"Egypercesek" 8.

Gábor ötlete alapján (aki Tajvanban tanul politológiát immár második éve) a mai Egypercest egy könyvesboltban vettem fel. Mégpedig az egyik kedvencemben. :-)

Az Indigo Books & Music Inc. egy kanadai cég, számomra meglepően fiatalok. 1996-ban nyílt meg az első Indigo könyvesbolt, 2000-re pedig már 14 helyszínen volt fellelhető országszerte. Megalakulásuk óta több cég is csatlakozott hozzájuk, úgy mint a Chapters, Coles vagy a Smithbooks könyvesboltok.

Természetesen nagyon kellemes hangulatú könyvesboltokról van szó, akik a könyvvásárlást először kötötték össze Kanadában a zenevásárlással, s a nézelődés közbeni kellemes kávézással (természetesen Starbucks) is. A boltban ajándéktárgyakat is vásárolhatunk, vagy olvasgathatunk kedvünkre. A gyerekek a részükre kialakított kis játszórészben - láthatóan - nagyszerűen érzik magukat, ahol a játékok mellett a szülők meséket olvasgatnak nekik. A gondolatot is szeretem, hogy vannak szülők, akik munka után néha a könyvesboltba hozzák be gyerekeiket, ott játszanak együtt, közben olvasgatnak, forró csokit/kávét iszogatnak és sétálgatnak a jóillatú könyvek között.

Nem véletlen, hogy napjaink Kanadájában az Indigo lett nemcsak az egyik legnagyobb, a legközkedveltebb könyvesboltok egyike is.

P.S.: Azoknak, akik RSS-ben olvassák a blogot: már téli hangulat uralkodik. ;-)

Cavalcade of Lights Opening Celebration

A 41. Fények Kavalkádjának nyitóünnepsége volt szombaton. E programsorozat keretein belül múlt hét szombattól egészen december 31-ig mindenféle programok látogathatók városszerte. Szombaton világították ki először a város központi karácsonyfáját és gyulladtak ki mindenfelé a csodás ünnepi, utcai világítások. Igyekszem majd képeket készíteni róluk, addig is íme egy kép a szombati, városháza előtti tűzijátékról.

Kanada őslakosai 5. Az alföld

A kanadai síkság őslakosai Manitoba déli részétől nyugatra a Sziklás-hegységig és északra a North Saskachewan folyó között helyezkedtek el. Több alföldi kultúra területe volt azonban a mai Egyesült Államok területén is.

Keleten az alföld magas füvű prérit jelentett, nyugaton azonban száraz földeket és a Sziklás-hegység kezdetét. Északon a hosszú legelőket már fák is tarkították, elsősorban nyárfa és lucfenyő. A kanadai alföld területén a tél nagyon hideg, a nyár pedig száraz és forró. Bölények éltek óriási számmal ezen a vidéken valamikor. Más patás állatok is fellelhetők voltak itt, úgy mint jávorszarvas, jávorantilop, szarvas, hegyi kecske vagy hegyi birka. Vándormadarak repültek el a táj felett és sok kisebb termetű állat is élt itt, pl. nyúl, borz és számos növényevő más állat. A vidék húsevői voltak a farkasok, rókák, prérifarkasok, vadászgörények vagy a menyétek. Többféle sólyom, bagoly és sas élt a kanadai alföld területén. A növényvilág is nagy változatosságot mutatott, melyek alapanyagot és élelmet jelenthetett az itt élők számára.

Leletek bizonyítják, hogy már legalább 10.000 évvel ezelőtt is élt ember Kanada ezen részén. Évekkel az európaiak megjelenése előtt az alföldet különféle népcsoportok népesítették be, akik életstílusa igen különböző volt egymástól. A népek élete gyökeresen megváltozott, amikor először tettek szert lovakra az 1700-as évek elején. Igaz, a lovakat a spanyolok által ismerték meg délnyugaton, lovas kultúrájuk azonban teljesen függetlenül fejlődött tőlük.

A kanadai síkságon élők három nagy nyelvcsalád nyelvét beszélték. A legtöbben az „algonquian” nyelvet (Blackfoot, Cree és Gros Ventre), valamivel kevesebben a „siouan” nyelvet (Assiniboine), a harmadik pedig az „athapaskan” egyik nyelvjárása volt. Létezett egyfajta jelrendszer is, amit az alföldi őslakosok egymás között használtak.

Az alföldi emberek élete nagyrészt a bölényvadászat körül forgott, habár sok más állat is fontos élelemforrást jelentett. Az emberek többféle növényt és különféle orvosságot is gyűjtögettek.

Az alföldi csoportok nomád életmódot éltek, hiszen követték a bölényeket időről időre. A lovak megjelenése később egyre több embernek tette lehetővé, hogy együtt éljenek és kicsit ritkábban vándoroljanak, hiszen az élelmet a többiek számára már szállítani is tudták.

A bölények az év legnagyobb részében kisebb csordákban éltek, de nyáron nagyobbakba verődtek. Az egyik módszer a bölényvadászatra az volt, hogy bekergették a bölényeket egy tölcsér alakú karámba. Férfiak, nők és gyerekek együtt építették meg az ehhez szükséges kerítést, hajtották a bölényeket majd dolgozták fel és rejtették el a húst. Később az állatokat már lóhátról vadászták, bár ez is megkívánt egyfajta együttműködést. A vadászat után fedarabolták a tetemeket. A hús egy részét azonnal megfőzték, forró köveket használva, hogy felforralják a levest. A főzés a nők dolga volt, úgy mint az étel tartósítása is. A tartósítás itt is oly módon történt, hogy a vékony szeletekre vágott húst köveken szárították ki. A hús úgy állt el legtovább, ha porrá zúzták és állatzsírral, esetenként bogyókkal keverték össze. Ezzel az eljárással a hús évekig is ehető volt.

