el az érzés, hogy jó csak ránézni is az épületre vagy az egyetem falai közt lenni, és öröm volt látni, hogy más is így van ezzel.

Igen, talán ez a bejegyzés kicsit édesdedre sikeredett, de a lényeg no, hogy büszke vagyok az egyetemünkre és ezt meg akartam osztani. :-))

P.S. Az első fiú, aki a videókon beszél, éppen torontói. ;-)

P.S. 2. Meskó Bertalan a magyar mellett egy angol nyelvű blogot is ír, ScienceRoll címen, ami nemcsak azért figyelemreméltó, mert a srác csak most negyedéves, hanem azért is, mert a világ(!) orvosi blogjai között a munkája ismert és elismert. Hát csak így tovább Berci! :-)

Május vége felé

Az elmúlt két hét szokás szerint gyorsan eltelt.

A Directory most már tényleg a célegyenesben, 29-én lesz az állófogadás a hírdetőkkel, business emberekkel. El sem hiszitek, mi mindenen mehet keresztül egy könyv a megjelenése előtt. Szerintem a directory mindegyiken átment. A főnököm hetekig nem aludt emiatt, de mostanra végre minden a helyére került. Ezen a héten minden reményünk szerint már a kezünkben lesz.

Nemrég készítettem Hobo jegyeket, ugyanis június végén Hobo koncertezik is itt és ad egy Faludy estet is. Igyekszem majd mindkettőn ott lenni! :-) Mondtam is Eszternek, ha már mi csináljuk a jegyeket, miért nem nyomtatunk magunknak is egyet-kettőt. ;-) Nemsokára a Neil Young Sétány is muzsikál egyet nekünk, habár őket nem valószínű, hogy látom majd. A plakátjaikat azért nyomtatjuk rendesen. :-)

Igy nyár elején az esküvői meghívók és keresztelők időszakát éljük, ezekből készítek mostanság többet. A Xerox nemrég előadást tartott nálunk a különféle, kimondottan a gépünkhöz gyártott papírokról és meg kell mondjam, nagyon érdekes dolgok vannak. Tudom, kívülről nem hangzik annak, de látni kéne őket. Van pl. olyan, nagyon vékony, nagyon jó tapintású papír, ami magától feltapad a falra, nem kell ragasztgatni, így sokkal esztétikusabb bármilyen információt kifüggeszteni. :-)

Múlt héten Bill végig szabin volt, irigyeltem is nagyon, habár nagyon ráfért már a pihenés. Ez amolyan igazi semmittevős, pihenős hét volt neki, amit tkp. a főnökei adtak a sok-sok előző hónapok munkájáért, túlóráiért.

Chris is itt volt nálunk a hosszú hétvégére, nemrég ment csak el. (A hosszú hétvége Viktória királynő születésnapjának köszönhető, amit ma ünnepelnek, így a mai, hétfői napot is itthon tölthettük.) Nagy nehezen sikerült elcipelni az állatkertbe, ahová persze nagyon nem akart jönni, s amit a végén jobban élvezett, mint mi. Külön öröm volt nekem, hogy új kedvencekre talált a gorillák személyében!!! :-)))))) Higgyétek el, nem sok közöm volt a dologhoz, a gorillák egyszerűen önmagukért beszéltek.... (A képeket az albumba hamarosan felteszem, de azért itt is megmutatok párat.)

Tegnap megnéztük a Shrek harmadik részét is a moziban, és azt kell, hogy mondjam, szerintünk nem érte el az előző kettő színvonalát. Ettől függetlenül ez az első hétvége rekordokat döntöget az anyagiakat tekintve, habár ez ilyenkor még sosem a minőségről szól, hanem arról, mennyien kíváncsiak a filmre.

A kellemes tavaszi idő itt is tartja magát, ahogyan Szöulban, habár ezen a héten 30 fok közelében is leszünk egy kicsit. Remélem Taiwanon is eláll az a sok-sok eső és Gábor is élvezheti a szép tavaszi napokat!

Huntsville, Algonquin Park - 4.

