Kanada őslakosai 2. Szubarktikus területek

A sarkvidék és a mérsékelt égöv között élő őslakosok hatalmas területen éltek Labradortól egészen a Bering-tengerig. Történelmük hosszú évezredekre nyúlik vissza, egészen az utolsó jégkorszakig. Önmagukról halászattal, vadászattal és gyűjtögetéssel gondoskodtak. 1500 és 1800 között számos alkalommal találkoztak európaiakkal, ami nagyban meg is változtatta életüket, hiszen elkezdtek velük kereskedni. Számuk jelentősen csökkent, köszönhetően különféle európai betegségeknek, amik ellen az őslakosok nem voltak immunisak.

A szubarktik őslakosok által beszélt nyelvek két fő nyelvcsaládhoz tartoznak: a nyugati Athapaskan és a keleti Algonquin nyelvcsaládhoz.

Számos levadászható nagyállat élt a területükön: rénszarvasok, jávorszarvasok, hegyi kecskék és juhok, no és medvék. Az itt élő emberek évszakon szerint aratták le a föld gyülmölcseit. Ezeken kívül más, költöző- és szárazföldi maradak, kisebb emlősök, halak is nagyszerű erőforrást jelentettek.
A szubarktik emberei felhalmozták az ételt, ha a termés bőséges volt, mint például ősszel a rénszarvasok vándorlásakor vagy a halrajok vonulásakor. Szárították vagy lefagyasztották az ételt. Egyik kedvelt, igen magas energatartalmú ételük a Pemmican volt, ami porrá vert húsból és bogyók és zsír keverékéből állt. Habár voltak néha szűkölködő, sőt néha éhező időszakok is, általában az embereknek bőséges eledel állt rendelkezésükre.
Gyakran vándoroltak hatalmas területükön élelem után kutatva. Gyakran vadásztak különféle csapdák segítségével, mint pl. a hurok, ami a mellékelt képen is látható. Nagyon pontos és részletes tudásuk volt a körülöttük lévő természetről és az általuk vadászott állatokról. Bizonyos csoportok pl. tüzet is használtak, hogy befolyásolni tudják a növényzet növekedését, amelyet olyan zsákmányállataik kedveltek, mint a jávorszarvas vagy a nyúl.

Nyáron könnyű, kéregből készült kenuikban utaztak. Télen hótalpat készítettek nyírfa és valamilyen bőr (babiche) összefűzéséből. (Ezt sajnos nem értem. Esetleg, ha valaki igen, örömmel venném a kisegítést. :) Tulajdonaikat szánkón húzták. Az európaiakkal való találkozás után kezdtek el kutyákat használni csomagjaik szállítására.
Ruházatuk legnagyobb része állatbőrből készült. A bőrt kibarnították a napon és ezután vartak belőle kabátot, ruhát, lábszárvédőt, nadrágot, mokasszínt, kesztyűt és kalapot. Nagyon ügyesen díszítettek szárított rénszarvas szőrével, kagylókkal, magokkal, vagy okkerrel.

Legáltalánosabb hajlékuk a „Tipi” volt, egy olyan lakhely, melyen a kúp alakú vázat irhával vagy kéreglemezzel fedték. A tipi teteje nyitott volt, ahol a füst távozhatott, magassága általában a 7-8 métert is elérte. Néhány alaszkai csoport üregházakat is épített, aminek egy része a föld alá került.

A szubarktikus területek őslakosai kis csoportokban (bands) éltek, ami 25-50 embert jelentett, akik vagy vérségi alapon vagy házasság útján álltak kapcsolatban egymással. Ezek a kis, helyi csoportok nagyobb, regionális csoportokhoz tartoztak, melyek tagjai bizonyos társadalmi vagy politikai eseményekkor összejöttek. A csoportoknak külön területük volt, amin belül vándorolhattak. Ha az egyik részén kevés fellelhető táplálék akadt, akkor átköltöztek egy másik részre.

A nyugati területek kivételével hivatalos nagyfőnök nem volt a csoportokban. Az emberek saját kezdeményezéseket tehettek és saját döntéseket hozhattak. Gyakran példák, gyakorlat alapján cselekedtek. Döntéseik általában a csoport akaratát tükrözték és nem egy idősebb személy kívánságát. Ha másképp nem ment, előfordult, hogy egy másik csoportba költözéssel oldottak meg konfliktusokat.
A gyerekek a felnőtteket figyelve, utánozva tanultak. Megtanultak jó megfigyelőkké, határozott döntéseket hozókká válni, plusz elsajátították azokat a készségeket, amikre későbbi életük során szükségük volt. A gyerekeket sosem büntették fizikálisan.
A lányok gyakran mentek férjhez már a pubertás után egy idősebb férfihez. Egy jó vadásznak lehetett két vagy több felesége is, akár nővérek is.
Néhány csoportban az idősek befolyásosak és nagyrabecsültek voltak. Máshol státusuk egyre csökkent, ahogy egyre kevesebbet produkáltak gazdaságilag a csoport jólétéért.
Ha valaki meghalt, úgy hitték, hogy annak lelke a lelki világba száll át. Dobokon játszottak ilyenkor, segítve ezzel a lélek útját. Néhányan hittek a reinkarnációban is.

A szubarktik emberei hittek egyfajta természetfeletti erőben vagy lélekben, ami lehetővé teszi számukra, hogy éljenek. Hittek abban, hogy mivel az állatok engedik magukat megölni, csakhogy az embereknek legyen mit enniük, cserébe az embereknek tiszteletet kell mutatniuk az állatok felé különféle rituálékon keresztül. Az állatok viszonzásul újra engedik majd, hogy levadászhassák őket.
A spirituális világgal való kapcsolattartás egyik fontos módja az álom volt. Ily módon a szellemvilágban élők elmondhatták, hogyan találjanak meg a földiek elveszett dolgokat, hogyan gyógyítsanak vagy találjanak rá az állatokra.
Az itt élő embereknek igen gazdag mondaviláguk volt, melyek elmesélték pl, hogyan keletkeztek az emberek vagy sok történelmi eseményt is ily módon tanultak meg a gyerekek. Ezek a legendák nem csak szórakozató jelleggel bírtak, de fontos útmutatással is szolgáltak. Megtanították pl. a csoportok tagjait arra, hogyan viselkedjenek egymással, hogyan forduljanak a természethez vagy a spirituális világhoz.

A II. világháboró után Kanada egyre több üzletet kívánt északra csalogatni. Az őslakosokat probálták rávenni, hogy hagyjanak fel vadászó életmódjukkal és váljanak pénzkeresőkké. Az őslakosok minden kezdeményezésben elsősorban földjük fenyegetettségét látták. Az utóbbi harminc évben egyre eredményesebben szerveződnek annak érdekében, hogy földjeiket visszaigényelhessék. Sokan még ma is a vadászó és pénzkereső életmód kettősségében élnek. Mindemellett ők is kihasználják a technika adta előnyöket. Azaz használnak pl. motorosszánt vagy hálóikat inkább megveszik, mint maguk készítenék. Nagyszüleik ételei azonban mai napig az asztalra kerülnek.