Az alföld emberei „tipikben” éltek, ami tölcsér alakú sátrakat jelentett, ezzel is nagyszerűen alkalmazkodva a vándorló életmódhoz. A tipi állatbőr darabjaiból készült, amit oszlopokra erősítettek, majd a tetején összekötöttek. A sátor belsejében állt egy tűzhely, melyből a füst a sátor tetején távozott. A tipik tároló zsákokat és minden személyes tárgyat is tartalmaztak.

A ruházatot természetesen a nők készítették és díszítették, amely csoporttól csoportra változott. Például a Blackfoot indiánok között a nők kétféle szarvas bőréből készült ruhát viseltek, aminek mintázatát az állatbőr mintája és a farok adta; míg a Cree asszonyok másféle ruhát készítették, aminek különálló két pár ujja is volt.

A lovak használata előtt az alföldi emberek mindenhová gyalog közlekedtek. A kutyákat személyes tárgyaik szállításában használták, akik vagy magukat a csomagokat hozták vagy az ún. „travois”-t húzták, ami egy két rúdra erősített keret volt, melynek a végét az emberek a nyakukba akasztották. Később a lovak húzták a „travois-kat, ami jóval több súly cipelését is lehetővé tette. Idővel például jóval nagyobb tipiket építhettek. A társadalom alapvető egységei itt is a kisebb csapatok, csoportok, amik több családot foglaltak magukba. Ezek a csapatok időről időre változtak, ahogy az emberek megházasodtak és költözködtek. A lovak megjelenésével jelentősen megnőtt a csapatok nagysága, néhány száz ember is élhetett 30-40 tipiben. Minden csoportnak volt egy vezetője, aki tapasztalatok, példák alapján irányított, azonban a fontos döntéseket itt is az emberek hozták meg vagy a tanácsok.
Nyáron a csapatok összeverődtek, számuk elérhette a több ezret is, hogy együtt vadásszanak bölényekre és közösen tarthassák meg vallási ünnepeiket. A nyári törzsi együttélések a különböző társadalmi tevékenységek ideje is volt. Az emberek játszottak, üzleteltek egymással és az év ezen szakában látogathatták meg egymást.

A férfiaknak és nőknek különböző szerepeik voltak a társadalmon belül, de mindegyikük saját maga felügyelte saját tulajdonát. (A mellékelt képen a bölényből készült tárgyak láthatók. Katt a képre!) Például egy „Blackfoot” férfi üzletelhetett saját lovaival és tárgyaival, de nem vehette el a felesége tárgyait. A lovak megjelenése a társadalmi státusokban is változásokat hozott. Néhány csapatvezér egyre nagyobb hatalomra tett szert spirituális tudásuk és vagyonuk miatt, amit a lovak számában, feleségekben, „gyógyító batyukban” (lásd a képen) és követőik számában mértek. A lovakat gyakran használták más csoportok rajtaütésszerű támadásánál. Ez a fajta portyázás egyébként egyik lehetséges módja volt a fiatal férfiak felnőtté válásának bizonyítására.

Természetesen az alföld emberei is hittek a természetfeletti erőkben. Hitték, hogy szükségük van a spirituális vezetőkre, akik megtanítják őket sikeresen vadászni, harcolni vagy betegségeket gyógyítani. A természetfeletti erők az emberek álmaiban mutatták meg magukat. Ezeket az erőket szent tárgyak reprezentálták, úgy mint egy kő, egy állat bőre vagy szőre, amit ún. „gyógyító batyukba” csomagoltak. A batyukat speciális módon, vallási szertartások keretein belül nyitották ki. (Ez látható a képen is.) Ezek a „gyógyító batyuk” központi szerepet játszottak a vallási csoportokban. A férfiak úgy váltak pl. egy-egy vallási csoport tagjává, hogy megvásároltak egy ilyen „gyógyító batyut” egy magasabb vallási csoport vezetőjétől, aki cserébe szintén megvett egy batyut, s ezzel tagságot is egy még magasabb vallási csoportba. A nőknek is megvolt a saját vallási csoportjuk, ahol a tagság megvétele hasonló módon történt. Ezek a csoportok az éves „Naptánc” keretében tartották szertartásaikat, ami a legfontosabb fesztivál volt az alföldi emberek életében. A Naptánc során újrajátszották azokat a mitológiai történeteket, mondákat, amik elmesélik, az emberek hogyan jutnak bizonyos természetfeletti erőkhöz. A táncosok annak reményében táncoltak, hogy különleges erőt és iránymutatást kapnak, ami által sikeresek lesznek majd a vadászatok során. A fesztivál általában napokig tartott, a táncosok pedig végkimerülésig táncoltak, ami idővel látomásokat idézett elő. (Mint sok más ősi eseményt, később ezt is félreértették és betiltották 1885 - 1951 között.)

Az Indián Törvény ellenére az alföldi embereknek sikerült különböző csoportokat létrehozniuk 1940 és 1950 között. Az egyházi hivatalnokok támogatták is ezeket a korai kezdeményezéseket. Az Indián Törvényt 1951-ben módosították, ahol az addig törvényen kívüli vallásokat engedélyezték. A gyerekeket igyekeztek minél jobban integrálni a kanadai társadalomba, iskolába járatni őket, segíteni őket mindenben. Nagyon sok őslakos gyereket adoptáltak saját csoportjaikon kívül.Az utóbbi években egyre nagyobb kontrollt gyakorolnak saját iskoláik felett és ünneplik saját, egyedi kultúrájukat. Több szertartásukat nyilvánosan is gyakorolják, többek között a Naptáncot is. Az emberek ún. „powwow”-ba szerveződnek (talán jövőre eljutunk egyre :), ahol egyedi ruhákat viselnek, rodeókat és sportrendezvényeket szerveznek.

