A városról, ahol élünk - Torontó

Torontó Ontario állam fővárosa és egyben Kanada legnagyobb városa, egy igazi világváros. A világ egyik legmultikulturálisabb városa, az elővárosaival együtt mintegy 5,5 milliós lakossága több mint 70 nációból kerül ki. Torontó Kanada üzleti központja és gazdasági motorja, 1994-ben a The Economist című gazdasági hetilap a világ legélhetőbb városának választotta.

„Toronto” nevének jelentése irokéz nyelven „fishing weir”, azaz „halászgát”, mely arra utal, hogy a mai Simcoe-tavon a huron indiánok facölöpöket vertek a tóba, hogy könnyebben tudjanak halászni. Az első európaiak a vidéken francia szőrmekereskedők voltak, akik „Fort Rouillé” néven alapítottak 1750-ben a közelben egy kereskedelmi állomást. Az első nagy migrációs hullám az Amerikai függetlenségi háború alatt és után érte a környéket. Igaz, az ideérkezők Toronto néven alapítottak egy apró falut a mai város helyén, azonban 1793-ban Kanada akkori kormányzója, John Graves Simcoe az akkori Felső-Kanada tartomány székhelyének választotta és York néven egy várost emeltetett a helyére. York város 1834. március 6-án ünnepélyes keretek között újrakeresztelte saját magát, és ismét felvette az eredeti alapításkori nevét, ezzel ez a dátum lett Toronto város születésének napja is. A Nagy-tavakon az 1840/50-es években beindult hajóforgalom (a város az egyik nagy tó, az Ontario-tó partján fekszik), majd az ebből fakadó gazdasági robbanás komoly bevándorlási hullámot indított Kanada felé, mely révén az 1970-es években Torontó az ország legnagyobb városává nőtte ki magát, átvéve annak központi gazdasági, üzleti és kulturális szerepét is.

A torontói tőzsde ma a világ vezető tőzsdéi közé tartozik. A város GDP-je 305 millió USD, ami a világ 7-ik legnagyobb városi gazdaságává teszi. Torontó Kanada pénzügyi, ipari, kultúrális és piacgazdasági központja is egyben.

Torontóban minden megvan, amit egy nagy észak-amerikai nagyvárostól csak elvárhatunk: nyüzsgés, forgalmas utcák, szórakoztatóipar, kultúra, éjszakai élet. Talán nem is gondolnánk, de majd 125 múzeum van a városban, több mint 50 balett- és tánccsoport, 6 opera társulat és még sorolhatnánk. Toronto mindezek mellett a harmadik legnagyobb (angol nyelvű) színházi központ is, New York és London után. Azonban aki csendre és pihenésre vágyik, Torontó azoknak is sokféle lehetőséget tartogat. Felkereshetik például a város számtalan parkjainak egyikét, mely parkrendszer mindenképpen a város egyik nagy erőssége.

A város tervei között szerepel, hogy a világ úgy ismerje majd őt, mint egy parkbéli várost (“City within a Park”). Hiszen – ahogyan mondják – a minőségi élet az egészséggel kezdődik, s ebben nagy szerepet játszik a természettel való érintkezés. Sok tanulmány mutat rá arra, mennyire fontos egészségünk szempontjából mindez. Már csak a fák látványa is terápiás jelleggel bír, s azok a betegek például, akik fákat láthatnak a kórházi ablakukból, gyorsabban épülnek fel. Torontóban tehát valóban nagy figyelmet fordítanak erre, s jelenleg több mint 7 millió fa van a városban. A kutatások szerint a városlakók több, mint 50 százaléka ki is megy a parkokba legalább hetente egyszer. Lehetőség akad bőven, hiszen a város kb. 13 százaléka parkosított, azonban kb. 42 százalék még nem kialakított erdőség, ami több, mint 35 km2-t jelent. Mindemellett még kb. 40.000 honos fát, bokrot, virágot ültettek csak az utóbbi öt év minden egyes évében.

Torontó ad otthont a világ legmagasabb (szabad szerkezetű) épületének a CN Tower-nek, amely 1976-ban épült és 553.33 méter magas. S ha már arra járunk, érdemes megnézni a közelben lévő SkyDome-ot (új nevén Rogers Centre), amely a világon elsőként rendelkezett teljesen behúzható tetővel, és sportpályája elég nagy ahhoz, hogy akár nyolc utasszállító repülőgép is parkolhat rajta. Torontóban található a világ leghosszabb utcája is, a Yonge Street, mely 1.896 km-ével vívta ki ezt a címet.

