A mai kor Rubic-kockája - Sudoku

A legújabb nyugati, pontosabban keleti métely egy-két éve ismert már Magyarországon is: megjelentek az első Sudoku könyvek, így mindenki megismerkedhet az új rejtvénnyel otthon is.

A sudoku (ejtsd: szudoku), mint japán logikai kirakójáték terjedt el, szószerinti jelentése: egyedülálló szám, a „su” jelentése szám, a „doku” jelentése egyedülálló. Az angolok kezdtek hódolni először Európában az új játéknak, a „latin négyzetnek“, mai nevén a Sudokunak, amelynek népszerűsége immár vetekszik a Rubik-kockáéval.

Habár alapvetően se nem japán, se nem új: a kor egyik legzseniálisabb matematikusa, a svájci születésű Leonardo Eulero (1707– 1783) már a XVIII. században megalkotta elődjét, akiről Arago, a fizikus azt írta, hogy minden erőfeszítés nélkül úgy számol, ahogyan az emberek lélegeznek és ahogy a sas repül. Az egzakt tudományokban ő volt a legtermékenyebb személyiség, 1100 könyvet és tanulmányt írt. Játékos találmányát „latin négyzetnek” nevezték el. Ennek modern változata és neve érkezett hozzánk Japánból.

A szudoku igazán egyszerű szabályokon alapul: egy 9 x 9 négyzetből álló nagy négyzetben kell elhelyezni a számokat 1-től 9-ig úgy, hogy minden sorban, minden oszlopban és a háromszor hármas kis négyzetek mindegyikében is a számok 1-9-ig csupán egyszer szerepeljenek. Segítségül bizonyos számokat mindig előre megadnak.

Ez a kis játék mára az egész világon, Japántól Kanadáig, Angliától Dél-Amerikáig százezrek kedvenc időtöltésévé vált. Több száz lap közöl naponta Sudoku-rejtvényeket, köztük az olyan tekintélyesek is, mint a The Times vagy a Die Zeit. Én minden nap látok embereket a buszon, metrón Sudokut töltögetni utazás közben vagy egy újság hasábjain, vagy saját könyvből.

Szerencsére nem kell matematikusnak lennünk ahhoz, hogy egy ilyen jellegű rejtvényt meg tudjunk fejteni: csak logikus és rendszeres gondolkodásra van hozzá szükségünk - tulajdonképpen éppen ennek köszönheti nagy népszerűségét is. Különböző nehézségű rejtvények léteznek, így a gyerekektől kezdve az idősebbekig mindenki élvezheti e játékot. (Chrisnek az egyik karácsonyi ajándékunk többek között egy Sudoku-könyv volt. Nagyon szereti!) :-)

Igy hát gondoltam egyet és feltettem a blogra a Sudoku-t, hogy akinek kedve és ideje engedi, hódoljon ennek az érdekes játéknak. :-) (A zöld gombbal kérhetünk új játékot; a pirossal törölhetjük az eddig beírtakat és elkezdhetjük előlről; a sárgával pedig kikérhetjük a megoldást. A kis legördülő menüben pedig választhatunk a nehézségi fokok közül: "easy" - könnyű; "moderate" - közepes; "difficult" - nehéz. A "Check" gombbal ellenőrizhetjük a játék végén, hogy mindent a jó helyre tettünk-e.)

Kedves családom, barátaim, kedves olvasó: jó szórakozást!

Kilátás az erkélyünkről

Micsoda meglepetés! Január végére Torontóba is megérkezett a tél. :-) Ime egy rövid videó arról, hogyan látjuk mindezt az erkélyünkről (egy kis ködben).

A TTC - 2 rész.