"Egypercesek" 7.

Egy délelőtti buszozás egy percét látjátok itt, méghozzá a 122-es buszon, ami a házunk melletti kis utcában is megáll és a Yonge-on lévő York Mills végállomásig visz. (Nem tudom mi ez a csörömpölés, a buszon ebből semmit nem lehetett hallani. Nekünk teljes csend volt.)

Az itt látható busz egyébként Torontó új buszainak egyike. Sokan nem szeretik (persze a gyerekeket kivéve, akik imádnak felrohanni hátulra :), elsősorban a hátsó emelkedő miatt, ahol én is ülök most. Szerintük emiatt jóval kevesebb a hely a buszon, ahogyan az ülőhelyek is. A székek közelebb vannak egymáshoz, a kapaszkodók befelé hajlanak, ami tömegben rosszabb... és még sorolhatnám. Az elsődleges érv azonban a buszok mellett a kerekesszékes utasok szállítása. Ebben az esetben a busz eleje lejjebb süllyed és egy kis rámpa fordul ki a padlóból, amin fel tudnak gurulni. Az első hármas ülések, amik háttal vannak az ablaknak, felemelhetők, így oda tudnak majd befordulni a kerekesszékkel, ahol a kereket hozzá tudják kapcsolni az állványhoz, jobban rögzítve magukat ezzel.

Santa Claus Parade

Ma tartották Torontóban a 103. évét ünneplő Santa Claus Parade-t. Az első parádéra 1905. december 2-án került sor (jobb oldali fekete-fehér kép), aminek kezdeményezője a már korábban többször említett Eaton Centre alapítója, Timothy Eaton volt. Ezen első alkalommal ő és felesége a vonatállomáson várták Santát, (azaz a Mikulást), aki vonattal érkezett Torontóba, majd közösen sétáltak el Eaton-ék üzletéig.

Akkor még csak maga Santa érkezett. Azóta a több, mint 100 év alatt, a parádé igen sokat változott, és ma már 21 zenekar, 21 felvonulókocsi és több, mint 1000 ember vesz részt a parádén kosztümökbe öltözve. A fesztivál teljes egészét sokáig Eaton sponzorálta, 1982-ben azonban nagy sajnálattal jelentették be, hogy anyagi okok miatt nem tudják tovább finanszírozni a felvonulást. Ezután egy nonprofit szervezet vette át a Santa Claus Parade szervezését, ahol sokak örömére mai napig masíroznak Santa segítői, barátai és mindféle mesefigurák. Sok ismert torontói személyiség adományoz 1000 dollárt azért a lehetőségért, hogy bohócként szerepelhessen, és sétálhasson végig a város utcáin.

Az ’50-es években, amikor a televízió egyre elterjedtebb lett, mind angol, mind francia csatornákon világszerte kezdték sugározni a felvonulást. Santa első, vonattal való érkezését sok más bevonulás követte. Az évek folyamán érkezett már szekéren, repülővel, nagy ezüst halon (igen, ez elég érdekes lehetett :), vagy mint 1913-ban, négy igazi rénszarvas húzta szánon Labradorból (jobb oldali kép). Annak idején valójában két Santa érkezett, az egyik mindig a másik mögött, egy elsötétített üvegű autóban, arra az esetre, ha be kéne ugrania az első helyére. :))))))) Természetesen Santa kilétét mindig nagy titok övezte. Sokan voltak abban a hitben, hogy egyik évben maga Timothy Eaton volt a Mikulás, aki általában egy autóban követte végig a szokásos felvonulást. Annak idején nagy megtiszteltetés volt a gyerekeknek is részt venni a parádén, sokan két-három évet is vártak, hogy sorra kerülhessenek. Akiket kiválasztottak, személyre szabott, csodaszép kosztümöt kaptak, plusz forró csokoládét és süteményt a hosszú (kb. 6 kilométeres) útvonal során.

A gyerekek és sok család mai napig nagy izgalommal várják a felvonulást. Ebben az évben több, mint 500.000 embert vártak az attrakcióra, akik közül sokan órákkal Santa érkezése előtt az utcákon várakoznak, hogy jó rálátásuk legyen a felvonulókra. (Egyébként a decemberi nagy hidegre való tekintettel is tartják mai napig a parádét november közepén.)
A torontói Santa Claus Parade amellett, hogy Kanada legrégebben létező tradíciója, 1995-ben vált a világ legnagyobb karácsonyi parádéjává. A fesztiválautókon Harry Pottertől a jégkorongból ismert karakterekig sok mindenki megjelenik. A felvonulás a világ leghosszabb útvonalú gyermekparádéja is, amit nemcsak egész Észak-Amerikában, de Új-Zélandon, Norvégiában és Irországban is sugároznak a tévéadók, az ottani gyerekek nagy örömére.

Az alábbi linkre kattintva (Windows Media Playerrel) vagy itt (Quicktime Playerrel) tudtok megnézni egy rövid jelenetet a legelső, 1905-ös felvonulásból. Ide kattinva pedig egy kétperces képsorozatot találtok a tavalyi felvonulásról.