A kilátó után a „Spruce Bog Boardwalk” következett, mely két mocsáron vezetett minket keresztül, s mely útvonal kerekesszékkel is végigjárható. Az egyik nagy mocsár a Sunday Creek Bog, aminek vize savas, szinte semmi oxigént és csak nagyon kevés sót és ásványianyagot tartalmaz. Érdekes volt ezen a fura vidéken sétálgatni és közben tudni, hogy akár több ezer éves növényzet is lehet a lábunk alatt.

A séta egy részén elvileg láthattunk volna rovarevő növényeket, de nekünk nem sikerült. Vagy azért nem, mert nem voltunk elég figyelmesek, vagy azért – amire a kis ismertetőben is felhívták a figyelmünket -, mert előző látogatók leszakítgatták azokat. Mindenesetre érdekes látvány lett volna. A növény neve angolul Pitcher-plant, ami tehát csapdába csalja a rovarokat, majd kiszívja a fehérjéjüket, hogy saját fehérjét csináljon belőle.
Az északi lucfenyő erdők legismertebb madara, a Gray Jay (más néven Canada Jay vagy Whiskey Jack) lakik errefelé télen. A vándorlás veszélyeit elkerülendő, egész nyáron és ősszel élelmet gyűjtöget magának. Érdekes módon később a Gray Jay (a hangjához katt ide) emlékezetből találja meg az éléstárát. Akinek van kedve egy kis memóriajátékot játszani Gray Jay módra, az kattintson! :-)
Ebben a lucfenyő mocsárban (Spruce Bog) télen egyetlen zöldféle található csak, mégpedig a lucfenyő tűlevele. Igen alacsony tápanyagértéke van, mégis van egy madár, aki számára ez igen fontos jelentőséggel bír, ő pedig a Spruce Grouse. (Jaj, sajnos több itteni állatnak, növénynek nem tudom a magyar nevét. Aki véletlenül ki tud segíteni bármelyikkel , nagyon megköszönném!!)

Ebéd előtt még végignéztük a kiállításokat a park központjában (Visitor Centre), de ekkor már igen fáradtak voltunk. Sajnálkozva néztük a hatalmas, kitömött jávorszarvasokat, hiszen eggyel sem sikerült összefutnunk. Megtudtam itt többek között, hogy ha az ember augusztusban jár errefelé, akkor részt vehet a mindenki által kedvelt nyilvános farkasüvöltésen, amikor szakemberek hívogatják késő este a farkasokat, akik vissza is válaszolnak. Ez is érdekes lehet, talán egyszer mi is részt veszünk majd rajta.
Ahogyan korábban már említettem, mennyire összefügg az őzek és a jávorszarvasok száma, ugyanígy szoros kapcsolat van a farkasok és az őzek között, hiszen legfőbb prédájukat ők teszik ki. Az algonquini farkasok problémája, hogy viszonylag kicsik, súlyuk kb. 30 kg. Igy valóban nagy mértékben függnek az itteni őzállománytól. S mivel - mint már tudjuk - az őzek manapság kevesebben vannak, így farkasokat is ritkábban látni.

Visszafelé menet volt még egy kilátó, amit be volt tervezve, de már semmiben nem voltunk biztosak. Azt terveztük, hogy visszafelé a 60-as úton meg-megállunk fotózni, hiszen szebbnél szebb tavak mellett haladtunk el. Ez így is történt, és közben persze figyeltük a fákat, hátha mégis meglátunk egy jávorszarvast. Mindenki az erdőt figyelte, s arra nem is gondoltunk, hogy esetleg az út szélén állna egy, közvetlen az út menti árokban. Pedig pontosan ez történt, éppen ezért Attila vette elsőként észre, aki vezetett. Hirtelen fékezés, gyors kirepülés az autóból ki fényképezőgéppel, ki kamerával, majd az állat után eredés – mindez persze úgy kivitelezve, mintha teljesen láthatatlanok lennénk. (ha-ha)
Hát nem voltunk azok. Arról már nem is beszélve, hogy ha egy autó megáll az út mentén, akkor a többiek is rögtön fékeznek, ha látnak valamit, ha nem.