Ha pedig már ennyi adatot mutattam meg Torontóról, végezetül hadd soroljak ide még egy-két további érdekességet:

· Ahogyan azt már említettem, Toronto lakossága a külterületekkel együtt eléri az 5.5 millió főt. 2001 és 2005 között a város átlag 107.000 immigránst fogadott minden egyes évben. (Kanada területére 2005 július és 2006 júliusa között összesen 324.000 bevándorló érkezett.)
· A város lakosai közül 43% vallja magát „visible minority”, azaz kisebbségnek, ami 1996-ban még 37% volt. („Visible minority” az a személy, aki nem őslakos Kanadában, nem európai és nem fehér bőrszínű). A legnagyobb négy ilyen csoport Torontóban: a kínai (10.6%), a dél-ázsiai (10.3%), a fekete (8.3%), és a filipino (3.5%).
· 49%-a a torontói lakosságnak Kanadán kívül született.
· Minden ötödik torontói a ’90-es években érkezett az országba.
· A városban 79 különböző etnikai csoport él.

Pár szóban Kanadáról

Mindannak ellenére, hogy a blogom címe: Életünk Torontóban, eddig nem írtam túl sokat sem magáról Kanadáról, sem Torontóról. Mivel itt élek már kb. másfél éve, így az eddig velünk történteket nehéz lenne bepótolni. Azonban mégsem szeretnék rögtön a közepébe vágni, és "csak" a mindennapjainkról írni, mert úgy érzem, hiányozna valami. Igy most igyekszem először pár alapinformációt összegyűjteni az országról, majd Torontóról, ahol élünk és azokról a dolgokról, amik engem leginkább megfogtak itt.

Ezzel igyekszem keretet adni ennek az internetes naplónak.

Szóval pár szó Kanadáról:

Maga a szó, canada, a huron-irokéz "kanata" szóból ered, melynek jelentése „falu”, „település”. Az ország az észak-amerikai kontinens északi felén található, államformája alkotmányos monarchia. Fővárosa Ottawa (az első képen a parlament látható), legnépesebb városa pedig Torontó. Gazdaságának alapja kezdetektől fogva a rendelkezésre álló természeti erőforrások bősége volt. Bár lakossága mindössze egytizede az USA-énak, gazdasági súlya igen jelentős.

Mint tudjuk, az ország területileg igen nagy, partvonala - főleg az északon található számtalan sziget miatt - a leghosszabb a világon: 243 792 km. Területét tekintve a második legnagyobb ország, természetesen Oroszország után. Népsűrűsége viszont igen alacsony, mindössze 3 fő/km²; bár a népesség megoszlása igen szélsőséges. A legsűrűbben lakott régió a Nagy-tavak vidéke (a Föld tavainak 60%-a Kanadában található) és a St. Lawrence folyó; itt telepedtek le ugyanis az első európaiak. A Nagy-tavaktól a Sziklás-hegységig húzódik a kanadai préri, Ontario, Manitoba és Saskatchewan tartományokon keresztül. A Sziklás-hegységen Alberta és British Columbia (BC) osztozik. BC déli részén egyébként jóval enyhébben a telek, mint bárhol máshol az országban.
A kanadai alkotmányos monarchia feje, a Kanada Királynője cím birtokosa II. Erzsébet (Anglia uralkodója). Őt a kormányzó képviseli, mely pozíciót általában egy visszavonult politikus vagy más jelentős személyiség tölti be, akit az uralkodó nevez ki a miniszterelnök javaslatára. A kormányzó által hagyja jóvá a királynő a képviselőház és a szenátus elfogadta törvényeket, ő nevezi ki a miniszterelnököt, ő olvassa fel a trónbeszédeket, írja alá az államközi szerződéseket, nyitja meg és zárja be a parlament ülésszakait, illetve oszlatja fel a parlamentet az új választások előtt. A királynő és a kormányzó hatalma azonban teljes mértékben névleges, a legtöbb kérdésben a miniszterelnök javaslatára döntenek. A parlament két házból áll: a képviselőházból, melynek tagjait a szavazópolgárok választják; és a szenátusból, mely 105 szenátori tagból áll. Őket a miniszterelnök nevezi ki.
A jelenlegi miniszterelnök, Stephen Harper 2006 eleje óta van hatalmon, miután pártja, a Kanadai Konzervatív Párt többséget kapott a januárban megtartott választásokon. Két elődje, Paul Martin és a két egymást követő ciklusban is hatalmon lévő Jean Chrétien, a liberális párthoz tartozott, így ha jól tudom, 14 éve nem volt jobboldali párt hatalmon.
Kanada lakossága a legutóbbi (2001-es) népszámláláskor 30 007 094 fő volt, s ennek alapján a 2005-ös évre már több, mint 32 millió főt becsülnek.
Kanada két hivatalos nyelve az angol és a francia. A franciát legfőképpen Québecben beszélik (ahol a lakosság 80% francia nyelvű), és jóval kisebb mértékben New Brunswickban (32.8%), Nova Scotiaban (5%), és Ontarioban (4.5%). (Köszönöm Vera néninek a statisztikát!) A legnagyobb nem hivatalos nyelvek: a kínai, az olasz és a német. Az őslakos nyelveket beszélők száma folyamatosan csökken, sajnos csak néhány kivétel akad.
Márcsak Bill miatt is meg kell említenem, hogy Kanada legnépszerűbb sportága a jégkorong. A kanadai jégkorong-válogatott 23-szoros világbajnok, legutóbb 2004-ben nyertek aranyérmet. (Bill elsősorban a torontói csapat, a Maple Leafs hű drukkere.) www.mapleleafs.com