Kanada őslakosai 4. A fennsík

A kanadai fennsík őslakosai igen különbözőek nyelvüket és kultúrájukat tekintve is. Életük nagy része a hegyekhez és völgyekhez való egyedülálló alkalmazkodást mutatja. Legtöbben kis falvakban éltek, ahol az élet alapja a halászat, vadászat és a gyűjtögetés volt.

A kanadai fennsík a Sziklás-hegység (Rocky Mountains) és a Parti-hegység (Coast Mountains) között fekszik. A terület átmenetet képez a déli, sivatagos vidék és az erdőségekkel borított hegyvidék között. A Fraser, Thomson, Kootenay és a Columbia folyók nagy jelentőséggel bírtak az ott élő emberek életében, hiszen a legfontosabb élelmet, a lazacot biztosították számukra.

A fennsíki emberek délről érkeztek a területre a gleccserek visszavonulása mentén. Az első veremszerű házak „pit houses” (mely az itteni emberek téli szállása volt) kb. 4000 évvel ezelőtt jelentek meg. A fennsíki emberek kultúrája a halászatra, vadászatra és gyűjtögetésre épült. Változatosan díszítették eszközeiket és agancsokból, kövekből szobrokat faragtak. A folyómenti sziklafalakra pedig emberi állatokat és természetfeletti figurákat festettek. A kereskedelem igen fontos szerepet játszott ebben a régióban. Olyan értékes tárgyak kerültek cserére, mint a lazac, a zsírkő vagy a nefrit.

A fennsíki emberek három eltérő nyelven beszéltek: Athapaskan, Shalishan és Kutenai.

Az itt élő emberek számára a lazac jelentette a legkiadósabb ételt. Késő nyáron és ősszel a férfiak idejük nagy részét lazacfogással töltötték. Néhány területen egyszerűen csak merítőhálókkal halászták ki őket, ahol igen bőségesen előfordultak. Máshol a férfiak egymást segítve szuronyokkal igyekezték kifogni őket. A nők a halat filékre vágták, majd a köveken száradni hagyták őket. Néha megsütötték a halakat, néha szárították, vagy porrá zúzták őket.
A nők emellett természetesen növényeket is gyűjtögettek, gyökereket, gumókat vagy bogyókat. A férfiak szarvasra, jávorszarvasra, medvére, kecskére és juhra vadásztak, plusz más, kisebb termetű állatokra. A kutyákat széles körben alkalmazták a préda felkutatásában és leterítésében egyaránt.

Nem minden fennsíki ember számára volt azonban elérhető a lazac. A „kootenay”-ok például alapvetően a szarvasokból éltek, amit nagy csoportokban vadásztak. Az egyik csoport a másik felé terelte az állatokat, akik nyilakkal terítették le őket.

Télen földbe vájt házakban laktak, melynek fala farönkökből állt, amik közé földet és kérgeket tömködtek. A kupola alakú tetőt ágak és rudak tartották össze, amit föld és fű egészített ki. Minden egyes ház számos családnak adott otthont. A házak néha hosszabb alagutakkal voltak összekötve. A házak tetején lévő lyuk szolgált a füst távozására, de egyben kijáratként is funkcionált, amihez kötéllel másztak fel. Tavasszal ezeket a házakat lerombolták és sátrakban éltek, közel a vadászó- vagy gyűjtögető területekhez. A melegebb hónapokban a legtöbben hosszúkás kunyhókban laktak, amit kéreggel vagy gyékénnyel fedtek be.

A „kootenay”-ok a többiektől letérően „tipikben” laktak, mint –majd látni fogjuk - az alföldi népek emberei.A fensík emberei szárított állatbőrből készítették ruháikat. A nők ügyesen kinyújtották a bőröket, méretre szabták, majd összevarták őket inakból készült fonállal. A férfiak alsó ruházatot, inget és lábszárvédőt hordtak, a nők hosszú ruhákat. A szarvasbőrből készült mokasszínt vagy sarut mindkét nem viselte. Télen szőrőkből készült köpenyekkel és takarókkal védték magukat. Ruháikat gyakran díszítették kagylókkal, sündisznó tüskéivel vagy különböző festésekkel. Néhol ékszereket is hordtak a fülükben és orrukban, festették az arcukat és tetoválták a testüket is. A legtöbb fennsíki ember mestere volt a szövészetnek. Csodálatos kosarakat szőttek, különféle geometriai alakzatokkal vagy állatokkal díszítve.

A kanadai fennsíkon elterülő falvak mind függetlenek voltak egymástól. Mindegyiknek volt néhány vezetője, akiket mélyen tiszteltek vagyonukért, szónoklási képességeikért, vagy a vadászatban való ügyességükért. Mindemellett tulajonképpen minden férfinak volt beleszólása a csoport döntéseibe, a vezetők inkább levezényelték ezeket a döntési folyamatokat.

A csoportok alapvetően békések voltak egymással, bár háborúskodás is előfordult időről időre. Elsősorban kereskedtek egymással, illetve az alföldi vagy a partok mentén élő más népek csoportjaival.A „kootenay”-ok, mint sok másban is, szervezeti felépítésükben is különböztek a többi fensíki csoportoktól. Létezett egy közös és számukra igen fontos „kutenai” identitásuk, habár a csoportok itt is függetlenül éltek egymástól. Amikor a csoportok azonban együtt vándoroltak, megegyeztek egy közös vezető személyében („Tobacco Plains chief”). A vezetőket az idősek tanácsa választotta ki, s a legnagyobb megtiszteltetést azok érdemelték ki, akik a legbátrabbnak bizonyultak a csatákban.