Mindezekkel együtt azt kell mondjam, a jávorszarvas volt a leghiggadtabb közöttünk. Egy ideig csak lépegetett a sűrű felé, és szerintem hagyta, hogy megpróbáljuk lefotózni. (Talán sztáralkat volt a kedves.) Hiába minden igyekezet, használható kép mégsem készült a jávorszavasról. Nagyon rafinált volt ezek szerint. Higgadtsága talán annak is volt köszönhető, hogy tudta – talán már tapasztalta -, míg ő lép egyet a sűrű bozótosban, addig mi csak csetlünk-botlunk utána. Azért nagyon izgalmas volt az egész. Életem első élő, sőt szabadban élő jávorszarvasa!! :-))))

Jól összeszúrkálva visszakászálódtunk az autóba, csak azért, hogy aztán pár száz méterrel később újra kiugorjunk. Most mi láttunk álló autót az út mentén, így már teljesen profi módon tudtuk, mit kell tenni. Újabb fejes a bozótosba. Mivel mi harmadik autóként érkeztünk, már csak jóval beljebb láthattunk a leányt, aki valószínűleg kevésbé volt értünk oda, mint korábbi társa. Belőle csak a videókamerán látszik valami, hiszen azzal én könnyebben rá tudtam közelíteni, mint a fiúk a fényképezőgéppel. (Ekkorra Andi és Dóri a fáradtságtól már ki sem szálltak az autóból.)

A kis jávorszarvas kalandjaink után a fiúk és én mégis úgy döntöttünk, hogy megmásszuk a már korábban betervezett kilátót, a lányok addig pihennek az autóban. (Ennek később ott láttuk hasznát, hogy hazaérve igen frissen nekiálltak előkészíteni a vacsorát. :-)
A túraút neve „Hardwood Lookout Trail” volt. Az igazat megvallva eléggé siettünk már ezen az úton két okból is. Egyrészt, mert Andiék vártak ránk az autóban, másrészt pedig mert nagyon meg voltunk ijedve (főleg, hogy ijesztgettük is egymást), hogy összefutunk egy medvével. Az ismertető szerint errefelé jó esélyünk lett volna rá. Az itteni bükkfa és cseresznyefa egymás mellett élésének ugyanis a fekete medve az egyik legnagyobb nyertese, hiszen mindkét fa bővelkedik tápanyagban, amire a macinak téli álma előtt nagy-nagy szüksége van. Igy ők is gyakran felmásznak ide, hogy jókat lakmározzanak. A jávorszarvas mellett ők a másik legnagyobb emlősök a parkban. Több, mint 2000 medve él a parkban, így minden 3 m2-re jut egy belőlük. (Itt éppen szimatolgat az egyik.) Ettől függetlenül - a leírások szerint - egyértelműen kerülik az emberrel való kontaktust, hacsak figyelmetlenségből nem hagyunk a szabadban ételt.

Na szóval, mindezektől eltekintve, félelmünkben jó gyorsan felszaladtunk a hegytetőre, viszonylag gyorsan kinéztünk a kilátóponton, fényképeztünk, majd hasonló tempóban leügettünk az autóig. Ekkor már szinte csak bemásztunk az autóba és a kis házinkónkig nagyjából eseménytelenül telt az utunk.
Minden fáradtság ellenére én nagyon fel voltam dobva, annyira örültem a sok új élménynek. (Nem véletlen, hogy még mindig erről a hétvégéről írok-olvasok. :-) De most már igazán a végéhez közeledünk. :-)

Sok mindenről írhatnék még, amit szerettem volna látni, bár első alkalommal két moose nem rossz eredmény így sem. :-) Mivel minden tóra jut legalább egy pár (egész életükre választanak párt), szép lett volna látni "common loon"-t, egy itteni igen jellegzetes madarat. Már a látványuk is nagyszerű, hangjuk pedig mindenképpen egyedi, s emlékezetes. Hallgassátok csak!