Azért be kell vallani, hogy mindenképpen több a pozitívum a TTC-ben, mint a negatívum. Amit nagyon szeretek pl., azok a hirdetések. A metrók, buszok hirdetéseiből szinte több programról s szervezetről(!) értesültem, mint máshonnan. A szociális jellegűek – természetesen - kedvenceim közé tartoznak. Nagyon sok közérdekű információt kaphatunk ily módon. Vannak olyan hirdetések is, ahol a poszterről kis cetliket téphetünk le és plusz információkat kaphatunk a szóban forgó témáról. Nagyon hasznosnak találom a dolgot. Az ilyesmit érdemes lenne otthon is kipróbálni! Szinte észrevétlenül szivárognak be így a köztudatba fontos információk, észrevétlenül tanulnak az emberek. A képen szereplő példa arról szól, hogy igaz, nem könnyű szülőnek lenni, de azért a verés sosem megoldás. Egy másik “kedvencem” arról írt, hogy ha egy szülő erőteljesen fogyókúrázik, mennyire befolyásolja gyermeke énképét is tudattalanul.
Ezek mellett több hirdetés szól olyan általános témákról, mint a rendszeres kézmosás (talán ez egy kicsit furcsán hangzik, pedig tényleg milyen fontos), az utazási védőoltások fontossága, vagy hogy ne szemeteljünk.

Tavaly kezdték el kicserélni, felfrissíteni a városi buszállományt. Ha Bill-t kérdeznénk az új buszokról, biztosan azt mondaná, nem kedveli őket, ahogyan egyébként sokan mások sem. Igazuk is lehet, mert valóban, ezek a buszok nem a több kényelemről szólnak, kevesebb hely is van bennük. Az új buszok többek között a mozgáskorlátozottak életének könnyebbé tételét segítik elő. A buszokon ugyanis nincs lépcső, az elejük lejjebb mozgatható, hogy azt a kis szintkülönbséget is lecsökkentsék a busz és a járda között, ami van. Sőt, a padlóból szükség esetén kiemelhető egy kis rámpa, amin a kerekesszékesek felgurulhatnak a buszra. Az első pár ülés számukra úgy van kialakítva, hogy az ülés rész felhajtható, ahová beállhatnak és be is csatolhatják széküket az arra rászorulók. Itt meg kell említenem, hogy a sofőrök annyira kedvesek a sérültekkel, hogy odafigyelésük, gondoskodásuk többször könnyekre fakasztott már...
A nők számára szól az a program, aminek keretében este 9 után kérésünkre a megállók között is megáll a busz, hogy ne kelljen sokat gyalogolnunk a sötétben. Ritkán jövök haza 9 után, de vettem már igénybe ezt a szolgáltatást és hát valóban kellemesebb így hazajönni s nem árkon-bokron át, ahogyan az egyik buszról egyébként kéne. Nagyszerű, hogy egyáltalán gondolnak ilyesmire.
Nem is olyan régen láttuk, hogy új metrók is érkeznek majd pár éven belül, ahol nem lesznek külön kocsik, hanem egyetlen, végtelen hosszúnak tűnő szerelvényből áll majd a metró. Érdekes lesz, de erre még várnunk kell egy kicsit.

