Negril, Jamaica 2.

Azt írtam az előzőekben, hogy Jamaicában nem ajánlatos a hotelen kívül sétálgatni. Ez igaz is, de elsősorban úgy értettem, hogy egyedül nem. A fotóalbumba feltett képeken látni fogjátok, mire gondoltam... A turistalátványosságokra ez az ajánlás természetesen nem áll, ahová amúgy is csoportosan megy mindenki. :)

Rengeteg program közül lehet választani, amiket valóban érdemes megfontolni. Ezekről a következő bejegyzésben írok majd röviden. Persze akármerre járunk a világban, mégha csak egy hétre is, minden nap találhatunk más és más szervezett utakat, programokat, csak a pénztárcánk engedje. :) Jamaika igen sokszínű szórakozási lehetőségeket kínál minden korosztály számára. Hallottam és most már tapasztaltam is, hogy a jamaikaiak nagyon szeretik a gyerekeket, a mi szállodánkban is meglepően sok gyerekes család volt. A lehetőségek végigböngészése után mi úgy döntöttünk, hogy ezen az utunkon (mert remélem, nem utoljára jöttünk Jamaikába) elsőként magát Negrilt szeretnénk felfedezni magunknak. Kicsike város (nem is város, talán inkább falu), kevés látnivalóval, de mégis... Úgy gondoltuk, hogy a legtöbb program, amik mind fantasztikusan hangzanak - és amikre mind kivétel nélkül el is mennék - kevésbé szólnak az itteni mindennapokról és mi most szerettünk volna egy képet kapni az igazi Jamaikáról, arról az életről, amit nem látunk a hotel falain belül, vagy delfinlovaglás közben. Így a hét közepén mi a városkával ismerkedtünk.

Az "ismerkedést" egy kis vásárlással kezdte a szervezett csoport, ami első hangzásra kiábrándítóan hangzott. Miután összeszedtek bennünket a környező hotelekből, először az ún. Time Square-re mentünk, ami egyfajta pláza a környéken. (Az előző bejegyzés utolsó videóján feltűnik ez is egy pillanatra, onnan loptam a képet. :) Nem is értem, miért lepődtünk meg, hogy a boltok indiai tulajdonúak és leginkább indiaiak is szolgálnak ki - ahogyan otthon a kínaiak -, egy-két kivételtől eltekinve. Nem igazán tudtuk eleinte, mit kezdjünk az egy óránkkal, főleg annak tudatában, hogy lesz még egy másik óránk egy "Craftmarkert"-en is... Az óra végül is nézelődéssel és egy-két apróság vásárlásával eltelt.

Amennyire nem volt izgalmas a Time Square, annyira volt igazi jamaikai élmény a Craftmarket. Az itteni piacnak - ahol helybéliek árulják portékáikat- már igazi jamaikai "íze" volt. Az idegenvezetőnk előre figyelmeztetett minket, hogy ez az a hely, ahol alkudni kell, ahol igazi jamaikai kereskedés folyik. Gondoltam, voltam már ilyen piacon nem egyszer életemben, valószínűleg ez sem lesz más. Mondanom sem kell, tévedtem. Amerre csak mentünk, na jó, amerre csak próbáltunk menni, minden öt-tíz méteren megállítottak, kiabáltak már előre, hogy az ő kis boltjukba mindenképpen be kell menjünk, amolyan igazi jamaikai hangulatban. :) Néha kicsit zavarban is voltunk, mert alapvetően nem vásárolni jöttünk, hanem fényképezni és nézelődni (még pénzt sem vittünk túl sokat magunkkal). Persze mondták, hogy nem kell feltétlenül vennünk valamit, de bemenni és legalább megnézni, mi van bent, szinte kötelező. Most így utólag már olvastam, hogy ez egyfajta tiszteletadás is, megállni, beszélgetni mindenkivel és megnézni, miket árulnak.
Nos, a beszélgetéssel nekünk sem volt gondunk, hiszen mindketten elég kommunikatívak vagyunk, így jókat beszélgettünk néhány árussal és "respect mon"-nal köszöntünk el egymástól, öklünket összeütve. Igen, még én is, mint nő. :) Ez egy itteni köszönési/elköszönése szokás, amit a férfiak férfiakkal és nőkkel is egyaránt alkalmaznak. Vicces volt számomra minden egyes alkalommal, hogy öklözök egy jamaikaival. :)) De itt már csak így megy ez. :) Fogtok még ezzel találkozni egy-két videón. Akárhogy is, Negrilben és környékén valóban az emberek kedvessége az, ami abszolút feledhetetlen és amiért bármikor visszamennék. Nem tudom, így van-e ez az ország más részein is, de itt igen, ami mindenki számára fantasztikus élmény.