A fennsíkon élők hittek abban, hogy a világ tele van természetfeletti lényekkel. Némelyiknek ezek közül megvan a hatalma ahhoz, hogy segítsenek és védjenek, de némelyek veszélyesek az emberekre nézve.

Amikor a fiúk és a lányok elérték a felnőttkort, virrasztáson vettek részt, ahol azért böjtöltek és imádkoztak, hogy egy vezérszellem megjelenjen nekik látomásaikban. Férfiak és nők egyaránt válhattak sámánokká, akik megjósolják a jövendőt, betegségeket gyógyítanak és átkot hoznak az ellenségekre. A sámánok minden évben ünnepség keretein belül hívták össze az embereket, hogy megünnepeljék az év első lazacait, gyökereit és bogyóit. A „Téli Védőszellem Tánc” keretein belül pl. nagy lakomákat csaptak, álarcos táncokat jártak, kölönleges dalokat énekeltek és szertartásaikban gyógyíreket kerestek a betegségekre.

A legnagyobb törést az itt élő emberek életében az 1850-es évek hozták, amikor aranyásók ezrei lepték el a területet, kiszorítva az őslakosokat falvaikból, halászhelyeikről. Az 1870-es és 1880-as években kezdtek rezervátumokat létesíteni az itt élő őslakosok számára. A fennsíki emberek mai napig harcolnak, hogy visszanyerjék őslakosi jogaikat, s különösképpen halászó területeiket.
Ma kb. 19.000 Salish, 2.800 Chilcotin és 1000 Kootenay él rezevátumokban szétszórva. Néhányan igen értékes földeket tudhatnak magukénak, mások kevésbé voltak szerencsések. Sokan igyekeznek feléleszteni régi szokásaikat és hagyományos ruhákban járni, elődeik törvényei szerint élni. British Columbiában pl. több százan gyűlnek össze mai napig minden nyáron, hogy merítőhálóval lazacot fogjanak, ahogyan azt őseik tették évezredeken keresztül.

"Egypercesek" 6.

Egy nyári este egy perce látható az alábbi kis videón. Ebben az egy percben azonban több minden benne van a torontói belvárosi életről.
A helyszín a Yonge Street és a Dundas Street kereszteződése, ami egy fontos pontja a belvárosnak, majd a Yonge-Dundas Square is feltűnik egy kicsit.
A háttérben először az Eaton Centre látható, ami több, mint 250 üzletével az egyik legkedveltebb és legnagyobb bevásárlóközpont, építészeti stílusa és különleges, egyedi légköre miatt pedig az egyik leglátogatottabb turisztikai látványosság is egyben. Előtte most éppen valaki festeget, ezért a nagy tömeg.
A videó végén látunk egy kicsit a Yonge-Dundas Square-ből is (igaz, éppen csak a sarkát), ahol pár fiatal táncolni készült, bár amíg mi ott voltunk, ez nem nagyon jött össze nekik. Leginkább csak álltak és beszéltek az embereknek. Csodálkoztunk is, minek ez a nagy tömeg, amikor nem történik semmi. A téren egyébként szinte mindig történik valami, a kisebb vásároktól kezdve a különböző fesztiválokon át egészen a világszerte ismert énekesek rövid, ingyen koncertjéig sok-sok minden érdekesség látható itt.
Aki erre jár, a térre mindenképpen érdemes ellátogatnia.

Kanada őslakosai 3. Az északnyugati part

Kanada északnyugati partjai földrajzilag csodálatosan változatosak. Megtalálható itt a hosszú tengerpartoktól kezve a mély fjordokon át egészen a hófödte hegységekig sokféle táj. A hőmérséklet enyhe, januárban fagypont felett van, júliusban pedig kevesebb, mint 18 C.

Élelemből is volt bőséggel: szarvas, medve, jávorszarvas és hegyi kecske, mind nagyszerű táplálékot jelentettek az itt élőknek, emellett tengeri emlősök és halak, kagylók is óriási mennyiségben álltak rendelkezésre. Az ehető gyümölcsök, gumók és növények fontos szerepet játszottak az itt élők étkezésében. Az egyik legfontosabb eledel a lazac volt, amely vándorlása során minden évben elérhető volt.

A kanadai őslakosok területeit összevetve az északnyugati parton élők nyelvezete volt a legváltozatosabb. 17 nyelvet beszéltek, melyek közül néhány annyira különbözött a másiktól, mint az angol a kínaitól. Igy pl. a Tlingit és a Haida nyelvben szinte semmi közös nem fedezhető fel.

Az északnyugati parton élők igen változatos életet éltek. Sokszínű és fantáziadús kultúrájuk bizonyítékai pl. a magas totemoszlopok, vagy a háborús kenuk. A megélhetés erőforrásai itt is a vadászat, halászat és a gyűjtögetés volt. A tenger nyújtotta élelem azonban elsődleges helyet kapott. A halászati eszközök alkalmazkodtak az ottani speciális környezethez, az áramlásokhoz és a halak fellelhetőségéhez.

Míg a halászat és vadászat elsősorban férfi-, a növények és tengeri ételek gyűjtögetése pedig női feladat volt, sok munkát közösen végezek a két nem képviselői. A munkákhoz szükséges eszközöket pl. mindenki készíthette.

Az északnyugati partok mentén élők nagy, rokoni alapokon nyugvó csoportok köré szerveződtek. Ezen csoportok mind egy közös őst tudhatnak magukénak. Az északi emberek között a csoportokhoz való tartozás női ágon öröklődött, ezzel szemben délen férfi és női ágon egyaránt továbbvihető volt a csoporthoz való tartozás. Mindezek eredményeképpen mindkét területen a csoportok közeli rokonsági kapcsolatot felmutató tagokból álltak, akik egymással házasodtak és egy házban vagy házak együtteseiben éltek egy vezető irányítása alatt.

