A Niagara-vízesés

Oly régóta tervezem, hogy írok a Niagara vízesésről, de valahogy sosem jött össze. Hát végre itt az alkalom. :) Eddig még "csak" nyáron voltam a vízesésnél pár alkalommal, s már terveztem egy ideje, hogy télen is eljussak oda. Habár az igazi télnek már vége, mégis, pár héttel ezelőtt elmentünk Attila barátunkkal, hogy még a tavasz megérkezése előtt láthassam a Niagarát. S valóban, a látvány és az élmény minden évszakban felülmúlhatatlan, egyedi, csodálatos és nagyon (erről még később írok) vizes. Szerencsénk volt az időjárással, hiszen a hideg ellenére szépen sütött a nap, így a vízeséshez közeli csodás kis városkában, a Niagara On The Lake-en is tudtuk sétálgatni egy kicsit.

Torontótól az út kb másfél órás a Niagaráig, amit - ahogyan a fenti képen is látszik - végig az Ontarió-tó mentén teszünk meg. Az amerikai/kanadai határ itt olyannyira van közel, hogy a vízesés egyik oldala még kanadai, de a másik már amerikai. Mivel az utunk első állomása Niagara On The Lake volt, így beszélek először erről a városról egy kicsit! A város a Niagara folyó és az Ontarió-tó találkozásánál fekszik az Ontarió tartomány déli részén. A városka a turisták, de egyben a kanadaiak egyik kedvenceis , nem véletlenül nevezik "Kanada legbájosabb városnak". Igazi, múlt századi időket felidéző, barátságos, kicsit lelassult hangulata mindenkit rabul ejt, aki csak megfordul itt. A környék mindemellett a megye egyik bortermelő központja is, ami szintén sokakat csalogat errefelé. A sok finom bor mellett (sajnos nem nekem) itt készítik a világon legnagyobb mennyiségben a különleges "jégbort" (icewine), amit egyébként néhány pincészet otthon is készít. A várost az itt található hangulatos kertek, galériák, antik üzletek teszik még vonzóbbá, ha lehet még az előzőeket fokozni. Ja, és a golfpályákról még nem is beszéltem, amit talán említeni sem kell, annyira kézenfekvő. :) Az alábbi képsorok a legutóbbi látogatásunkkor készültek.

Niagara On The Laketől egészen a Niagara vízesésig maga az út is nagyon élvezetes. Az útmenti hangulatos házak, a kilátók, botanikus kertek önmagukban megérnek egy utat. Na de beszéljünk most már magáról a Niagara vízesésről! :)

Azt már említettem, hogy az amerikai / kanadai határon helyezkedik el, ahol is egészen pontosan a kanadai Ontarió tartományt és az amerikai New York államot választja el. A városok neve mindkét oldalon - amit a vízesés köré építettek - Niagara Falls. A "Niagara" szó az eredetileg itt élő őslakos irokéz indiánok nyelvéből ered, s a "Onguiaahra" szó jelentése: tengerszoros. A vízesést a Kecske-sziget (Goat Island) választja két különálló részre (itt, a bal oldali képen jól látszik). A kanadai oldalán fekszik a "Patkó-vízesés" (Horseshoe Falls), az amerikain pedig az "Amerikai- vízesés" (American Falls). Az ameriai oldalon van még egy kicsi harmadik, a Menyasszonyi fátyol-vízesés (Bridal Veil Falls), amit egy kis sziget, a Luna Island különít el.