Az utóbbi két hétről

Nos, a visszaérkezésünk óta természetesen messze nem történik velünk annyi minden, mint otthon, így irni is csak kevesebb dologról tudok majd.
A “visszaállás” most elég nehézkesen ment, az első egy hétben állandóan fájt a fejünk és korábban is mentünk aludni, mint egyébként. Anyósómék több meglepetéssel is vártak minket. Kaptunk tőlük egy kis mobil fűtőtestet, ami nagyon jó szolgálatot tett már néha, hiszen az igazi fűtés még nem indult be. Apósom által felkerült a sötétítő szalagfüggönyünk a nappaliban és anyósóm be is vásárolt nekünk, sőt a tűzhelyen egy edény is gőzölgött. Szóval valóban pihenhettünk vasárnap. A munka azonban hétfőn újra megkezdődött, és annyira elfoglaltak vagyunk mindketten azóta is, hogy ez nagyban segített a regenerálódásban.
Visszaérkezésünkkor itt is javában tombolt az ősz, most éppen komorabb arcát mutatja. No azért nem panaszkodom, mert voltak már nagyon szép őszi napok is és még a nagy hideg sem rémisztgetett minket. De így is van ez rendjén. Lesz még itt hideg bőven.
Halloweenkor (október 31.) nem mentünk sehová és itthon sem csináltunk nagy dolgokat, de azért feldíszítettem a lakást, amiből az őszi díszek még most is kint vannak. Este kifestettem magam egy kicsit (sőt Billt is), bát ijesztő nem lettem egyáltalán, viszont jól szórakoztunk mindketten. :-) Bill hozott a munkahelyéről egy-két puha, szemgolyó cukorkát, de annyira szörnyű íze volt, hogy ennyiben is maradtunk a halloween-i édességekkel kapcsolatban.
Múlt hétvégén Chris volt itt nálunk, amit már nagyon vártunk. Vártuk, hogy láthassuk újra (mindig nagyon szeretem, ha itt van), megölelgethessük és átadjuk neki a kis ajándékokat. Anya egy igazán jópofa, tollakkal teli (cipő formájú) tolltartót küldött neki, aminek nagyon örült. Azt mondta, hogy már előre szereti az otthoni nagymamáját, mert ilyen jó humora van. Erzsitől a Pál utcai fiúkat kapta, persze angolul, ami annak idején egyik kedvencem volt. Reméljük Chris is szeretni fogja! Mi pedig egy Budapest, Magyarország feliratú pulóvert vettünk neki (a képen látható is rajta), amit csak úgy konstatált, hogy: “na végre”, most már jobban mutathatja az iskolában, hogy ő magyar. Plusz Rejtőtől is kapott egy könyvet angol fordításban. ;-) A közös hétvégén elmentünk moziba és megnéztük a “The Departed” (magyarul A tégla) című filmet. Két és fél órás volt, de érdemes volt végigülni, mert mindhármunknak tetszett. Legfőképp a színészek játékát élveztük. A belvárosba mentünk moziba, hogy Chrisnek érdekesebb legyen, hiszen ő nem Torontóban lakik, így ritkán is jár arrafelé. A mozi után pedig beültünk vacsorázni a “Swiss Chalet” étterembe. Ez is egy étteremlánc, mint otthon a McDonald’s, több is van belőle a városban, csak ez valóban étterem jellegű. Azaz kevésbé gyorsétterem, ahol külön ember vezet az asztalodhoz, felszolgálják az ételt stb, stb.
Vasárnap anyósóméknál ebédeltünk és ezenkívül már nem is történt semmi említésre méltó. Nagyon gyorsan eltelt az a nap is, jól éreztük magunkat, majd Chris estefelé búcsúzott el.
Ez a hét Köpci névnapjával kezdődött, így még egyszer Boldog névnapot Keresztapám! Kedden Bea barátnőm születésnapja volt, Téged is, Bea sokszor ölelünk gondolatban! :-)
Befejezésül arról írok még pár sort, hogy itt szombaton lesz a “Remembrance Day”, az Emlékezet (Megemlékezés) Napja, amikor is az ország az elesett hősökre emlékezik. Azokra a nőkre és férfiakra, akik életüket áldozták az első és a második világháborúban, a koreai háborúban, az afgán konfliktusban és minden békefenntartó misszióban. Az első megemlékezést 1919-ben tartották, s azóta is minden év november 11-én. Ennek apropóján mindenfelé kis pipacsokat látni a a kabátokon, mint nálunk márciusban a kokárdát. A pipacsok (poppies) egy kanadai költőt (John McCrae) ihlettek meg egy háború során 1915-ben Ypres-nél, amikor is hatalmas pipacsmezőt pillantott meg egy halott, közeli barátjának teste mellett. Egy vers is született az élmény nyomán (In Flanders Fields), s azóta a pipacs lett a megemlékezés virága, de nemcsak Kanadában, hanem pl. Franciaországban, az USA-ban vagy Nagy-Brittaniában is.