Az igazság az, hogy eleinte nagyon utáltam ilyen sokat utazni nap mint nap. Elveszett időnek éreztem minden egyes percet, s egy ideig nem is tudtam örömet látni benne. Dehát az ember szépen lassan mindenhez hozzászokhat, ahogyan én is a hosszú utazásokhoz. Ma már nem arra gondolok, hogy ennyi idő alatt lassan Debrecenben lehetnék. Figyelem az embereket, amit mindig is szerettem csinálni, mégha itt ez még kevésbé illendő, mint otthon. (Igyekszem azért az illendőség keretein belül szemlélődni. :-) Vagy olvasgatom a körülöttem lévő hirdetéseket, ahogy sokan mások is. De leginkább olvasok, amit talán a legtöbben tesznek utazásaik során. Annyira rákaptam az utazások közbeni olvasásra, hogy lassan azon kezdek szomorkodni, milyen gyorsan beérek a munkahelyre. Most éppen Vámos Miklós egyik új könyvét olvasom (Hogy volt) és elmondhatatlanul élvezem. Oly jóízűek a történetei, a szavai, hogy gyakran újra és újra ízlelgetem őket. Időnként el is mosolyodom, talán furcsán is festhetek, de nálam ez nem ritka eset. Na jó, nem csak magamban szoktam mosolyogni, hanem a már a buszról ismerős arcokra is. Ma pl. végre újra láttam egy anyukát a kisfiával, akikkel régóta együtt utazom munkába menet és akiket karácsony óta nem láttam. Kicsit féltem is, hogy nem jönnek többé és én lassan elfelejtem az arcukat. Pedig annyira édes a kisfiú, olyan kis szép! Az pedig kimondottan tetszik, ahogyan egymáshoz viszonyulnak. Szóval ma végre ott álltak a szokásos megállóban és én legszivesebben odamentem volna beszélgetni velük egy kicsit, s elmondani, hogy hiányoztak nekem. Ki tudja, hogy néztek volna rám?
Igy újra csak magamban mosolyogtam, milyen jók ezek az utazás adta apró kis örömök!

A TTC

Már egy ideje tervezem, hogy folytatom kis összefoglalóimat az itteni életről általában, de valahogy a napok s hetek úgy repülnek, szinte észre sem veszem. Mivel a közlekedés fontos része a mindennapi életemnek, így most elsőként erről írok.

Torontó első közlekedési vállalata a Williams Omnibus Bus Line volt, ami még lovak által húzott postakocsikat jelentett az 1800-as évek közepén. 1892-ben jelent meg az első elektromos villamos a város utcáin, pontosabban a Church Street-en, majd rá két évre a lovaskocsikat vissza is vonták. A TTC-t - ahogyan ma is hívják a vállalatot (Toronto Transit Commission) - 1920-ban alapították, s azóta igen nagy fejlődésen ment keresztül. Az első torontói metróvonal mellesleg egész Kanada első metróvonala is.
A metróvonalak összeköttetésben állnak a busz-, illetve villamosjáratokkal, így tkp. bárhová eljuthatunk egy jeggyel. Itt ugyanis egy utazásra csak egyszer kell jegyet vagy "token-t" váltanunk s utána elég átszállójegyet kérni a buszsofőröktől vagy egy-egy automatából. Ezt felmutatva utazhatunk pl. a metróból kilépve busszal, villamossal vagy fordítva. No persze az árát meg is kérik mindennek. Egy felnőtt jegy ára $2.75 (ami majdnem 500Ft), egy havi bérleté $99.75, a heti bérleté pedig $30.00. Ami pozitív, hogy a bérlet nem személyre szóló, hanem átadható bárkinek, azaz többen is használhatják, de persze nem egyszerre.
Én a négy metróvonalból kettőt használok leginkább, egyet minden nap. Egy busz visz el a metróig, majd a metróról újra buszra, utána villamosra szállva jutok el végül a munkahelyemig. (A képen az 1-es jelzi a lakásunkat, a 2-es pedig a munkahelyem.) Őszintén szólva, amit nem szeretek a TTC-ben, az a járatok gyakorisága és a vezetők menetrendhez való viszonya. Leggyakrabban 10-15 percenként járnak a járatok, ami önmagában nem is lenne még baj, de a menetidő a nagyobb utakon szinte semmit sem jelent. Mindennapos dolog, hogy 2-3 busz is jön egymás után, mintha nem szeretnének egyedül járni, aztán persze fagyoskodhatunk kint a hidegben. Tudni kell azt is, hogy egy úton általában egy járat megy, azaz nem fordul el semerre, így ha elment(ek) a busz(ok), nem várhatok másik számú buszra, csak ugyanarra a típusra, kb. 25-30 perc múlva. Erről nem is akarok túl sokat írni, de tény, hogy ez a menetidő dolog "megédesíti" a napjaimat.
Ha egyébként információt kérni, netán panaszkodni szeretnénk, megteheti mindenki a saját anyanyelvén is, hiszen ahogy a reklám is mondja, a TTC-hez több, mint 70 különböző nyelven szólhatunk. Ejha! (Fordítanának inkább több gondot a menetidőre... :-) Na jó, ez csak vicc...