A vasárnapot abszolút a pihenésnek szenteltük. Egész nap csak napoztunk, sütögettünk, ettünk s jókat beszélgettünk. Sajnáltuk is, hogy haza kell mennünk, nagyon hamar elszállt ez a három nap.
A hazafelé útról csak annyit, hogy a vacsorát egy útközbeni hamburgeresnél terveztük (Webers Hamburgers), amiről Bill már olyan sokat mesélt. A bodega Torontótól északra található az út mentén és szinte mindenki ismeri. Faszénen sütögetik a még mindig hatalmas burgereket és valamiért nagyon kedvelt hely lett belőle. Hogy mennyire? Mivel eszméletlen sokan álltak meg mindig itt enni egyet, sokan tették ezt persze az út másik oldaláról is. Ennek elég sok baleset lett az oka. Igy ma már messziről látni lehet, hogy közeledünk a Webers felé, mert egy hidat(!) építettek elé, hogy mindenki veszély nélkül átballaghasson harapni egyet. Érdekes dolog ez egy kis bodega kedvéért, de ez itt megtörtént. Fiatal egyetemisták dolgoznak ott általában, akik igazán kedvesek és jókedvűek. Valóban jót ettünk mi is, nem bántuk meg, hogy megálltunk.

Hát ennyit akkor az algonquin parki hétvégénkről. Nagyon bízom benne, hogy még ebben az évben vissza tudunk menni és újabb nagyszerű élményekben lesz majd részünk! Na neeeem. Azért nem a medvére gondolok! :-))))))

P.S. A hétvége képeit feltettem az internetes albumunkba, ami jobb oldalt, a "kanadai-magyar oldalak" címszó alatt található. ;-)

Akik esetleg még ezek után is kedvet éreznek további olvasgatásra a park állatvilágáról, azok ezen az oldalon (The Science Behind Algonquin's Animals) sok mindent találnak majd. ;-)

Hunstville, Algonquin Park - 3.

Következő utunk egy 1.9 km-es túraút volt (Lookout Trail) egy fiatal algonquin parki erdőn keresztül egy magaslati pontig. A séta arra ad nagyszerű lehetőséget, hogy az Algonquin Park geológiai/földtani jellegzetességeit megvizsgáljuk. Senkit nem akarok a részletekkel untatni, így röviden csak pár érdekességről:
Az elmúlt egymillió évben négy alkalommal ment keresztül a Föld nagyobb lehülési időszakon, amit mindig melegebb periódus követett. A lehülés következtében voltak olyan részei észak-kanadának, ahol a nyarak annyira rövidek és hűvösek voltak, hogy az előző télből visszamaradt jég el sem tudott olvadni, mielőtt a következő leesett volna. Ennek eredményeképpen a rétegződött hó vastagsága elérte a több ezer métert is. Az elképesztő súlyú felhalmozódás következtében a hó jéggé alakult, ami elkezdett kimozdulni a hótömeg közepéről. Több ezer éven keresztül jónéhány ilyen, lassan mozgó jéglemez vagy gleccser terjedt ki majdnem egész Kanada és az USA északi területére és borította azok felszínét.

A negyedik és egyben utolsó gleccser az algonquin parkbéli 60-as út mentén húzódott vissza „csupán” 11.000 évvel ezelőtt. Korábban több, mint 3 kilóméter magas jégtömb magasodott itt, súrolva, legyalulva a vidéket, millió tonnányi homokot, követ hozva magával.
Ilyen hatalmas kövek között sétáltunk fel a kilátóig, ahol csodás kilátás tárult elénk. Kb. 525 méterrel lehettünk a tengerszint felett és 125 méterrel magasabban a Lake of Two Rivers tónál, melyre (többek között) kilátásunk nyílott. A látvány mellett - ami minden évszakban lélegzetelállító lehet - furcsa érzéssel tölti el az embert maga a tudat is, hogy valaha itt minden 20 kilóméterrel a földfelszín alatt volt. Szél és víz, jég és hó, az eljegesedés és felolvadás váltakozása építette ki ezt a hatalmas kőtömeget.

A köveknek (szikláknak) támaszkodva és a látványban gyönyörködve mindannyian egyetértettünk abban, hogy ősszel vissza kell majd jönnünk ide és a tájat az ősz színeivel is meg kell csodálnunk. Hát reméljük így lesz! :-)

Huntsville, Algonquin Park - 2.