Álljon itt néhány poszter az utóbbi évekből:

Hazaút 2006 - A második hét eseményei 2.

A Le Meridien Budapest műemlék-szálloda a város szívében fekszik, közel a Dunához, az üzleti negyedhez, bevásárlóközpontokhoz. Budapest egyetlen szállodája, amely elnyerte a szállodaipar legmagasabb díját, a „5 Star Diamond Award”-ot. A szálloda étterme (ahol persze nem ettünk, hiszen az árak csillagászatiak) többször elnyerte a legjobb étterem díját. Minden kényelem biztosítva van, amit csak el lehet képzelni: napfényes uszoda, jacuzzi, szauna, gőzfürdő, masszázs szalon áll a vendégek rendelkezésére. (Na jó, nem a miénkre.) Én még életemben nem voltam öt csillagos szállodában, így nagyon kellett vigyáznom, hogy ne essen le minden percben az állam vagy hogy ne fényképezzek le minden négyzetcentimétert. :-) Persze engem nem nagyon izgat, hogy emiatt hogyan néznek rám, de azért Billt igen, főleg, hogy ő a munkahelyét is képviselte. A szállodát a finom elegancia és a modern technika ötvözete jellemzi, ami egyszerre nyújt egyfajta klasszikus és egyben mai, korszerű élményt.
A szobánk a hatodik emeleten volt, ahová a bejelentkezést követően rögtön fel is mentünk. A bőröndjeinket a londiner még a megérkezéskor elvitte, mondván, majd felhozzák utánunk. Én persze állandóan forogtam, vajon hová vihették őket és honnan hozzák majd. Amint felérkeztünk, azon kezdtem el izgulni, vajon mennyi borravalót kéne adnunk a londinernek. Számoltunk fejben mindketten, miközben meg is jöttek a bőröndök – sajnos az egyikük füle törötten, így már nem éreztem magam olyan rosszul, ha keveset adtunk volna. Végignéztük a lakosztályunk, ami persze csodálatos volt, (jelenlegi árfolyamán 111.000 Ft lett volna, őrület!) nekem a fürdőszoba tetszett a legjobban. Már az maga egy kis lakás volt. Mire kigyönyörködtem magam, elindultunk a városba sétálgatni, fényképezgetni. Pár óránk volt csak hatig, amikor is a Hősök terén találkozónk volt Szabolccsal. Ugyanis vacsorára voltunk hivatalosak Szabolcshoz és feleségéhez, Adélhoz.
Szabolcs időben fel is tűnt a láthatáron, szegénynek nagyon fájt a nyaka már napok óta, alig tudta mozdítani. Sétálva tettük meg az utat a lakásukig, ami nincs messze a Hősök terétől. Adél már otthon várt minket, éppen a vacsorát készítve. A lakásuk nagyon hangulatos volt, tele gyertyákkal, fényekkel mindenfelé. Méretét tekintve pici, azonban galériás, ami sokat jelent. Nagyon jól éreztük magunkat egész este, alig akartak elengedni minket s mi is maradtunk volna még, de igen későre járt már. Mindannyian sajnáltuk, hogy ilyen messze lakunk egymástól. Sok mindenről beszélgettünk, sokat nevettünk, szóval igazán kellemes este volt. Többek között megvitattuk, kinek hogyan zajlott a válása (mert a társaságban mindenki túl volt már egyen), és közben azon nevettünk, hogy ezt biztosan nem sok ember hinné el nekünk. :-)) Adél már csak a közös este gondolatával is sokkolta a körülötte dolgozókat – amit persze igen viccesnek tartott. Majdnem éjfél volt már, mire rászántuk magunkat a búcsúzásra.
Másnap nem alhattunk sokáig, mert délelőtt újabb találkánk volt, méghozzá Nazsával (Nagy Zsuzsával), aki középiskolában volt évfolyamtársam. Nazsával az Oktogonnál találkoztunk és kiültünk egy közeli utcában az egyik étterem teraszára. Igazán hangulatos volt a hely, ő gyakran jár arrafelé. Az idő is nekünk kedvezett (habár az egész két hét alatt sem lehetett egy szó panaszunk sem). Egy ebéd mellett megvitattuk, mik történtek velünk az utóbbi másfél évben és szintén jókat nevettünk együtt. Sajnos nem maradhattunk sokáig, mert Nazsa sietett haza, ugyanis a két gyermekére vigyázó bébiszitter ideje kettőkor lejárt.
