szombat, szeptember 22, 2007

Rush


Hát igen úgy tűnik, hogy az utóbbi hetek a zene jegyében teltek, így a mostani post is zenéről szól. Mégpedig a szerda esti Rush koncertről. (Igérem, legközelebb filmekről írok majd.)
Újra Bill munkahelyén keresztül mentünk a koncertre, ami az Air Canada Centre-ben volt, s ahol a cégüknek saját boxa van, hogy időnként egy kis szórakozás közben beszélhessenek üzletről a nagy fejesek. Jó dolog ez, hiszen így sosem a nagy tömegben lökdösődünk (bár biztosan van, aki bizonyos alkalmakkor azt preferálná), hanem a kényelmes fotelekben ülünk, ahol - ha valami nagyfőnök is jelen van, mert nem mindig - finom vacsorával is várnak minket. Igy volt ez most is, így volt alkalmam megismerkedni többek között Bill egyik nagyfőnökével, John O'Neil-lal. :-) Szimpatikus férfi volt nagyon, a párjával (házastársával) együtt, aki jelen esetben szintén férfi.

Szóval Rush.
Meg kell mondanom, sosem láttam még ekkora őrjöngést, mint most, ezen a koncerten. Az emberek eszméletlen módon odavoltak ezért a három férfiért (Geddy Lee, Alex Lifeson, Neil Peart), akik a Rush tagjai már jó pár évtizede. 1974-ben jelent meg az első lemezük, "Rush" (én akkor még sehol sem voltam, ők meg már együtt zenéltek), a legutolsó pedig most májusban "Snakes & Arrows" címmel.
Igy kezdték:
És ilyenek most:

Nem egy szépség egyik sem (bár idősebbként már jobban néznek ki), nem a külsejükkel lettek népszerűek az biztos, ahogyan az manapság megesik olykor-olykor... A tudásuk ezzel szemben senkiben nem ébreszt kételyeket. A zenejük igaz, nem az én stílusom volt, de nem kellett sok idő hozzá, hogy ezt én is megérezzem, megértsem. A dobosukat, Neil Peart-t a világ egyik legjobb dobosaként tartják számon, és tény, hogy amit dobszólóként a koncerten művelt, az valami eszméletlen volt. (A cikk végére tettem egy kis részletet belőle!) Az énekes Geddy Lee-nek, összetéveszthetetlen, magas hangja van, ami kicsit szokatlan volt számomra néha, de egészen biztos vagyok benne, hogy én voltam az egyetlen.
Na de hallgassatok is bele, ne csak írjak róla. Ennek a dalnak Tom Sawyer a cime:



A Rush egy igazi torontói együttes, akikre talán azt mondhatnám, hogy olyanok itt Kanadában, mint az LGT Magyarországon. Mindenki ismeri és szereti őket, éneklik a dalaikat kicsik és nagyok. Jó régóta a zenei palettán vannak, bár ők még mai napig is együtt "nyomják".

Hát mindenesetre most már tudom, milyen az igazi kanadai rock, akikért nem csak itt, de szerte a világon is sokan rajonganak (még a south parkos fiúk is). Kicsit pironkodtam ugyan, mikor azt kellett mondanom a nagyfőnöknek - aki mellesleg nagy Rush fan -, hogy nem nagyon ismerem a Rush zenéjét, de arra fogtam, hogy Magyarországon biztosan nem jöttek be annyira. (Ugye nem? Vagy csak én vagyok ennyire tájékozatlan? Pedig Bill is még Németországban ismerte meg a zenéjüket. Na mindegy.) Egy-két dal kicsit ismerősen csengett, akkor próbáltam szélesebben mosolyogni, és én is mozgatni a fejem a zenére, de egyébként nagyrészt egy srácot néztem a tömegben majdnem végig a koncert alatt, illetve egy zöld neoncsíkot a kezében, amivel az első perctől az utolsóig végig hadonászott. Komolyan mondom, meg nem állt a 3 óra alatt, és amikor kicsit világosabb volt a nézőtéren (néha még sötétben is) jól kitünt, hogy mindenkinél nagyobbakat ugrál. Nem lehetett szem elől téveszteni, főleg mivel csak neki volt zöld csíkja, így rajta keresztül néha én is jobban tudtam az ütemet.
Persze azért nem bántam meg, hogy elmentünk, mert mint zenészek, engem is a hatásuk alá kerítettek, no és torontóiként amúgy sem árt tudnom, ki is az a Rush. :-)

4 megjegyzés:

Gabi írta...

Biztos jó volt. Progresszív rock zene. :-)
Egyébként én is egy csomó kanadai zenekarral "találkozom", főleg Quebec-ből. Csak azok elvetemültebbek. (technical death metal)

Lívia írta...

Haaaat nekem neha ez is eppen eleg "elvetemult" volt. :-) Dehat az en fulem nagyon mas stilus(ok)hoz van szokva.
Egyebkent hogyan ismersz meg quebec-i zenekarokat otthon?

Gabi írta...

az internetről ismerek meg minden zenekart.

Lívia írta...

:-)