A vezetők formális címeket vagy nagyrabecsült neveket viseltek, melyek szintén öröklődtek. A családi vagyonokat ők kezelték, beleértve a nem anyagi javakat is, mint pl. a nevek, rituális események, különleges dalok vagy titkos ismeretek. Emellett persze a házak, gyűjtögetőhelyek, vadászó- vagy halászóterületek tulajdonjoga is az övék volt. A tulajdon jelentette az északnyugati partok mentén élők életének alapját, a osztályok, rangok kialakulásának mozgatórugóját. Az osztályok mentén való megkülönböztetés általános volt, úgy mint a rabszolgaság. A szolgákat háborúk során vagy megvásárlással szerezték. Habár a rabszolgák uraik házában éltek, semmilyen joguk nem volt és mindenféle keményebb házimunkát is ők végeztek.

A falvak mindig hajózható folyók mellett épültek, melyekben a házak párhuzamosan futottak a parttal és a vizre néztek. A falvakban semmiféle kormányzat nem létezett, kivéve az erős családfákat. A magasabb osztályokba tartozók, a különböző csoportokból és falvakból néha összegyűltek, hogy titkos szövetségeket kössenek. A legfontosabb kötelékek házasságok útján és ajándékok cseréjével köttettek. A házasságok íly módon összeköthettek egyéneket egymástól nagyon elszeparált falvakból is.

Az északnyugati emberek életében nem volt éles határvonal a túlvilági/szent és evilági/földi között, hiszen a szent teljesen szerves része volt minden gondolatnak és cselekvésnek. Minden törzs hitt a halál utáni életben és a szellemekben, amik azonban ártalmasak is lehettek az élőkre. Igy a temetések arra szolgáltak, hogy elválasszák az élőt a holttól, és hogy kiengeszteljék, tiszteletet mutassanak a holtak felé.

A faszobrászat és festészet, elsősorban a totemoszlopok a legismertebb példái az északnyugati partok mentén élők művészetének. A főnökök nagy művészeket fogadtak, hogy a családi címert fába vésessék, s így mindenki láthassa őket. Hat különböző típusú totemoszlopot különíthetünk el. Léteztek az (1) emlékmű jellegű, a (2) sírhelyeknek szánt, a (3) házak bejáratául szolgáló, a (4) az egész házat jelképező, az (5) üdvözlő/köszöntő és a (6) halottasházaknál elhelyezett totemoszlopok. A régészeti leletek azt bizonyítják, hogy az evidéki művészetek igen régi időkre nyúlnak vissza.

Az európaiak megismerése itt is látható változásokat hozott, pl. öltözködésben vagy az eszközhasználatban. A misszionáriusok és a kormány elsődleges célja igen sokáig a nyugatizálás volt. A kötelezővé tett oktatás, ahol a saját nyelvük használata tiltott volt, sok szempontból volt romboló hatású a társadalom szerkezetére, a szocializáscióra és a nyelvhasználatra egyaránt. Sok nyelvnek ezekről a területekről már csak néhány használója, ismerője van, minden mai igyekezet ellenére. Ma, a terület törzseinek száma emelkedni látszik az 1915-ös mélypontot követően. 1996-ban több, mint 50.000 őslakos volt regisztrálva és talán még ennyi lehet a nem regisztráltak között.

"Egypercesek" 5.

A mai Egyperces, mint látni fogjátok, szintén nyáron készült (ehhez képest ma nálunk már egy kis hó is esett), mégpedig a házunk mögötti kis utcában. A házunkból egy pici látszik csak a jobb oldalon.
Egy kellemes, nyári délelőtt éppen buszra várok... A másik oldalon valaki füvet vág... Igaz, nem történik túl sok az egy perc alatt, mégis, általános (és igen kedvelt) délelőtti hangulat, érzés ez számomra kanadai kis életemből. :-)

Kanada őslakosai 2. Szubarktikus területek

A sarkvidék és a mérsékelt égöv között élő őslakosok hatalmas területen éltek Labradortól egészen a Bering-tengerig. Történelmük hosszú évezredekre nyúlik vissza, egészen az utolsó jégkorszakig. Önmagukról halászattal, vadászattal és gyűjtögetéssel gondoskodtak. 1500 és 1800 között számos alkalommal találkoztak európaiakkal, ami nagyban meg is változtatta életüket, hiszen elkezdtek velük kereskedni. Számuk jelentősen csökkent, köszönhetően különféle európai betegségeknek, amik ellen az őslakosok nem voltak immunisak.

A szubarktik őslakosok által beszélt nyelvek két fő nyelvcsaládhoz tartoznak: a nyugati Athapaskan és a keleti Algonquin nyelvcsaládhoz.

Számos levadászható nagyállat élt a területükön: rénszarvasok, jávorszarvasok, hegyi kecskék és juhok, no és medvék. Az itt élő emberek évszakon szerint aratták le a föld gyülmölcseit. Ezeken kívül más, költöző- és szárazföldi maradak, kisebb emlősök, halak is nagyszerű erőforrást jelentettek.
A szubarktik emberei felhalmozták az ételt, ha a termés bőséges volt, mint például ősszel a rénszarvasok vándorlásakor vagy a halrajok vonulásakor. Szárították vagy lefagyasztották az ételt. Egyik kedvelt, igen magas energatartalmú ételük a Pemmican volt, ami porrá vert húsból és bogyók és zsír keverékéből állt. Habár voltak néha szűkölködő, sőt néha éhező időszakok is, általában az embereknek bőséges eledel állt rendelkezésükre.
Gyakran vándoroltak hatalmas területükön élelem után kutatva. Gyakran vadásztak különféle csapdák segítségével, mint pl. a hurok, ami a mellékelt képen is látható. Nagyon pontos és részletes tudásuk volt a körülöttük lévő természetről és az általuk vadászott állatokról. Bizonyos csoportok pl. tüzet is használtak, hogy befolyásolni tudják a növényzet növekedését, amelyet olyan zsákmányállataik kedveltek, mint a jávorszarvas vagy a nyúl.