A délután hátralévő részét ajándékok keresésével és további fényképezéssel töltöttük. Időközben egyszer visszaszaladtunk a hotelba, ahol éppen akkor jöttek ágyneműt cserélni. Nem is tudom, kik voltak nagyobb zavarban: a takarítónők vagy én. Ők elvileg nem jönnek be akkor, ha a vendégek ott vannak, de mondtam nekik, hogy nyugodtan jöhetnek, amire hihetetlen gyors mozdulatokkal végezték a munkájukat. Én közben azt sem tudtam, hová menjek, hová nézzek. Legszívesebben felajánlottam volna a segítségem, dehát tudom, hogy ez ott nem szokás. Igy csak zavartan álltam az előszobában, amíg áthúzták az ágyat. Végül mondtam is Billnek, hogy inkább menjünk és a munka többi részét utánunk végezték el. Háááát úgy tűnik, nem nekem való ez a maximális kiszolgálás, vagy legalábbis igen furcsán érzem magam ilyen helyzetekben. Mint mindenhez, még a jóhoz is hozzá kell szokni. :-)
A nap, a hét, sőt a magyarországi tartózkodásunk utolsó találkozója jött el: újból találkoztunk Bill barátaival, akik immár hárman voltak. A szálloda halljában vártak minket és onnan sétáltunk el szintén egy Oktogon környéki étterembe. A fiúk borzasztóan jól érezték magukat. Sokat beszélgettek az iskolai éveikről és óriásiakat kacagtak egymáson, magukon. Én, a médiafelelős újból kattingattam, sőt egy kicsit videóztam is, ami nagyon jól sikerült. Bár a röhögéseken kívül nem sokat hallani, Billnek nagyszerű emlék marad. Érdekes volt látni, hogy ez a négy férfi mennyire különböző típus, és mégis milyen nagyszerűen megértik és megértették egymást. Érezni lehetett a levegőben, mennyire közel voltak/vannak egymáshoz, néha még engem is magával ragadott az érzés, mintha én is egy lettem volna közülük. Mosollyal az arcomon és a szívemben figyeltem, hogy ennyi év után milyen meleg barátság él köztük és hogy mennyi mindenre emlékeztek. Újra éjfél elmúlt, mikor a szálloda előtt elbúcsúztunk a fiúktól és az élményektől élénken, mégis holtfáradtan dőltünk az ágyba.
Hajnali öt órakor ébresztett minket az óra. Lassú mozdulatokkal mosakodtunk és készültünk el, majd csendben néztük a hajnali Budapest elsuhanó utcáit a taxi ablakából. Kicsit melankólikus hangulatban igyekeztem magamba szívni az utolsó magyarországi perceket, s a látványt, ami még ma is élénken él bennem. Újra végiggondoltam, mennyi minden történt velünk az utóbbi két hétben és mégha kicsit szomorkás hangulatban is mentem el, tudtam: szinte tökéletes volt ez a két hét. Tele élményekkel, boldog találkozásokkal, mosolygó arcokkal, sok-sok melegséggel a szívemben tértem vissza Kanadába, ami már egy kicsit a második otthonom.
A két ország élményei, mindennapjai semmilyen körülmények között nem összehasonlíthatók, s úgy érzem, bennem is két külön kis világot alkotnak. Eleinte erősen probálkoztam, hogy e kettőt eggyéolvasszam, azonban ma már látom, s tudom, nincs szükség erre és így van ez jól, ahogy van. Az otthonomat a lelkemben nem pótolhatja semmi sem, de nem is kell, hogy pótolja. Nincs is mit pótolni, hiszen az otthon mindig otthon marad, a családom mindig a családom marad, akárhol vagyok, akárhol élem is a mindennapjaim. Az érzések, a viszonyulások nem változnak - ahogyan a párom által láttam, még évtizedek múltán sem. :-)

Hazaút 2006 - A második hét eseményei 1.

