Huntsville, Algonquin Park - 4.

A kilátó után a „Spruce Bog Boardwalk” következett, mely két mocsáron vezetett minket keresztül, s mely útvonal kerekesszékkel is végigjárható. Az egyik nagy mocsár a Sunday Creek Bog, aminek vize savas, szinte semmi oxigént és csak nagyon kevés sót és ásványianyagot tartalmaz. Érdekes volt ezen a fura vidéken sétálgatni és közben tudni, hogy akár több ezer éves növényzet is lehet a lábunk alatt.

A séta egy részén elvileg láthattunk volna rovarevő növényeket, de nekünk nem sikerült. Vagy azért nem, mert nem voltunk elég figyelmesek, vagy azért – amire a kis ismertetőben is felhívták a figyelmünket -, mert előző látogatók leszakítgatták azokat. Mindenesetre érdekes látvány lett volna. A növény neve angolul Pitcher-plant, ami tehát csapdába csalja a rovarokat, majd kiszívja a fehérjéjüket, hogy saját fehérjét csináljon belőle.
Az északi lucfenyő erdők legismertebb madara, a Gray Jay (más néven Canada Jay vagy Whiskey Jack) lakik errefelé télen. A vándorlás veszélyeit elkerülendő, egész nyáron és ősszel élelmet gyűjtöget magának. Érdekes módon később a Gray Jay (a hangjához katt ide) emlékezetből találja meg az éléstárát. Akinek van kedve egy kis memóriajátékot játszani Gray Jay módra, az kattintson! :-)
Ebben a lucfenyő mocsárban (Spruce Bog) télen egyetlen zöldféle található csak, mégpedig a lucfenyő tűlevele. Igen alacsony tápanyagértéke van, mégis van egy madár, aki számára ez igen fontos jelentőséggel bír, ő pedig a Spruce Grouse. (Jaj, sajnos több itteni állatnak, növénynek nem tudom a magyar nevét. Aki véletlenül ki tud segíteni bármelyikkel , nagyon megköszönném!!)

Ebéd előtt még végignéztük a kiállításokat a park központjában (Visitor Centre), de ekkor már igen fáradtak voltunk. Sajnálkozva néztük a hatalmas, kitömött jávorszarvasokat, hiszen eggyel sem sikerült összefutnunk. Megtudtam itt többek között, hogy ha az ember augusztusban jár errefelé, akkor részt vehet a mindenki által kedvelt nyilvános farkasüvöltésen, amikor szakemberek hívogatják késő este a farkasokat, akik vissza is válaszolnak. Ez is érdekes lehet, talán egyszer mi is részt veszünk majd rajta.
Ahogyan korábban már említettem, mennyire összefügg az őzek és a jávorszarvasok száma, ugyanígy szoros kapcsolat van a farkasok és az őzek között, hiszen legfőbb prédájukat ők teszik ki. Az algonquini farkasok problémája, hogy viszonylag kicsik, súlyuk kb. 30 kg. Igy valóban nagy mértékben függnek az itteni őzállománytól. S mivel - mint már tudjuk - az őzek manapság kevesebben vannak, így farkasokat is ritkábban látni.

Visszafelé menet volt még egy kilátó, amit be volt tervezve, de már semmiben nem voltunk biztosak. Azt terveztük, hogy visszafelé a 60-as úton meg-megállunk fotózni, hiszen szebbnél szebb tavak mellett haladtunk el. Ez így is történt, és közben persze figyeltük a fákat, hátha mégis meglátunk egy jávorszarvast. Mindenki az erdőt figyelte, s arra nem is gondoltunk, hogy esetleg az út szélén állna egy, közvetlen az út menti árokban. Pedig pontosan ez történt, éppen ezért Attila vette elsőként észre, aki vezetett. Hirtelen fékezés, gyors kirepülés az autóból ki fényképezőgéppel, ki kamerával, majd az állat után eredés – mindez persze úgy kivitelezve, mintha teljesen láthatatlanok lennénk. (ha-ha)
Hát nem voltunk azok. Arról már nem is beszélve, hogy ha egy autó megáll az út mentén, akkor a többiek is rögtön fékeznek, ha látnak valamit, ha nem.

Mindezekkel együtt azt kell mondjam, a jávorszarvas volt a leghiggadtabb közöttünk. Egy ideig csak lépegetett a sűrű felé, és szerintem hagyta, hogy megpróbáljuk lefotózni. (Talán sztáralkat volt a kedves.) Hiába minden igyekezet, használható kép mégsem készült a jávorszavasról. Nagyon rafinált volt ezek szerint. Higgadtsága talán annak is volt köszönhető, hogy tudta – talán már tapasztalta -, míg ő lép egyet a sűrű bozótosban, addig mi csak csetlünk-botlunk utána. Azért nagyon izgalmas volt az egész. Életem első élő, sőt szabadban élő jávorszarvasa!! :-))))

Jól összeszúrkálva visszakászálódtunk az autóba, csak azért, hogy aztán pár száz méterrel később újra kiugorjunk. Most mi láttunk álló autót az út mentén, így már teljesen profi módon tudtuk, mit kell tenni. Újabb fejes a bozótosba. Mivel mi harmadik autóként érkeztünk, már csak jóval beljebb láthattunk a leányt, aki valószínűleg kevésbé volt értünk oda, mint korábbi társa. Belőle csak a videókamerán látszik valami, hiszen azzal én könnyebben rá tudtam közelíteni, mint a fiúk a fényképezőgéppel. (Ekkorra Andi és Dóri a fáradtságtól már ki sem szálltak az autóból.)