A vásárlás után kettévált a csoport és a többség maradt a nagy buszban, akik szórakozni, bulizni mentek tovább, mi pedig, egy amerikai házaspárral négyesben megkezdtük a Negrilrel való közelebbi ismerkedést. Úgy tűnt, nem sokakat érdekelt a település 'másik' arca. (Természetesen meg is értem ezt, hiszen mindenki pihenni, nyaralni jött és nem 'problémákat' látni, de minket őszintén foglalkoztatott.) A sofőrünkről, Marcusról ódákat kéne itt zengenem, mert mind a négyen tudtuk, hihetetlen szerencsések voltunk, hogy ő volt az idegenvezetőnk. Amellett, hogy végigautókáztunk a város olyan részein, ahová egyébként sosem jutnánk el, képet kaptunk Jamaika növény- és fűszervilágáról is. Ugyanis Marcus mindent tudott róluk. Míg mi azt gondoltuk, temérdeknyi gaz mellett autózunk el, az út végére az volt az érzésem, nincs is olyan. Meg-megálltunk az utak mentén és Marcus leszakított hol valamit egy fáról, bokorról, hol pedig csak egy "fűszálat", hogy közelről megnézhessük, megszagolhassuk. Mindennek tudta a nevét, és hogy mire használható. Ahogy mesélte, fiatalkorában senki nem ment errefelé orvoshoz, nem volt rá lehetőség, azonban a természetadta gyógyírek nőttek mindenfelé. Marcus nagymamája a gyógyfüvek igazi ismerője/használója volt, aki mindenre megtanította unokáját és ha valaki problémával fordult hozzá, őt küldte le, de nem a patikába, hanem azzal az utasítással, hogy hozzon xy füvet, termést vagy virágot, amiből tea, borogatás vagy másféle gyógyszer készült. Marcus szerint Jamaika ezért hihetetlen gazdag ország (lehetne), mert ami az utak mentén terem, az nincs mindenfelé, főleg ilyen sokszínűen a környező szigeteken. Mivel a mai fiatalokat már nem igazán érdekli az efféle tudás (tart is tőle, hogy mindez elvész), így jobb híján utasainak mesél Jamaika kincseiről, amiért mi rettentő hálásak voltunk. Az ott töltött hetünk egyik "highlight"-ja mindenképpen ez a kis utazás és maga Marcus volt. (Sajnos én abszolút nem értek ahhoz, amiről ő mesélt, így ezt nem tudom nektek továbbadni... :( Elnézést érte.

A városnézés után, késő délután érkeztünk a helybéli legrégibb nevezetességhez, a világítótoronyhoz. Aki érti a hajózás csínját-bínját, annak elmondom hogy a torony a szigetország legnyugatibb csücskében található: 18°15’ North és 78°23’ Westre. 1894-ben épült és 1956-ig kerozinnal működött, amit később acetilénre cseréltek. (Lásd a képeket.) 1985-től pedig napenergiával működik, amiről sajnos elfelejtettem képet készíteni a torony tetején, annyira lenyűgözött a látvány. A világítótorony őrzője, működtetője, Wilson 25 éve dolgozik ott és viszi fel az érdeklődőket a 103 lépcsőn keresztül a torony tetejére, ahonnan pazar kilátás nyílik a tengerre és a környékre. Innen már nincs messze a Rick' Cafe sem, ami nekünk is következő uticélunk volt, s amire szép rálátásunk volt a távolból.

Innen folytatom legközelebb, amikor is megismerkedhettek a Rick's Cafe-vel és egyéb más jamaikai nevezetességekről/programokról is írok pár szó erejéig, csak hogy lássátok, milyen más lehetőségek vannak. :)