Szeretem ezt a reklámot nézegetni utazás közben, ha éppen elém kerül. Próbálom kitalálni, mi lehet ez a kb. 75 nyelv, merthogy be kell vallani, elég sokat nem ismerek sajnos. Bár már így is többet, mint amikor először láttam. :-)

Itt folytatom legközelebb.

MEM játék

Vera barátnőm hívott meg egy játékra a minap, miszerint 5 dolgot kéne írnom magamról, amit eddig még nem tettem meg, vagy csak kevesen tudnak. Ez egy újdonsült blogos játék, s szinte minden oldalon találkozom vele.

Nos, valójában nincs nehéz dolgom, hiszen a blogom igen újkeletű, s nem is írtam túl sokat magamról. Hát lássuk:

1. Gyerekként igen jókedvű kisbaba voltam, olyannyira, hogy sokáig szinte egyáltalán nem is sírtam. Kacagva ébredtem, mosolyogva aludtam el. Egy éves korom körül apa azt gondolta, talán meg kéne nézetni ezt a gyereket, minden rendben van-e nála.... (Hát végül is nem vittek sehová, így hogy minden rendben van-e nálam, azóta sem tudom.) :-)

2. A sok minden mellett lőni is tanultam egy ideig tizenévesen. (Anyát azonban nem múltam fölül, aki fiatalként díjat is nyert!)

3. A nagymamám kedvéért (is), - aki mai napig is könyvel időnként - egy évig könyvelőnek tanultam az egyetem előtt, azonban hamar bebizonyosodott, hogy nem ez a nekem való szakma.

4. Amióta az eszemet tudom, imádom a hegyi gorillákat, s életem nagy álma, hogy egyszer természetes élőhelyükön láthassam őket! (Hát nem ők a legcsodásabb állatok??? ;-)

5. Drága dédmamámtól örököltem, hogy nem harminckettő, hanem csak harminc fogam van, nem is volt s nem is lesz több. (Ha ebben kevesebbet kaptam, mint a többiek, vajon mértek-e nekem másban többet? Hmmmm.... Vagy az élet nem ily igazságos?)

Sajnos továbbadni a stafétabotot nem tudom, mert nincsenek blogot író ismerőseim, főleg, akik még nem játszottak. Igy én zsákutca volnék, elnézést érte.

Amanda Marshall - If I Didn't Have You

Amanda Marshall az a kedvenc kanadai énekesnőm, akit már otthon is ismertem, persze csak Bill jóvoltából. A zenéje és hangja iránti szeretetem azóta mit sem változott. Amanda egyébként torontói (talán itt lakik épp a szomszédban?) és '72-ben született trinidadi édesanya és kanadai apuka gyermekeként. A szülei három évesen iratták be a torontói zenei konzervatóriumba, ahol hosszú évekig komoly zenét tanult.
Szeretném most megosztani veletek a számomra egyik legfontosabb dalát.

(Gábor, ez lett volna az a dal, amit egyszer szerettem volna elküldeni Neked és Bettinek "ajándékba" annak apropóján, hogy újra egymásra találtatok. Örülök Nektek nagyon és kívánok minden-minden jót teljes szívemből!! :-)))

Hát íme a dal:

I don't know what I was thinking / 'Til I was thinking of you
I don't remember a thing before I opened my eyes / And you came into view
I don't know what i was doing / When there was nothing to do
Must have been waiting for some one, baby
Now I can see - I was waiting for you

CHORUS
I'd give up my sight just to see you / I'd beg i would borrow and steal
I'd cut off my hands just to touch you / And tear out my heart so you'd know how i feel
There's nowhere i wouldn't follow / There's nothing I wouldn't do
'Cause I wouldn't wanna be me / If I didn't have you