Az otthoni tartózkodásunk második hete október 23-ával kezdődött, amikor is mi Pestre indultunk a Kardos családhoz. Mindenki nagyon féltett minket és nem tartották jó ötletnek az utat – habár végül semmit nem érzékeltünk abból, ami azokban az órákban Budapesten zajlott.
Amint megérkeztünk, Gábor és a lánya már várt ránk. A fiúk nagyon örültek a találkozásnak, jó volt őket nézni. Autóval mentünk Csepelre, miközben mutogatták egymásnak gyermekkoruk helyszíneit, nézték a változásokat, újdonságokat. Gábor családjával nagyon jól éreztük magunkat, igazán szimpatikus volt az, ahogyan élnek. A gyerekek is végig velünk maradtak, ami kimondottan tetszett. Ők is belefolytak a beszélgetésbe, velünk nevettek, időnként ők is történeteket meséltek. Gábor annyira örült Billnek, hogy szinte mindent szeretett volna neki megmutatni, ami csak történt velük az utóbbi jó pár évben. Videófelvételeket, fényképeket... mindent, amit csak lehetett. Éreztem – amit a fiúk később meg is fogalmaztak -, hogy mennyire hiányoznak nekik a közös évek, a közös élmények, amit már nem tudnak bepótolni. Julika nagyon finom ebéddet készített nekünk, miután hosszasan beszélgettünk még, amíg időnk engedte. De a búcsúzás nem volt még igazi búcsú, hiszen azért indultunk a belvárosba, hogy egy másik régi barátjuk is csatlakozzon hozzánk, Jánosi László. A Keletivel szemben, egy kávéházban üldögéltünk, s jókat beszélgettünk. A fiúk persze nem fogytak ki a témából, csak meséltek, meséltek, meséltek egymásnak. Én közben fotóztam őket időnként, majd magukra is hagytam őket egy kicsit. Mégis csak róluk szól ez a nap, és más, ha a férfiak között egy nő is ül. A nap végi búcsú szintén nem lett az utolsó, mert a fiúk újabb találkát beszéltek meg úgy, hogy legközelebb még egy barátjuk is velünk tart majd, Szabó Tamás.
Hazafelé Bill ragyogott és nagyon boldog volt. Hiába, a barátokat nem pótolja semmi sem...
A következő két-három napunk újra Miskolcé volt. A kedd nagy részét Anyával töltöttem: a városba mentünk ajándékokat nézni, vásárolni. Nagyon élveztem vele lenni, utazni a szép kis autójában, bevásárolni együtt, csak úgy jönni-menni, beszélgetni. Az ilyen kis dolgok is mennyire tudnak hiányozni! Délután nagynéném, Mari és Gabi jött hozzánk, hogy még egyszer találkozhassunk, együtt lehessünk. Bill meglepetésként kapott tőlük egy kameraállványt, mert korábban szóba jött, hogy nincs neki és így nem tud pl. éjszakai képeket készíteni. Őszintén meg volt hatva, nagyon örült az ajándékának. Még egyszer köszi Gabi és Mari!!!
Nagyon szerettünk volna megnézni egy magyar filmet az otthoni tartózkodásunk alatt, így aznap este jó alkalom nyílt arra, hogy a családdal együtt mehessünk el. Már játszották a Szabadság, szerelem című filmet, amire mindenki kiváncsi is volt. Elmondhatatlanul örültem, hogy együtt néztük meg a filmet: Anya, Öcsi, Mari, Gabi, Bill és én. A film mindenkinek tetszett (annak ellenére is, hogy Joe Esterhas írta a forgatókönyvet), Bill el is érzékenyült a végén – bár nem ő volt az egyedüli. Újra boldogsággal a szívemben mentem haza és éreztem, mennyire nagyszerű együtt lenni a családdal!
Az utolsó miskolci napunkon délelőtt a temetőkbe mentünk, előszőr apához, majd az anyai nagyszüleimhez. A délutánt nagyon vártam, mert ekkora beszéltem meg egy találkozót a munkahelyi barátaimmal. A Padlásban találkoztunk és persze mondanom sem kell, mennyire jól éreztem magam a barátaim körében. Először Orsi érkezett meg, örültem, hogy kicsit hármasban beszélgethetünk. Nemsokkal később csatlakozott hozzánk Bea és Anita is, majd Emese is befutott az ikrekkel. Jókat ettünk s közben még jobbakat beszélgettünk. Az idő nagyon igazságtalan volt, mert szinte elrepült az a pár óra, amit együtt töltöttünk és már búcsúzkodni is kellett.
Az est fennmaradó részét már csak a csomagolással töltöttük, pontosan méricskélve, nehogy túlsúlyosak legyenek a bőröndjeink. Anyáék is körülöttünk voltak, amitől az este újra hangulatos és meghitt lett. Be kell vallanom, ezen a napon már egyre mélyebben belém költözött az érzés, hogy hamarosan el kell majd mennünk, így voltak nehezebb pillanataim. A barátaim és Anyáék közelsége azonban sokat segített, mégha éppen ezek hiányától kezdtem is félni újra.
Végül csütörtök délben indultunk el Miskolcról Budapestre. Az állomásra Anyán kívül Mari is kikísért minket, aminek nagyon örültünk. Készítettünk még pár képet, majd felszálltunk a vonatra. Hát ennyi hatalmas bőrönddel vonaton utazni egyáltalán nem könnyű feladat, mégha IC is. Mivel a helyjegyünk valahová a kocsi közepébe szólt, ami persze tömve volt, először úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be és kint, állva tesszük meg a két órás utat. Azonban észrevettük, hogy a mellettünk lévő kocsiban nincs senki, kicsit furcsálva is a helyzetet. Majd kiderült, a kocsi dohányzó volt, azonban üres. Igy átcipekedtünk és ott ültük végig az utat.
Pestre érkezve taxiba szálltunk és a Le Meridien szálloda felé vettük az irányt.