Nyáron könnyű, kéregből készült kenuikban utaztak. Télen hótalpat készítettek nyírfa és valamilyen bőr (babiche) összefűzéséből. (Ezt sajnos nem értem. Esetleg, ha valaki igen, örömmel venném a kisegítést. :) Tulajdonaikat szánkón húzták. Az európaiakkal való találkozás után kezdtek el kutyákat használni csomagjaik szállítására.
Ruházatuk legnagyobb része állatbőrből készült. A bőrt kibarnították a napon és ezután vartak belőle kabátot, ruhát, lábszárvédőt, nadrágot, mokasszínt, kesztyűt és kalapot. Nagyon ügyesen díszítettek szárított rénszarvas szőrével, kagylókkal, magokkal, vagy okkerrel.

Legáltalánosabb hajlékuk a „Tipi” volt, egy olyan lakhely, melyen a kúp alakú vázat irhával vagy kéreglemezzel fedték. A tipi teteje nyitott volt, ahol a füst távozhatott, magassága általában a 7-8 métert is elérte. Néhány alaszkai csoport üregházakat is épített, aminek egy része a föld alá került.

A szubarktikus területek őslakosai kis csoportokban (bands) éltek, ami 25-50 embert jelentett, akik vagy vérségi alapon vagy házasság útján álltak kapcsolatban egymással. Ezek a kis, helyi csoportok nagyobb, regionális csoportokhoz tartoztak, melyek tagjai bizonyos társadalmi vagy politikai eseményekkor összejöttek. A csoportoknak külön területük volt, amin belül vándorolhattak. Ha az egyik részén kevés fellelhető táplálék akadt, akkor átköltöztek egy másik részre.

A nyugati területek kivételével hivatalos nagyfőnök nem volt a csoportokban. Az emberek saját kezdeményezéseket tehettek és saját döntéseket hozhattak. Gyakran példák, gyakorlat alapján cselekedtek. Döntéseik általában a csoport akaratát tükrözték és nem egy idősebb személy kívánságát. Ha másképp nem ment, előfordult, hogy egy másik csoportba költözéssel oldottak meg konfliktusokat.
A gyerekek a felnőtteket figyelve, utánozva tanultak. Megtanultak jó megfigyelőkké, határozott döntéseket hozókká válni, plusz elsajátították azokat a készségeket, amikre későbbi életük során szükségük volt. A gyerekeket sosem büntették fizikálisan.
A lányok gyakran mentek férjhez már a pubertás után egy idősebb férfihez. Egy jó vadásznak lehetett két vagy több felesége is, akár nővérek is.
Néhány csoportban az idősek befolyásosak és nagyrabecsültek voltak. Máshol státusuk egyre csökkent, ahogy egyre kevesebbet produkáltak gazdaságilag a csoport jólétéért.
Ha valaki meghalt, úgy hitték, hogy annak lelke a lelki világba száll át. Dobokon játszottak ilyenkor, segítve ezzel a lélek útját. Néhányan hittek a reinkarnációban is.

A szubarktik emberei hittek egyfajta természetfeletti erőben vagy lélekben, ami lehetővé teszi számukra, hogy éljenek. Hittek abban, hogy mivel az állatok engedik magukat megölni, csakhogy az embereknek legyen mit enniük, cserébe az embereknek tiszteletet kell mutatniuk az állatok felé különféle rituálékon keresztül. Az állatok viszonzásul újra engedik majd, hogy levadászhassák őket.
A spirituális világgal való kapcsolattartás egyik fontos módja az álom volt. Ily módon a szellemvilágban élők elmondhatták, hogyan találjanak meg a földiek elveszett dolgokat, hogyan gyógyítsanak vagy találjanak rá az állatokra.
Az itt élő embereknek igen gazdag mondaviláguk volt, melyek elmesélték pl, hogyan keletkeztek az emberek vagy sok történelmi eseményt is ily módon tanultak meg a gyerekek. Ezek a legendák nem csak szórakozató jelleggel bírtak, de fontos útmutatással is szolgáltak. Megtanították pl. a csoportok tagjait arra, hogyan viselkedjenek egymással, hogyan forduljanak a természethez vagy a spirituális világhoz.

A II. világháboró után Kanada egyre több üzletet kívánt északra csalogatni. Az őslakosokat probálták rávenni, hogy hagyjanak fel vadászó életmódjukkal és váljanak pénzkeresőkké. Az őslakosok minden kezdeményezésben elsősorban földjük fenyegetettségét látták. Az utóbbi harminc évben egyre eredményesebben szerveződnek annak érdekében, hogy földjeiket visszaigényelhessék. Sokan még ma is a vadászó és pénzkereső életmód kettősségében élnek. Mindemellett ők is kihasználják a technika adta előnyöket. Azaz használnak pl. motorosszánt vagy hálóikat inkább megveszik, mint maguk készítenék. Nagyszüleik ételei azonban mai napig az asztalra kerülnek.