Mivel úgy tudtuk, hogy az Algonquin Provincial Park csak 9 órakor nyit, így nem is indultunk el korábban, pedig szerettünk volna. Később kiderült, hogy áthajtani át lehet a parkon bármikor, csak a túraútvonalakat nem lehet igénybe venni jegy nélkül.
Ahogy a képen is látszik a park déli részét szeli át a 60-as út, csak ez az egyetlen hely, ahol be lehet autózni hosszabban. Máshol csak rövid utak vezetnek befelé, amik hamar véget is érnek, így a park nagy részébe csak a vizen keresztül, kenuval lehet bejutni, vagy kisrepülővel berepülni.

A park 7.725 km2-nyi területén több, mint 2.000 tó található (ezen a térképen a tavak sokasága nagyszerűen látható, főleg ráközelítve - a térkép alapvetően kenu útvonalakat jelöl), valamint több, mint 1000 növény- és 200 állatfaj él ezen a hatalmas területen. Mivel a park az északi örökzöldek és a déli lombhullató erdő átmenete, így ökológiailag igen sokszínű. Az Algonquin Park területén több, mint 2.100 kilométernyi utat tehetünk meg kenuval, az itteni tavak, folyók, patakok, mocsarak hatalmas rendszerén keresztül. Akik inkább a szárazföldön maradnának, azok élvezhetik pl. a több, mint 140 kilóméternyi kerékpárutat, mely lélegzetelállító tájakon visz keresztül. Ahogy már említettem, autóút nincs a park belseje felé haladva, így valóban az érintetlen vadon szépségeit csodálhatjuk.
Nyáron sokféle programot kínál látogatóinak a park. Hogy csak párat említsek: természettudósok által vezetett szervetett séták, speciális program gyerekeknek, filmvetítés esténként a „Pog Outdoor Theatre”-ben, júliusi séta a Logging múzeumban vagy a mindenki által kedvelt farkasüvöltés augusztusban. Szerencsére minden évszakban mutat nekünk valamit a természet az itteni állatvilágból. Tavasszal pl. nagyon jó eséllyel találkozhatunk jávorszarvasokkal, amit én is tanusíthatok. :-) Nyáron szinte mindenki feltűnik valahol, jávorszarvasok, medvék, őzek, mókusok, búvármadarak és még sorolhatnám. Ősszel pl. gyakrabban láthatunk hódokat, akik éppen télire gyűjtögetnek. Télen pedig, amikor minden csendes az erdőkben, a farkasok üvöltését hallgathatjuk.

A 60-as út tehát az egyetlen lehetőség, ahol autóval közelíthetjük meg a parkot és az út mentén rengeteg, érdekesnél érdekesebb turistút található. (A térképen csak a 60-as út és a pirossal jelölt turistaútvonalak láthatók.) Mi is végigmentünk páron, amennyire időnk engedte, hiszen nem szerettük volna, ha az erdőben ér minket az este.

Az első utunk a „Mizzy Lake Trail” túraút volt. A "turistaút" egyébként annyit jelent itt, a vadonban, hogy az út kezdetén kis füzetet vehetünk magunkhoz, amiben részleteket olvashatunk a túráról, pl. hogy hol mire érdemes figyelni; illetve hogy a fákon kék körök jelzik a helyes irányt. Ezenkívül minden érintetlen és természetadta, sehol egy lélek.
A Mizzy Lake Trail egy 11 kilóméteres – s talán a leghosszabb - túraútvonal, így sajnos ezen nem is tudtunk végigmenni, hiszen, ahogyan írják is, erre érdemes legalább 5-6 órát rászánni. Ebben az esetben viszont máshová nem tudtunk volna elmenni, így csak elkezdtük az utat, majd kb. egy óra múlva visszafordultunk. Minden útvonal szakaszokra van felosztva (ahogyan a képen is látható), és a kis füzetekben ezekről a szakaszokról olvashatunk bővebben.
A Mizzy első szakaszán pl. csodálatos hódvárak mellett haladtunk el. Ma már kevesebb hód található a park területén, mint korábban, bár a számuk így is eléri a 10.000 főt. A hódok élesen kitűnnek a park többi állatai közül. A legtöbb állatnak alkalmazkodnia kell a környezetéhez, a hód azonban a környezetét alakítja át saját igényeinek megfelelően. Csak hogy mást ne említsek: egy kis mesterséges tó kialakításával rengeteg más állat javát is szolgálja, akik egyébként nem is lennének ott, ha a tó nem lenne. Békák, kócsagok, kacsák és teknősök, jávorszarvasok és pézsmapatkányok – mind élelmet és védelmet találnak az ezernyi hódok által felduzzasztott tavakban és annak környékén.