Hazaút 2006 - a debreceni napok

Szóval pénteken buszra szálltunk, hogy pár napot együtt tölthessünk Nagyiékkal és a keresztszüleimmel. Izgatottan vártuk a találkozást, hiszen annyi újdonság történt a "debreceniekkel". :-) Nagyiék már az új kis házban laknak, amit mi még nem is láttunk teljesen készen, Erzsiék pedig a nagy házba költöztek a fiúkkal együtt, amit nagyon élveznek.
Nagyapa már az „agrárnál” várt minket, nagyon jó volt megölelgetni őt. Hazamentünk és végre találkoztunk Nagyival is. Lepakoltunk s egy rövid beszélgetés után már indultunk is az egyetemre, egy kanadai ismerősnek beszerezni egy-két hivatalos papírt. Közben persze fotóztunk, és beszaladtam a szocpol tanszékre is, de sajnos nem találkoztam ismerőssel. Azért jó volt újra ott lenni, mai napig néha hiányzik az egyetem s az egyetemi élet. Szerettem oda járni, már maga csak az épület láttán is - még akár ötödévben is – jó érzés töltött el. Sok kellemes emlék fűz oda, és valahogy érdekes egyvelegét érzem mindennek, mikor újra a falak között vagyok. Erikával is összefutottunk a papírmunka elintézése után, jó volt látni és újra együtt lenni vele egy picit. Igyekeztünk azonban vissza Nagyiékhoz, akik már finom ebéddel vártak minket.
Érdekes, hogy rögtön otthon éreztem magam az új házban és egyáltalán nem tűnt újnak. Nagyiék is beleillettek és szerintem kényelmesen is mozogtak a házban. Ja, és el ne felejtsem Bogit, a 8 hónapos pumi kutyát (köszönöm Nagyapa a javítást). Amint meglátott minket, azonnal barátként üdvözölt és elénk is hozta „játékait” azon nyomban, hátha mindent félredobva játszani kezdünk vele. Egyenlőre csalódnia kellett, de később azért jó párszor „meggyöntölgettem”. Nagyiéknál is éreztem, amit Miskolcon, Anyáékkal is, hogy mintha tegnap lett volna, amikor utoljára együtt ültünk és beszélgettünk. Mindig szerettem Nagyival beszélgetni, s persze vele tényleg lehet is, hiszen a mai napig nagyon reálisan tud látni dolgokat és megfogalmazni a véleményét róluk. Értékelem az őszinteségét, a nyitottságát a világ dolgai iránt.
Estefelé megérkezett Erzsi, Zoli majd Köpci is. Gáborral sajnos nem tudtunk találkozni, mert ő éppen Belgiumba ment a hosszú hétvégére néhány barátjával. Az Erzsivel való találkozást is nagyom vártam, hiszen ő mindig különleges helyet foglalt el a szívemben. A vele való beszélgetések gyerekkorom óta fontosak nekem, s ez azóta sincs másképp. Zoli „stílusát” én és Bill is nagyon kedveljük, mindig jókedvre derít, ha az unokaöcsém köztünk van. Persze a szokásos kérdéseket én sem kerülhettem el vele kapcsolatosan – amit tudom, mennyire „szeret” -, dehát mostanában teszi le utolsó vizsgáit az egyetemen, miután doktor úrnak szólíthatom majd. Nagyon jó volt látni, hogy a nehézségek mellett mennyire szereti azt, amit csinál. Gondolok itt a mentőzésre, ami pedig időnként biztosan nem „egy sétagalopp”. Köpci is megérkezett este, aminek mindig örülök, ha köztünk van, pedig a családban vele vagyok legkevésbé kapcsolatban. Nem is tudom, miért alakult ez így. Pedig mindig azt képzeltem, hogy mi jól el tudnánk beszélgetni egymással és hogy nagyon jól megértenénk egymást. S nemcsak azért, mert mindketten Halak jegyűek vagyunk. :-) Elég későn mentünk aznap ágyba, pedig mindenkire ráfért a pihenés, már néha beszélgetés közben is majd leragadt a szemünk. De annyira jó volt újra együtt lenni, hogy nehezen bontottuk meg a társaságot.
