Tamil tüntetés Torontóban

Elsőként egy januári, másodikként egy májusi videót láthattok a tamilok tüntetéséről Torontóban. Hosszú hetek teltek el a kezdetek óta, de a tamilok nagyon elszántak voltak, hogy üzenetük/kérésük/követelésük célt érjen. Utcákat, városrészeket, sőt autópályákat torlaszoltak el sok-sok ezren, hogy az USA vagy Kanada véget vessen a Sri Lankán történő öldöklésnek. A tüntetésnek nemrég tettek pontot a végére, mert a békés tüntetők a végén már nem mindig voltak békések...

Nehéz ezekben a dolgokban tisztán látni és megérteni mindent, hiszen olyan összetett és sokágúak az események. Mégis, azt kell mondjam, alapvetően nem értettem egyet a tüntetőkkel. Sem azzal, ahogy tüntettek, sem azzal, amit szerettek volna kierőszakolni. Megértettem és most is megértem aggodalmaikat, érzéseiket teljes mértékben. De hogy egy ország belpolitikai harcaiba mikor kell kívülről beavatkoznia bárkinek is, erre már jóval nehezebb választ találni. Torontóban több, mint 200.000 sri lankai-kanadai él, ami az egyik legnagyobb tamil populációt jelenti Sri Lankán kívül. Nem csoda hát, hogy az indulatok itt hágtak a tetőfokára az országban. Azt igyekeztek elérni, hogy a kormány segítse elő a fegyverszünetet a sri lankai kormány és a felkelő Tamil Tigrisek között. A felkelők csoportját egyébként Kanada 2006-ban hivatalosan is hozzáadta a terrorista szervezetek listájához.

Pár szóban a háttérről.
Sri Lanka két etnikai csoportja a többségben lévő szingalézek ("Sinhalese") és a kisebbségi tamilok. Az ország az 1800-as évek elejétől került brit fennhatóság alá, amiután tea- kávé- kókusz és fahéjültetvények létesültek az országban és hamarosan az angol is lett a hivatalos nyelv. 1931-től engedtek a britek elsőként valamiféle önállóságot az országnak (egykori nevén Ceylonnak), ami 16 évvel később nyerte el a teljes függetlenséget. Ennek célja elsősorban az volt, hogy nagyobb teret kapjon a többségi szingaléz és az angol nyelvű, katolikus neveltetésű elit. Azonban a kisebbségi, hindu tamilok is egyre nagyobb autonómiát követeltek maguknak azokon a területeken, ahol ők voltak többségben - elsősorban északon és keleten.
Az ország etnikai és vallási ellentétei idővel csak egyre erősödtek. 1959-ben, amikor Solomon Bandaranaike miniszterelnököt megyilkolták, aki igyekezett kibékíteni a két felet, özvegye, Sirimavo lépett a helyébe, aki ezzel a világ első női miniszterelnöke lett. Közeli kapcsolatokat épített ki Kínával és az indiai miniszterelnök, Indira Gandhival és az országot politikailag a baloldal felé vitte.
A '70-es évekre a többségi szingalézek és a kisebbségi tamilok között felerősödtek az indulatok és a tamil szeparatista mozgalom is egyre láthatóbbá vált. A Tamil New Tiger polgárőrség 1972-ben alakult meg, akik hivatalos neve később LTTE (Liberation Tigers of Tamil Eelam) lett. '83-ban a LTTE lemészárolt egy katonai őrsöt, majd a szingalézek egy két napos ámokfutás során több ezer tamilt öltek meg és gyújtották fel házaikat.
Nagyok sok tamil indult meg külföldre ezekben az időkben a félelem és az ellenséges indulatok ellen menekülve. Az évek során folytatódó harcok elsősorban Sri Lanka északi részére korlátozódtak. Sok politikust és aktivistát öltek meg, köztük olyan tamil vezetőket, akik visszautasították az erőszakot és a helyzet javításáért dolgoztak. Az erőszak már több, mint 70.000 emberáldozatot követelt és nagyban befolyásolta az ország gazdaságát és a turizmust.

2001-ben sikerült elsőként kivívni a tűzszünetet a kormány és a felkelők között, remélve a két évtizedes polgárháború végét. Ettől függetlenül kisebb csatározások így is folytatódtak, habár mindez háttérbe került 2004. decemberében, amikor az országot a valaha legkeményebb természeti katasztrófa, a tsunami érte el. Több, mint 30.000 ember vesztette életét, azonban a tragédia után újra kiéleződtek az ellenséges indulatok mindkét oldalon. 2008-ban a sri lankai kormány hivatalosan is visszavonta a fegyverszünetet. Az Amnesty International mindkét oldalt megvádolta, hogy civileket veszélyeztetnek, a külső, független megítélés pedig egyre nehezebbé vált, hiszen újságírók sem jutottak be a háború sújtotta övezetekbe. Több emberjogi szervezet is felszólalt az ellen, hogy a sri lankai kormány helyi riportereket üldöz és tesz meg célpontjává, akik a katonai kicsapongásokról adnának jelentéseket. Azokban az erdőkben, ahol a kormány igyekezett visszaverni a felkelőket, 250.000 civil sri lankai élt.

A kormány nemrég, 2009. május közepén jelentette be a győzelmet a felkelők ellen és egyben azok vezetőjének halálát. Habár a kormány már beharangozta a 26 éves polgárháború végét, néhány tamil aktivista szerint a közösséget érő, azóta is folyamatos sérelmek még mind-mind megoldásra várnak.

Több dologgal kapcsolatban vannak vegyes érzelmeim.
Egyrészt, úgy érzem, különbséget kell tenni helyes és helytelen tüntetés között, az eszközöket tekintve mindenképp. Igaz, a torontói demonstrálás alapvetően békés volt, mégis a tamilok időnként szerintem messzire mentek, főleg, amikor a város közlekedését gátolták meg, ezzel adva hangsúlyt követeléseiknek. Másrészt arra kényszeríteni Kanadát, hogy közbeszóljon egy polgárháborúba, szintén sok kérdést vet fel. Tudom, hogy a tamilok leginkább az őket érő erőszakra hivatkoztak, de a nemzetközi szervezetek jelentései szerint mindkét oldal alkalmazott durva, kegyetlen eszközöket. Kérdés, hol a határ, mikor kell egy külső erőnek mindenképpen beavatkozni mások belpolitikájába és ha kell, kinek és milyen módon? Hiszen pl. nem véletlen az sem, hogy az ENSZ békefentartó csapatai "csak" békefenntartók, s nem béketeremtők. De vajon jó-e ez így? Hiszen a 2004-es ruandai mészárlásról szóló filmet (Hotel Ruanda) nézve egyértelműen azt éreztem, hogy nem jó....
Hát nem tudom. Azt hiszem, mindezt végigírva sem lettem okosabb... Ha bárkinek vannak tisztább gondolatai ezzel kapcsolatban, örömmel olvasnám.