A kis jávorszarvas kalandjaink után a fiúk és én mégis úgy döntöttünk, hogy megmásszuk a már korábban betervezett kilátót, a lányok addig pihennek az autóban. (Ennek később ott láttuk hasznát, hogy hazaérve igen frissen nekiálltak előkészíteni a vacsorát. :-)
A túraút neve „Hardwood Lookout Trail” volt. Az igazat megvallva eléggé siettünk már ezen az úton két okból is. Egyrészt, mert Andiék vártak ránk az autóban, másrészt pedig mert nagyon meg voltunk ijedve (főleg, hogy ijesztgettük is egymást), hogy összefutunk egy medvével. Az ismertető szerint errefelé jó esélyünk lett volna rá. Az itteni bükkfa és cseresznyefa egymás mellett élésének ugyanis a fekete medve az egyik legnagyobb nyertese, hiszen mindkét fa bővelkedik tápanyagban, amire a macinak téli álma előtt nagy-nagy szüksége van. Igy ők is gyakran felmásznak ide, hogy jókat lakmározzanak. A jávorszarvas mellett ők a másik legnagyobb emlősök a parkban. Több, mint 2000 medve él a parkban, így minden 3 m2-re jut egy belőlük. (Itt éppen szimatolgat az egyik.) Ettől függetlenül - a leírások szerint - egyértelműen kerülik az emberrel való kontaktust, hacsak figyelmetlenségből nem hagyunk a szabadban ételt.

Na szóval, mindezektől eltekintve, félelmünkben jó gyorsan felszaladtunk a hegytetőre, viszonylag gyorsan kinéztünk a kilátóponton, fényképeztünk, majd hasonló tempóban leügettünk az autóig. Ekkor már szinte csak bemásztunk az autóba és a kis házinkónkig nagyjából eseménytelenül telt az utunk.
Minden fáradtság ellenére én nagyon fel voltam dobva, annyira örültem a sok új élménynek. (Nem véletlen, hogy még mindig erről a hétvégéről írok-olvasok. :-) De most már igazán a végéhez közeledünk. :-)

Sok mindenről írhatnék még, amit szerettem volna látni, bár első alkalommal két moose nem rossz eredmény így sem. :-) Mivel minden tóra jut legalább egy pár (egész életükre választanak párt), szép lett volna látni "common loon"-t, egy itteni igen jellegzetes madarat. Már a látványuk is nagyszerű, hangjuk pedig mindenképpen egyedi, s emlékezetes. Hallgassátok csak!

A vasárnapot abszolút a pihenésnek szenteltük. Egész nap csak napoztunk, sütögettünk, ettünk s jókat beszélgettünk. Sajnáltuk is, hogy haza kell mennünk, nagyon hamar elszállt ez a három nap.
A hazafelé útról csak annyit, hogy a vacsorát egy útközbeni hamburgeresnél terveztük (Webers Hamburgers), amiről Bill már olyan sokat mesélt. A bodega Torontótól északra található az út mentén és szinte mindenki ismeri. Faszénen sütögetik a még mindig hatalmas burgereket és valamiért nagyon kedvelt hely lett belőle. Hogy mennyire? Mivel eszméletlen sokan álltak meg mindig itt enni egyet, sokan tették ezt persze az út másik oldaláról is. Ennek elég sok baleset lett az oka. Igy ma már messziről látni lehet, hogy közeledünk a Webers felé, mert egy hidat(!) építettek elé, hogy mindenki veszély nélkül átballaghasson harapni egyet. Érdekes dolog ez egy kis bodega kedvéért, de ez itt megtörtént. Fiatal egyetemisták dolgoznak ott általában, akik igazán kedvesek és jókedvűek. Valóban jót ettünk mi is, nem bántuk meg, hogy megálltunk.

Hát ennyit akkor az algonquin parki hétvégénkről. Nagyon bízom benne, hogy még ebben az évben vissza tudunk menni és újabb nagyszerű élményekben lesz majd részünk! Na neeeem. Azért nem a medvére gondolok! :-))))))

P.S. A hétvége képeit feltettem az internetes albumunkba, ami jobb oldalt, a "kanadai-magyar oldalak" címszó alatt található. ;-)

Akik esetleg még ezek után is kedvet éreznek további olvasgatásra a park állatvilágáról, azok ezen az oldalon (The Science Behind Algonquin's Animals) sok mindent találnak majd. ;-)