Kanada őslakosai 3. Az északnyugati part

Kanada északnyugati partjai földrajzilag csodálatosan változatosak. Megtalálható itt a hosszú tengerpartoktól kezve a mély fjordokon át egészen a hófödte hegységekig sokféle táj. A hőmérséklet enyhe, januárban fagypont felett van, júliusban pedig kevesebb, mint 18 C.

Élelemből is volt bőséggel: szarvas, medve, jávorszarvas és hegyi kecske, mind nagyszerű táplálékot jelentettek az itt élőknek, emellett tengeri emlősök és halak, kagylók is óriási mennyiségben álltak rendelkezésre. Az ehető gyümölcsök, gumók és növények fontos szerepet játszottak az itt élők étkezésében. Az egyik legfontosabb eledel a lazac volt, amely vándorlása során minden évben elérhető volt.

A kanadai őslakosok területeit összevetve az északnyugati parton élők nyelvezete volt a legváltozatosabb. 17 nyelvet beszéltek, melyek közül néhány annyira különbözött a másiktól, mint az angol a kínaitól. Igy pl. a Tlingit és a Haida nyelvben szinte semmi közös nem fedezhető fel.

Az északnyugati parton élők igen változatos életet éltek. Sokszínű és fantáziadús kultúrájuk bizonyítékai pl. a magas totemoszlopok, vagy a háborús kenuk. A megélhetés erőforrásai itt is a vadászat, halászat és a gyűjtögetés volt. A tenger nyújtotta élelem azonban elsődleges helyet kapott. A halászati eszközök alkalmazkodtak az ottani speciális környezethez, az áramlásokhoz és a halak fellelhetőségéhez.

Míg a halászat és vadászat elsősorban férfi-, a növények és tengeri ételek gyűjtögetése pedig női feladat volt, sok munkát közösen végezek a két nem képviselői. A munkákhoz szükséges eszközöket pl. mindenki készíthette.

Az északnyugati partok mentén élők nagy, rokoni alapokon nyugvó csoportok köré szerveződtek. Ezen csoportok mind egy közös őst tudhatnak magukénak. Az északi emberek között a csoportokhoz való tartozás női ágon öröklődött, ezzel szemben délen férfi és női ágon egyaránt továbbvihető volt a csoporthoz való tartozás. Mindezek eredményeképpen mindkét területen a csoportok közeli rokonsági kapcsolatot felmutató tagokból álltak, akik egymással házasodtak és egy házban vagy házak együtteseiben éltek egy vezető irányítása alatt.

A vezetők formális címeket vagy nagyrabecsült neveket viseltek, melyek szintén öröklődtek. A családi vagyonokat ők kezelték, beleértve a nem anyagi javakat is, mint pl. a nevek, rituális események, különleges dalok vagy titkos ismeretek. Emellett persze a házak, gyűjtögetőhelyek, vadászó- vagy halászóterületek tulajdonjoga is az övék volt. A tulajdon jelentette az északnyugati partok mentén élők életének alapját, a osztályok, rangok kialakulásának mozgatórugóját. Az osztályok mentén való megkülönböztetés általános volt, úgy mint a rabszolgaság. A szolgákat háborúk során vagy megvásárlással szerezték. Habár a rabszolgák uraik házában éltek, semmilyen joguk nem volt és mindenféle keményebb házimunkát is ők végeztek.

A falvak mindig hajózható folyók mellett épültek, melyekben a házak párhuzamosan futottak a parttal és a vizre néztek. A falvakban semmiféle kormányzat nem létezett, kivéve az erős családfákat. A magasabb osztályokba tartozók, a különböző csoportokból és falvakból néha összegyűltek, hogy titkos szövetségeket kössenek. A legfontosabb kötelékek házasságok útján és ajándékok cseréjével köttettek. A házasságok íly módon összeköthettek egyéneket egymástól nagyon elszeparált falvakból is.

Az északnyugati emberek életében nem volt éles határvonal a túlvilági/szent és evilági/földi között, hiszen a szent teljesen szerves része volt minden gondolatnak és cselekvésnek. Minden törzs hitt a halál utáni életben és a szellemekben, amik azonban ártalmasak is lehettek az élőkre. Igy a temetések arra szolgáltak, hogy elválasszák az élőt a holttól, és hogy kiengeszteljék, tiszteletet mutassanak a holtak felé.

A faszobrászat és festészet, elsősorban a totemoszlopok a legismertebb példái az északnyugati partok mentén élők művészetének. A főnökök nagy művészeket fogadtak, hogy a családi címert fába vésessék, s így mindenki láthassa őket. Hat különböző típusú totemoszlopot különíthetünk el. Léteztek az (1) emlékmű jellegű, a (2) sírhelyeknek szánt, a (3) házak bejáratául szolgáló, a (4) az egész házat jelképező, az (5) üdvözlő/köszöntő és a (6) halottasházaknál elhelyezett totemoszlopok. A régészeti leletek azt bizonyítják, hogy az evidéki művészetek igen régi időkre nyúlnak vissza.

Az európaiak megismerése itt is látható változásokat hozott, pl. öltözködésben vagy az eszközhasználatban. A misszionáriusok és a kormány elsődleges célja igen sokáig a nyugatizálás volt. A kötelezővé tett oktatás, ahol a saját nyelvük használata tiltott volt, sok szempontból volt romboló hatású a társadalom szerkezetére, a szocializáscióra és a nyelvhasználatra egyaránt. Sok nyelvnek ezekről a területekről már csak néhány használója, ismerője van, minden mai igyekezet ellenére. Ma, a terület törzseinek száma emelkedni látszik az 1915-ös mélypontot követően. 1996-ban több, mint 50.000 őslakos volt regisztrálva és talán még ennyi lehet a nem regisztráltak között.