A vízesések a gleccserek visszahúzódásakor jöttek létre az utolsó jégkorszak végén, kb. 10.000 évvel ezelőtt. Eredetileg a vízesés kicsit északabbra volt, de az erózió miatt délebbre húzódott, jelenlegi helyére. Habár az 1900-as évek óta igyekeznek lelassítani az eróziót, a vízesés előbb-utóbb tovább húzódik dél felé, s az Erie-tó vizét (az Öt Tavak egyike) nagy mértékben lecsökkenti majd. E folyamat lassításán azóta is munkálkodnak. Igaz, a Niagara-vízesés nem rendkívül magas, viszont nagyon széles: több mint 168.000 m³ víz zúdul le minden percben magas vízállás esetén, és 110.000 m³ átlagos körülmények között. Ezzel a mennyiséggel a Niagara a legerősebb vízesés egész Észak-Amerikában. Mellesleg a Föld édesvizének 20 százaléka található itt, az Öt Tavak területén, aminek nagy része lezúdul a Niagarán is. A Niagara-vízesés valóban csodálatos látvány, viszont hidroelektrikus ereje miatt nagyon értékes is. A természetes állapotában való megőrzés, s az üdülési-, kereskedelmi- és ipari felhasználások közötti egyensúly megteremtése az 1800-as évektől a mai napig nem kis kihívást jelent a gondviselők számára.

A lenti képsorokon a most készült képeinket látjátok. A Patkó-vízesés előtt állandó a hatalmas párafelhő. Ezt mellette sétálva nem csak látjuk, de érezzük is, hiszen ha a szél csak egy kicsit is fúj, esőként zúdul ránk a víz. Nyáron ez még gyakran kellemes is, de most télen nagyon hideg és igen kellemetlen volt. Fényképezni és kamerázni is igazi kihívást jelentett. Szintén a párának köszönhetően nagyon gyakori a víz feletti szivárvány is, ami a képeken is látható. A víz egyébként télen befagy, de sosem teljesen. A víz és a pára a part mentén hatalmas jégtömböket alkot, ami akár 15 méter vastag is lehet. Ha a tél elég hosszú és hideg, akkor a jég végighúzódik az egész folyó mentén, és megalkotja az ún. "jéghidat" (ice bridge). 1912-ig a látogatókat ráengedték erre a jégre, hogy a vízesést felülről is megcsodálják. Egy 1888-as újságcikk szerint akkortájt több, mint 20.000 ember sétált és szánkózott egyszerre a befagyott vizen. 1912-ben azonban a jég kettétört és hárman életüket vesztették. A vízesésen való átkelést egyébként páran már túlélték. Az első egy 63 éves tanárnő volt, aki egy hordóban zuhant le a Patkó-vízesésen, hogy ily módon legyen ismert és gazdag. Az élet fintora, hogy a legtöbben, akik túléltek a vízesést, nagyon szegényen haltak meg.

Aznap este a Rainforest Cafe-ban vacsoráztunk, amit nagyon élveztünk. Az éttermeket (mert hogy ez is egy étteremlánc) esőerdőkhöz hasonlóan alakítják ki, a falak mentén, a plafonon mindenfelé növényzettel, állatokkal, akik időnként meg is mozdulnak. Az "esőerdőben" félóránként vihar kerekedik, amikor dörög az ég, s az állatok is hangosabbak a szokásosnál. A pincérek a szafarikról ismert világosbarna öltözékben vannak, s úgy is mutatkoznak be, hogy ma este ők lesznek a túravezetőink. :)) Mi aznap este lazacot ettünk rizzsel és párolt zöldségekkel, ami önmagában talán nem is lenne olyan különös, azonban ilyen ízletesen elkészítve még sosem ettem. Van egy desszertjük, amihez egy kis "műsor" is párosul. Az édesség neve "vulkán", ami természetesen kúp alakú és kihozatalakor a tetején egy csillagszóró ég. A nevéhez híven az égő vulkánt kiabálva hozzák ki. "Vulkáááááán" - kiáltja a pincér, s utána ismétlik a többiek is. Igy egyetlen égő vulkánt sem szalaszthat el senki. :)) Nos, mindennek láttán mi is rendeltünk egy vulkánt, amit azonban hárman sem tudtunk megenni, pedig Attila abszolút magabiztosan kijelentette, hogy ő egymagában is megenné. Hát nem sikerült, habár az ízével semmi baj nem volt, sőt! :) Az autóhoz visszafelé kivilágítva is láthattuk a vízeséseket, ami csodás lezárása volt a napnak. Szerintem a képek önmagukért beszélnek. (A cikken belüli képekre is érdemes rákattintani és nagyobban nézegetni őket!)