Driving myself to distraction / Until you got in my way
I was just whistling Dixie 'til you struck up the band / And they started to play
I don't know how i was living / Until you came into my life
I always knew there was something wrong / Then you came along / Baby, you made it right

CHORUS

I was alone in the silence / 'Til I was hearing your voice
I couldn't see my way clear until you parted the clouds / And you gave me a choice
I couldn't pick up the pieces / 'Til I was falling apart
I didn't know i was bleeding / 'Til your love fixed this hole baby, here in my heart

I'd give up my sight just to see you / I'd beg I would borrow and steal
I'd cut off my hands just to feel you / And tear out my heart so you'd know how i feel
There's nowhere i wouldn't follow / There's no place that i'd rather be
This life without you would be hollow / This love is a gift and you gave it to me
All that I am, you have made me / And baby, i know that's it's true
I'd give it all up in a heartbeat / just to spend every moment with you
There's no place i wouldn't follow / There's nothing that i wouldn't do
'Cause I wouldn't wanna be me / If I didn't have you

Egy jó hír

Tegnap este megkaptam végre a levelet, amiből megtudtam, hogy felvettek a februárban induló szociális tanfolyamra. Nagyon vártam már ezt a hírt, kicsit féltem is, hogy nem kerülök be. Mivel sok a jelentkező, ezért mindenképpen szűrniük kell a jelentkezőket, de szerencsére engem beválasztottak a csapatba. :-)) Diplomá(k), több éves gyakorlati tapasztalat voltak pl. a kritériumok között.

A tanfolyam pontos címe: "Bevezetés a szociális szolgáltatásokba Ontarióban". Két hónapos (s persze nem ingyenes) lesz a képzés, amit minden héten szombatonként tartanak majd. Ez a kurzus tkp. annak az egy éves képzésnek a rövidített változata, ami iránt szintén érdeklődtem augusztusban, de sajnos munka mellett nem tudtam volna csinálni.

A kurzus alatt kapunk majd (1.) egy kevés elméleti képzést (igaz, az már mindenkinek van, bár ki tudja milyen viszonzban áll pl. egy indiai, egy kínai vagy éppen egy magyar szoc. képzés). (2.) Bevezetést az itteni szociális szektorba, beleértve a törvénykezést, a rendszer főbb területeit vagy a finanszírozási lehetőségeket. (3.) Terminológiákat, fontosabb szakkifejezéseket tanulunk majd, vagy pl. (4.) a kanadai munkaadók elvárásairól is hallgatunk előadást. S nem utolsó sorban munkalehetőségekről, továbblépési lehetőségekről is kapunk majd információt.

Hát nagyon várom már a február 3-át, amikor egy kicsit újra egy egyetem falai között tanulhatok. Hiányzik a tanulás, ez pedig egy idegen országban, idegen nyelven még nagyobb kihívást jelent - még ha csak egyenlőre két hónapra is.

Az egyetem egyébként az az egyetem, ahová Bill is járt, a neve: Ryerson University (www.ryerson.ca). Torontóban ez az egyik legkedveltebb egyetem. Ennek egyik oka, hogy nagyon fontos az egyetem számára a gyakorlatiasság. Bill gyakran emlegette, hogy előadásaik során a professzorok időnként megálltak és elmondták, hol és hogyan vehetik majd hasznát mindannak, amiről éppen tanulnak. Azaz semmi nem lógott a levegőben, mint elmélet, hanem mindennek igyekeztek felmutatni, megértetni a gyakorlati jelentőségét. Fontos számukra, hogy ne érezze a diák, ezt ugyan minek tanulják, teljesen felesleges. Persze az elmélet ettől még elmélet marad, s a tanulás, tanulás, de fontos, hogy tudják a diákok, hová építhetik be a tudásukat.

Számomra mindenképpen szimpatikus ez a hozzáállás.

