Gondolatok hasonlóságokról, különbségekről

Azt hiszem kevés dolog van, amiben Bill-lel hasonlítunk egymásra. Mégis, vagy talán éppen ezért nagyszerűen kiegészítjük egymást. A különbözőség egyrészt onnan is ered, hogy noha mindketten eredendően magyarok vagyunk, mégis merőben más kultúrában/környezetben nőttünk fel. Én egész eddigi életemet Magyarországon, annak is keleti, északkeleti részén töltöttem. Míg az Édesem egész kisgyerekként élt már Olaszországban, majd az USA-ban egy keveset. Serdülőéveit Németországban élte meg, majd 17 éves korától él itt, Torontóban. Mindez természetesen nagyban befolyásolta személyiségét, világnézetét, a dolgokhoz való hozzáállását (amit mellesleg imádok) :-). Mindezek után, 24 év elteltével költözött „vissza” hozzám Magyarországra, pontosabban Miskolcra. Mindig is szeretett volna egyszer újra otthon élni, (egyértelműen ott is képzelte el magát idősként), mégis a világ nem olyan volt már otthon, mint amilyen az ő fejében.

Gyakran megjegyezte például, milyen csúnyán viselkedik némely ember az utcán, pl. hangosan kiabálnak, veszekednek vagy akár „csak” átbeszélnek a villamoson jó pár másik ember feje felett. Láttam, mennyire furcsálta mindezt. Egyszer egy könyvesboltban a vezető, nem messze tőlünk, mindenki szeme láttára szidta le egyik alkalmazottját igen keményen. Alig bírta visszafogni magát, hogy ne menjen oda és jelezze a vezetőnek, mennyire zavarja őt ez a helyzet, s ezekután nem kíván ennek az üzletnek vásárlója lenni. Tudtam, hogy sok mindenben igaza van, mégis bántottak az észrevételei. Bántott mindaz, amit hallottam, láttam, most már az ő szemén keresztül is. Állandóan védeni akartam mindent és mindenkit. Azon gondolkodtam, mennyire hozzászokunk dolgokhoz magunk körül. Egy idő után kevésbé vagy már egyáltalán fel sem tűnnek nekünk, hacsak valaki fel nem hívja rá a figyelmünket.

Mióta Kanadában élek, jobban megértem, mit „furcsált” Bill annyira az otthoni hétköznapokban. Ezért is érzem egyre inkább hasznosnak, s fontosnak, hogy az ember kipróbálja magát egy másik országban, egy másik kultúrában. Olyasmiket bírál felül, ismer meg önmagában és saját kultúrájában, amik csak otthon élve, változatlan környezetben talán soha nem fogalmazódnának meg. Ezek persze pozitív és negatív dolgok is egyaránt. De az ember mindenképpen másképp értékeli őket, ha kívülről is képes megfigyelni őket. (Ez a kicsit kívülállóként való vizsgálódás, szemlélődés az élet oly sok területén hasznos.)

Természetesen eleinte én is furcsáltam az itteni szokásokat. Mégha jobban s könnyebben elfogadhatóak is. Mégha néha emberibbek, szimpatikusabbak is. Igen, még a jóhoz is hozzá kell szokni. :-)

Itt van például a sorbanállás. Én, aki hét évig ingáztam Miskolc és Debrecen között szinte hetenként, igen gyakran álltam „sorban” a távolsági buszra várva. Na jó, talán inkább tömegben. :-) Az hiszem, a sorbanállást óvoda után valahogy elfelejtjük. (Kivétel a boltban, na de ott nincs is más választásunk.)