Az út során, a szerencsésebbek vidrákat is láthatnak, őzeket már nagyobb eséllyel. Érdekes volt számomra megtudni, mennyire szoros kapcsolat lehet olyan állatok között is, akikre nem is gondolnánk. A szarvasok számának csökkenése pl. a parkban a jávorszarvasok ("moose", Európában "elk") rohamos növekedését idézte elő. A szarvasok ugyanis olyan élősködőket hordoznak, amik rájuk nézve ártalmatlanok, azonban a jávorszavasok számára halálosak. Amikor a parkban bőven akadtak szarvasok/őzek, a jávorszarvasok száma igen alacsony volt, mert nem tudták megelőzni a parazitákkal való találkozást. Most azonban, hogy a szarvasok száma egyre csökken, a jávorszarvasoké óriási méreteket ölt.

Ezen a túrán egyébként jó eséllyel találkozhatunk jávorszarvasokkal is, habár mi nem itt láttuk őket. Méretük, látványuk tiszteletet parancsoló, a legmagyobb termetű állatok is itt, a parkban. A bika marmagassága több, mint 2 méter és súlya 500 kg felett van. A moose növényevő állat, leginkább vizi növényzettel, fák, bokrok leveleivel táplálkozik. Nyáron pl. képes 50 kg növényzetet is lelegelni egy nap! Egész évben igen kevés hangot hallatnak, de párzás idején - ami szeptember közepét jelenti itt, az Algonquin Parkban - hanggal is kommunikálnak. Hallgassatok bele pl. a nőstény hangjába párzás idején! Woow!!! Csodálatos, mégis kicsit ijesztő lehet ilyesmit hallani az erdőben, nem messze tőlünk...

A farkasok és a medvék jelentik a jávorszarvas két fő ellenségét, habár mérete és hatalmas ereje okán viszonylagos biztonságban él a támadásoktól. A fekete medvék pl. kora nyáron támadnak a jávorszarvasok kicsinyeire, hiszen ekkor a legvédtelenebbek.

Nagyszerű lehet ezt a hatalmas állatot pl. kenuzás közben a vízben látni nyugodtan, komótosan enni-inni. Hát nem gyönyörű? :-) Persze mi sem panaszkodhatunk, hiszen kétszer is láttunk egyet-egyet az út mentén hazafelé menet, és követtük is őket egy ideig az erdőbe, amig persze ők engedték. Hiszen nekik egy-két lépés és azonnal eltűntek a fák között, míg mi össze-vissza vesződtünk az ágakkal, szúrós bokrokkal. Vicces látvány lehettünk egyébként, ahogy próbálkoztunk a lehetetlennel. De előnyünkre legyen mondva, nagyon kitartóak voltunk. Volt, hogy már messziről láttunk autót az út mentén, s tudtuk, ez csak egyet jelenthet: „moose”. Ki is pattantunk az autóból azon nyomban, és mintha nem is méteresnél is magasabb bozótosban gázolnánk, igyekeztünk minél csendesebben (ha-ha), és gyorsabban (ha-ha-ha) megközelíteni az állatot. A helyzet bonyolultságából adódóan túl sok jó fénykép nem nagyon készült, mert igen nehéz szemünkkel az állatot s nem a földet figyelve, mozgás közben a géppel fókuszálva jó képet csinálni. Biztosan lehetséges, de mi még igen kezdők vagyunk az efajta természetfotózásban. :-) Viszont nálam videókamera volt, amivel jóval gyorsabban tudtam a jávorszarvasra közelíteni, sőt, még fókuszálnom sem kellett, így videón jobban látható lesz a drága. Azon leszek, hogy ezt valamilyen módon veletek is megoszthassam majd. (A kameránk nem digitális.)