Az utóbbi másfél év

Azt hiszem nem vagyok egyedül, ha azt mondom, ezidőtájt az ember hajlamosabb visszanézni az elmúlt hónapokra és gyakrabban készítünk számadást magunkban. Mi is történt az elmúlt egy évben velünk... Hmm...
Gyakran számomra nehézséget is okoz visszaemlékezni mindenre, hiszen annyi történés, annyi érzés, annyi emlék gyűlik össze egy év alatt. Igy nem teszek most kísérletet arra, hogy összegyűjtsem ezeket és persze nem is akarok senkit untatni. Csak pár fontosabb momentumot említenék meg:
Először is megvolt az első házassági évfordulónk, ami igen kalandosra sikeredett, hiszen én éppen előző este jól megbetegedtem. Azonban már volt egy szobafoglalásunk Torontó egyik legszebb szállodájába (ami számomra meglepetés volt), így idegen környezetben haldokoltam egy teljes nap és éjszakán át. :-) Három hét múlva már itt is a második évforuló, igyekszem hát épen tartani magam... :-)
Nyáron elköltöztünk első közös, torontói lakásunkból és azóta egy épületben lakunk anyósomékkal. Az itteni épületnek nagyon jól felszerelt konditerme van, uszodával, teniszpályákkal, szaunával, így nyár óta rendszeresebben sportolunk, azaz egészségesebben élünk.
Ősszel két hétre hazalátogattunk, amire nagy szükségem volt már. Végre minden szerettünket újra jól megölelgethettük, s jókat beszélgethettünk.

Azt hiszem, hiába is sorolnám itt az eseményeket, tulajdonképpen ezekkel vajmi keveset mondok el a velünk történtekről. Hiszen hol maradnak az apró kis élmények, amik mosolyra fakasztanak nap mint nap? Hogy írhatnám le a mindennapok lassan kialakukó rutinját, amikor ismerős arcok mosolyognak rám a buszon, vagy köszönnek rám az utcán? S hol maradnak az újonnan megismert emberek, a gondolataik, érzéseik, a barátságok elmesélése?
Az az igazság, hogy el kell fogadnom, élményeinket nem tudjuk átadni másoknak, akik nem voltak részesei annak. Újra meg újra rá kell ébrednem, hogy elmondani, átadni mindazt, ami velünk történik lehetetlen. Az ember mindenről írhat, még képeket is csatolhat, valahogy mégis a lényeg sikkad el. Az a lényeg, ami viszont minket folyamatosan formál, alakít, ami a lényünkké válik s bennünket meghatároz.

Nagyszerű dolog mindaz, ami velem történik, s egyben szomorú is.
Nagyszerű dolog egy más országot, más szokásokat, más embereket megismerni. Ennek továbbra is minden nap örülök, és hálás vagyok azért, hogy ezt átélhetem, megélhetem. A sok tapasztalat, az új élmények, az emberek által minden nap kicsit más, s talán több leszek. Az azonban szomorú, hogy ezt a változást az otthoni szeretteim, barátaim nem érezhetik. Tudom, érzem, hogy csak ezalatt a másfél év alatt is sokat változtam. Másképp nézem a világot, s magamat; nyitottabb, megértőbb, türelmesebb lettem. Sok mindent jobban értek, ami korábban homályos volt előttem és sok új dolog foglalkoztat. De nem csak engem nem látnam mások, úgy érzem, sok mindenről lemaradok én is. Az érzés néha magával ragad, hogy nem vagyok ott, nem közösek már az élmények, s így szépen lassan el is felejtenek majd....
Igy hát nagy áldás ez, s egyben szívszorongató.
De azt hiszem, ilyen maga az élet is.

Mindenesetre a blogot ebben az évben is folytatni szeretném, ha másért nem, hogy év végén majd segítsen emlékezni. :-))
Még egyszer mindenkinek nagyon boldog, örömteli új évet kívánok, s kívánom, hogy éljétek meg a mindennapok apró szépségeit, amire engem ez az ország másfél éve tanít.

Boldog Új Évet mindenkinek!