Itt az emberek azonban valóban sorban állnak, ahogyan mi gyerekként annak idején. Már csak a kézfogás hiányzik. (Szerencsémre az én kezem gyakran fogja valaki.) Itt egyesével, egymás mögött, néha hosszú, kígyózó sorokban állnak az emberek várakozás közben. Eleinte, mikor megérkezett a busz, azon vettem észre magam, hogy kicsit jobban igyekszem az ajtó felé, mint sokan mások. Közelebb léphettem az előttem állókhoz néha, mint talán kellett volna, ők ugyanis fura tekintettel visszanéztek rám. Igen, többször hozzájuk is értem. A testi kontaktus itt azonban nem olyan természetes, mint otthon. Azaz úgy fogalmaznék inkább, hogy igyekeznek nem belépni a másik ember személyes terébe, ha nem muszáj. Nagyon meg is voltam lepve, mikor a metrón véletlenül hozzám ért valaki és bocsánatot kért. Egy ideig nem is esett le, miért kér elnézést. Szóval én megszoktam otthonról, hogy ha megérkezik a busz, ahányan vagyunk, egy emberként szeretnénk beözönleni. Be kell vallanom, eltartott egy ideig, míg ezt a tanult „ösztönömet” legyűrtem magamban. Hét év nem kevés idő. Órákig pedig senki nem szeretne álldogálni a busz közepén. (Habár meg kell jegyeznem, hogy Bill szinte mindig utolsóként szállt fel, sosem volt hajlandó tolongani.)

Ma már nem rohanok annyira előre, a hosszú sor végére állok, s nem igyekszem a buszmegálló elejébe. Na jó, néha azért még figyelem, hogyan érhetnék fel hamarabb, melyik ajtóhoz álljak sorba, de már mindenképpen javuló tendenciát mutatok. :-)

S ha már a sorbanállásról beszélünk, ne felejtsem el megemlíteni a mozgólépcsők ki nem mondott, de mindenki által ismert szabályait sem. Tudniillik a mozgólépcső jobb oldalán állnak azok, akik valóban állnak, s nem haladnak a lépcsőn. A bal oldalára lépnek fel azok, akiknek sürgősebb dolguk akadt, s itt lehet sietni felfelé, anélkül, hogy bárkit is zavarnánk ezzel, vagy éreznénk akadályozva, lelassítva magunkat. Hát igen. Eleinte el sem akartam hinni, amit látok. De tény, hogy megkönnyítik az ember életét ezek az apró kis szabályok.

Maradjunk a tömegközlekedésnél még egy kicsit. Fontos dolog, hogy az itteni rendszerben nincsenek ellenőrök. A buszokon, villamosokon csak az első ajtón lehet felszállni, ahol felmutatod a vezetőnek a bérleted, jegyed. Kivételek ezalól a végállomások, ahol bármelyik ajtót igénybe lehet venni, azaz nem kell mutogatni. Azért van ez így, mert elvileg egy végállomásra nem juthatsz be másképp, csakis úgy, ha a „bejáratnál” már mutogattál. Ez eddig nem is lenne furcsa. Azonban ittlétem során nem egy olyan buszvégállomáson voltam, ami az útról nyílik, s bármikor bárki besétálhatna. Ha pedig már bent vagy, senki nem kérdez a bérleted, vagy jegyed felől.
Hát be kell vallanom, nekem ez furcsa volt. Rosszul is éreztem magam, mikor arra gondoltam, hogy talán én vagyok itt az egyetlen, aki a kis kibúvókat keresi. Merthogy gondoltam rá, mikor még nem volt rendszeres bérletem, hogy néha bliccelhetnék egyet. "Furcsa" módon, soha nem láttam még senkit bliccelni vagy az ilyen helyeken beosonni. Itt mindenki csúnyán nézne az emberre, látva kis akcióját, s valószínűleg meg is szólnák emiatt. Otthon utaztam már pár villamosmegállót jegy nélkül, nem is egyszer, s "valahogy" ez akkor kevésbé zavart, mint itt, most. Szégyenlek arra gondolni, hogy talán azért, mert ott többen csinálják, ez jobban elfogadott, megértett, esetleg megmosolygott cselekedet. Én pedig néha csak mentem a tömeg után ebben a tekintetben. (No azért nem kell azt gondolni, hogy rendszeres bliccelő voltam, ennél jobban szorongok én szabálytalanságot elkövetni, de előfordult párszor. Itt azonban már a gondolattól is elszégyenlem magam.)

Tény, hogy itt a kisebbséghez tartoznék az ilyenfajta viselkedéssel. S az is tény, hogy ilyesmit leginkább egy bevándorlótól képzelnének el a kanadaiak.

Úgy tűnik, sajnos igazuk is van. Hiszen én is egy bevándorló vagyok.