A következő postban egy olyan túráról írok majd, ami egy csodás kilátóhoz vezetett.

Huntsville, Algonquin Park - 1.

Hol is kezdjem? Annyi mesélnivalóm van a múlt hétvégével kapcsolatosan, hogy akár egy kisebb könyvet is megtöltene. Igy jobb híján igyekszem több részletben (minél rövidebben) leírni mindazt, ami számomra érdekes, fontos volt és ami megérintett.
A kanadai vadonnal való első találkozásomról van szó.

Barátainkkal kis házikót béreltünk ki három napra Huntsville városkában, ami 3-4 órányi autózásra van Torontótól és 20 percre az Algonqiun Nemzeti Parktól. Huntsville, Muskoka kerület egy része, ami természetesen még mindig Ontario megyén, jobban mondva tartományon belül található. Sok torontóinak van hétvégi háza errefelé, nagyon kedvelt üdülőterülete ez Ontariónak télen – nyáron, ezért is nevezik „cottage country-nak”.
A házikót interneten keresztül találtuk meg, ami nem is volt olyan egyszerű feladat, hiszen a legtöbb házat (cottage) hetekre, hónapokra lehet kibérelni. Azért akadtak olyanok is - elfogadható áron, amiket pár napra is igénybe lehet venni, szerencsénkre ilyen volt a miénk is.
Pénteken reggel indultunk, s nagyon igyekeztünk mindent betuszkolni az autóba, hiszen nem tudtuk pontosan, mire számítsunk a házban. Annyi kaját vittünk, mintha legalább egy hétre készülődnénk, érdekes módon azonban a hét végére majdnem minden elfogyott.
Dél körül érkeztünk meg és viszonylag könnyen meg is találtuk a házikónkat, amit azonban a tulaj még tisztogatott, így volt egy bő óránk csatangolni a környéken, mielőtt elfoglaljuk a házat. Virginia, a cottage tulajdonosa igen egyértelműen elmagyarázta, merre találjuk a közelben lévő magánstrandot, amit csak a környékbeli lakók használhatnak. Ehhez képest mi össze-vissza autóztunk, mire találtunk egy strandot, habár még akkor sem voltunk teljesen biztosak benne, hogy azt találtuk meg, amiről Virginia beszélt. Minden hihetetlen csendes és békés volt, hiszen a főszezon előtt vagyunk még. Ez is volt az egyik oka annak, hogy május elejére beszéltük meg ezt a hétvégét és nem vártuk meg a természet teljes kizöldülését. Ugyanis egy-két héten belül nemcsak az emberek, de a fekete legyek (black flies) is megérkeznek, akik másfél hónapig szépen ellepik a terepet és jókat lakmároznak belőlünk. Leginkább víz környékén találhatók, de vízből kisebb-nagyobb annyi van errefelé, hogy szinte lehetetlen elkerülni ezeket a kedves állatokat.
Nekünk szerencsére sikerült, amit csakis az időzítésnek köszönhetünk.
A ház nagyon barátságos volt, rögtön megszerettük és hamar otthon is éreztük magunkat benne. Az idővel is eszméletlen szerencsénk volt, így a napozni vágyók már péntek délután kiülhettek bikiniben a napra. Elmondhatatlanul élveztük a nyugalmat, ami körülvett minket, órákig mást sem csináltunk, csak szívtuk magunkba a természetadta pozitív energiát. Bill és Attila egy-egy sör mellett beszélgettek, Andi és lánya, Dóri rögtön kiültek napozni. Én is követtem őket, azonban viszonylag hamar feladtam a harcot. Még aznap, a verandán álló BBQ sütőn megsütöttük a shiskabob-ot, magyarul saslikot, amit már előző nap elkészítettem, bepácoltam. Nagyon finom lett, jól bevacsoráztunk belőle.
Vacsora után pedig felkerekedtünk, hogy négy keréken elguruljunk Huntsville belvárosába és sétálgassunk egy kicsit. A mi házunk ugyanis a várostól kb. 10-15 percnyi autózásra volt az erdőben. Voltam már párszor ilyen és ehhez hasonló kis városkákban, amik minden alkalommal elvarázsoltak. Minden nagyon nyugodt, barátságos és hívogató; az emberek mosolygósak, kedvesek és nagyon segítőkészek. A városkában kb. 18.000-en laknak, s a környék valóban varázslatos. Csak a város körül 144 tó található és a két környékbeli parkkal együtt (Algonquin Provincial Park, Arrowhead Provincial Park) Huntsville igazi kirándulóparadicsom. A kis séta és egy jó nagy adag fagyi után visszaautóztunk a házikónkhoz és egy kis beszélgetés, kandalló melletti melegedés és a természet hangjainak hallgatása után viszonylag hamar elaludtunk mindannyian.
Az egész szombatot az Algonquin Parkban terveztük, de erről bővebben majd a következő posztban.