Kanada őslakosai 1. A sarkvidék

A következő pár bejegyzésben Kanada őslakosairól fogok írni.

Ha erről a témáról akar tájékozódni az ember, bődületes mennyiségű irodalom ömlik az ölébe. Nem könnyű válogatni, röviden összefoglalni, mit is érdemes/érdekes tudni az itteni őslakosokról. Akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam és végül nem is akartam egy írásba sűríteni mindazt, ami engem megragadott. Igy a következőkben területi hovatartozásuk szerint veszem végig Kanada őslakóit.

1. A sarkvidék

A sarkvidéki kultúra kiterjedése igen nagy, végighúzódik Alaszkától egészen le a keleti partokig. Az őslakosok, akik ezt a területet lakták, magukat „Inuit”oknak hívják, ami azt jelenti: „az emberek”. Kanadában minden Inuit egy közös nyelv, az Inuktitut nyelv valamely nyelvjárását beszéli. Eredetileg nem létezett írott nyelv, de a misszionáriusokkal való találkozások után (a 18. század végétől) az írás is széles körben elterjedt.

Az a közkedvelt kép, ahogyan elképzeljük az inuitokat – miszerint jégkunyhókban élnek, fókákra vadásznak és kutyáik által húzott szánjaikon közlekednek – valójában csak a sarkvidék központjában élőkre jellemző, pl. a „Netsilik Inuitokra”. Ténylegesen nagyon sokféle inuit életforma létezik.

A legtöbb Inuit egyaránt vadászott vizi- és szárazföldi emlősökre is, s olyan speciális vadászeszközeikről ismertek, mint a szigony vagy a nyílvessző.

Az Inuit törzsi csoportok létszáma általában 500-1000 fő volt. Az év legnagyobb részében azonban kis csoportokban élték, ami kb. 2-5 családot jelentett. Ezek a kisebb csoportok (bands) voltak a legfontosabb kulturális- és társadalmi egységek is. A házasság szinte általános volt az inuitok között, melyre a fiatal felnőttkorban került sor. Gyakori volt, hogy a házaspárok valamely szülőpár közelében maradtak és élték le életüket. Sok háztartásban neveltek adoptált gyerekeket is, jelezve ezzel a gyerekek igen fontos, kiemelt mibenlétét. A gyerekek pl. módot adtak arra, hogy különböző családok kapcsolatokat létesítsenek, pl. adoptálással, eljegyzéssel. A gyerek-felnőtt kapcsolatokat a születési- vagy névadási ceremóniák is erősítették. A család tehát egy fontos egység, ahol a felelősségvállalás mindenkire kiterjedt, gyerekekre, öregekre egyaránt.

A legtöbb csoport tengeri emlősök vadászatából tartotta fent magát, kiváltképp fókavadászatból. Nyáron és ősszel sok csoport vadászott rénszarvasra és költözött olyan partmenti vidékekre, ahol többféle levadászható állatot találhattak. A halászat és a gyűjtögetés szintén fontos tevékenység volt, mint ahogy a jegesmedve- vagy bálnavadászat is. Habár a friss húsnak nagy értéket tulajdonítottak, bizonyos mennyiségeket mindig igyekeztek eltenni szűkebb időszakokra. A szárítás és a hűvös helyen való kiakasztás általános eljárások voltak, habár jó pár egyéb, speciális eljárást is alkalmaztak (pl. olajban tárolás).

A szánkót és a bőrrel fedett csónakokat szinte minden Inuit csoport használta, bár a díszítésben és a használat módjában területenként eltérhettek. A kutyák igen régóta, mint vadászó állatok szolgálták az inuitokat, akik pl. megtalálták a fókákat a jég alatt vagy feltartóztatták a medvéket. Nyáron teherhordó állatokként is használták őket. A szintén bőrrel fedett sátor általában fókabőrrel volt borítva, amit kövekkel erősítettek a földhöz. Ezeket a sátrakat akkor használták, mikor nem volt elegendő hó a jégkunyhókhoz építéséhez.

A jégkunyhók szerkezete különböző volt. Téli településeknél a fő, nappali fülke elég nagy is lehetett, kb. 4 méter széles és 3 méter magas. Általában külön fülke volt a tárolásra szánt ételeknek, volt egy bejárati járat és gyakran plusz nappali fülkék kapcsolódtak oldalról. Sok jégkunyhónak volt ablaka is, tiszta jégből, amit leginkább a kunyhó tetején helyeztek el.

Az Inuitok nagyszerű kézügyességgel készítettek lábbeliket és ruhákat az elejtett állatok bőréből. A "parka" (anorák) egyszerre szolgált benti és kinti ruházatnak is, ami elsősorban rénszarvas prémből készült. Több csoport tavasztól őszig inkább fókabőrből készült anorákot használt, téli ruházatként pedig a rénszarvasból készítettet preferálták.

Az idegenekkel való találkozás sok mindent megváltoztatott az Inuitok életmódjában, a fémszerszámok vagy a fából készült csónakok megismerésével. Voltak azért eszközök, amiket nem tudtak mással tökéletesen helyettesíteni, így pl. a szigonyt, amit vizi emlősök vadászatakor használtak, a fókabőr csizmát vagy rénszarvas anorákot. Az 1970-es években létrejött egy nemzeti szervezet, az Inuit Tapirisat of Canada, amelynek célja megőrizni és megvédeni az Inuit kultúrát és nyelvet. Hosszú évek egyezkedésének eredményeként az inuitok mára saját földet kaptak a kormánytól (saját törvénykezési joggal), amelynek neve: Nunavut, azaz „a mi földünk”.