Másnap reggel megint jókat beszélgettünk Nagyival és Nagyapával reggeli közben, s egyszerűen csak élveztük, hogy ott vagyunk. A délutánra már konkrét programunk volt Erzsivel, hiszen Buciékat vártuk, akik beugrottak hozzánk pár órára Hajdúszoboszlóra menet. Ebéd után mindannyian (Hediék, Erzsi, Bill és én) elmentünk a teljesen átépített Kölcsey Műv.Központba, ahol a Modern Művészetek Múzeumában (a Modem-ben) az utolsó 99 év festményeiből volt egy kiállítás. Az Antal-Lusztig-gyűjteményt nézhettük meg, amiben a XX. századi képzőművészet szinte minden jelentős alakja képviselteti magát. Magángyűjtemény lévén a művek összeállítása természetesen igen szubjektív, igen sajátságos volt. Érdekes volt a kiállítás, bár be kell vallanom, én sok alkotást nem értettem. Hát nem vagyok nagyon hozzáértő, az biztos. Mégis érdekes volt látni, milyen hatásokat váltanak ki belőlünk festmények vagy szobrok, s hogy azok néha mennyire különbözőek. Bill számára volt ott egy érdekes szoborcsoport (Kis Varsó: Tornasor), ami általános iskolás gyerekeket jelenített meg, akik éppen tornasorban álltak. Számára mindez, a zenével együtt olyan futurisztikusnak tűnt, hogy egyenesen ijesztő volt. Igy rendszeresen vissza is járt újra meg újra megnézni a fiúkat. :-)
A kiállítás után Hediék elbúcsúztak tőlünk, mi pedig a főutca felé vettük az irányt, hogy ott is készíthessünk fényképeket. Szerencsénkre egész nap nagyszerű idő volt, sütött a nap, s még estefelé sem volt hideg. A séta végén beültünk a Morikba egy kávéra, s a kávé mellett megvitattuk a világ nagy dolgait. :-) Kilenc után értünk csak haza kellemesen elfáradva, miután hamar ágyba is bújtunk.
A vasárnap délelőtt az ebéd előkészületeivel és a pakolással telt, hiszen ebéd után indulnunk kellett vissza Miskolcra. Zolival egész szombaton nem találkoztunk, mert 24 órázott a kórházban, Köpci pedig Sóstón szőlőt préselt egész nap, de vasárnap mindketten újra csatlakoztak hozzánk. Igy vasárnap közösen ebédeltünk, s beszélgettünk, míg el nem jött az idő az indulásra. Nagyapa vitt ki minket végül az állomásra, s a búcsúzkodás után pár perccel már a buszon ültünk. Az Agrárhoz érkezve, miközben újabb utasok szálltak fel, Bill egyszer csak meglepetten mondja, hogy Nagyapát látta a busz mellett. Mindketten forgolódtunk jobbra-balra, s egy kicsit meg is ijedtem, hogy valami baj lehet. De mire észbe kaptunk a busz már el is indult. Pár perc múlva tudtuk meg telefonon, hogy Nagyapa csak még egyszer integetni akart nekünk, mert látta az autó mögött a buszunkat. Ez nagyon meghatott, s így még nehezebb szívvel mentünk el Debrecenből.
Miskolcon már Buci várt minket a megbeszéltek szerint, hogy láthassuk az új házukat Tapolcán, aminek legutóbb még csak a nyitott tetején mászkoltunk. Mivel később értünk oda a tervezettnél – már sötétben, így sajnos a házat kívülről már nem láthattuk, illetve nem fényképezhettük. Ezt aznap este hallottuk még párszor Buciól. A ház nagyon tetszett nekünk belülről és nagy fantáziát láttunk benne, igaz, még nincs minden teljesen kész. A finom vacsora után jókat beszélgettünk Bucival, Hedivel és Dáviddal, később pedig Lackó is csatlakozott hozzánk, akivel Bill most találkozott először. Úgy láttam szimpatikusak voltak egymásnak, meg is beszéltek egy szerdai találkozót valamilyen CD-vel kapcsolatban. Nagy nehezen indultunk haza tőlük is, de nagyon késő volt már és Anya várt is minket nagyon.
Én is vártam, hogy - ahogyan régen is - odaüljen Anya ágyához a nap végén és elmeséljem neki, mik történtek velünk. Igy volt ez aznap este is. Csendben, szinte suttogva meséltem az előző pár napról, nehogy Öcsit felébresszük. Kicsit nosztalgikus hangulatban, mosollyal a lelkemben mentem el aludni. Egyszerűen boldog voltam otthon! :-))
Hétfőn újra útnak indultunk, ezúttal Pestre, hogy találkozhassunk Bill legjobb barátjával, Kardos Gáborral és Gábor családjával....