Egy kis tavasz út közben a munkahelyig

Egy hirtelen jött koncert

Múlt hét hétfő délután még a munkahelyemen voltam, mikor Bill rámcsörgött, hogy megkérdezze, ugye nem szeretem Ricky Martint. ;-)
A munkahelyén ugyanis felajánlottak négy jegyet az aznap esti koncertre, amiből kettő lehetne az övé is akár. Mondtam neki, miért is ne, menjünk, én szeretem a latin zenét, biztosan nagyszerű lesz. Vonakodva hát - csakis miattam, de elfogadta Bill a két jegyet, így munka után egy órával már az Air Canada Centre-ben ültem, a koncert kezdetét várva.

Ez a koncert a Black and White turné egyik állomása volt, ami azóta is folyamatosan zajlik, nagy sikerrel.

Én igazán élveztem a koncertet, habár kicsit más zenét kaptam, mint amit vártam. Igaz, nem is követem Ricky Martin zenéjét, így fogalmam sem volt, merrefelé tart mostanság. Érdekes volt, hogy az est folyamán kétszer is beszélt hosszabban a közönséghez, igen elmélyülten, komolyan. Egyrészt magáról, arról, hogy 12 éves kora óta része a showbiznisznek és sokáig magával is ragadta ez az őrület, de ma már nagyon igyekszik minél többet befelé nézni, és az igazán fontos dolgokkal foglalkozni az életben. Beszélt arról, mennyire hálás az életnek, igyekszik köszönetet mondani minden egyes napért, és nagyon jól érzi végre magát újra a bőrében. Fontos számára, hogy jó dolgokat tegyen az életben, s mivel lehetősége van rá, áldozzon is ezekért. Szerinte ha csak gondolunk a jó dolgokra, minél többen, minél többször, már attól is jobb lesz a világ. Erre ösztökélte a közönségét többször is.

Ezeket a is monológokat nem egyszer egy-egy pörgősebb szám után mondta el, így azt kell mondjam, nem igen volt olyan, hogy fél órán át mindenki magánkívül táncol, mert Ricky hamar lehiggadt és le is lassított. Azt éreztem, hogy az egyik elsődleges célja nemcsak az, hogy egy fergeteges bulit csapjon (no azért az sem volt mellékes), hanem hogy üzenjen a közönségének, átadjon valamit. Persze volt fenékrázás is elég, de az összkép - számomra - nem erről szólt.

A zene érdekes és szerintem változatos volt, egy-kettő még majdnem Billnek is tetszett. :-)))) A latinos zene mellett volt egy kis rock, sőt brazíliai és afrikai ritmusok is. Abban mindketten egyetértettünk, hogy Ricky Martin nagyon jó showman, és a belőle áradó pozitív energiából mindenkinek jutott a hatalmas arénában.
A koncertbevételek egy része a Ricky Martin Alapítványhoz kerül, ahol a gyermekek jólétét igyekeznek támogatni szerte a világban, különös tekintettel a szociális ellátásra, egészségre és oktatásra.

Jó show volt, jó hanggal, jó zenével és egy jó emberrel. :-)