Black Sabbath - Heaven and Hell

Bill tegnap Black Sabbath koncerten volt a barátaival. Majdnem én is ott voltam, de őszintén bevallom, ez nem az én zeném. Igy inkább passzoltam a dolgot.
Habár Apa biztosan örömmel elment volna Bill-lel, ő szerette a Black Sabbath-ot, ha jól tudom. Lemezei biztosan voltak tőlük, habár a korai időkből csak. Ez lett volna az egyetlen ok, ami miatt elmentem volna, de szerencsére akadt még egy srác a helyemre. :-)) (Hát hogyne akart volna!)
Azért jutott nekem is a "jóból", mert a fiúk felhívtak időnként. :-) Igaz, a hangzavaron és a fiúk kiabálásain kívül nem sokat hallottam. Igy viszont, otthonról hallgatva, telefonon keresztül még élveztem is a dolgot és mosolyogtam magamban sokat. Jó volt hallani, hogy ők mennyire élvezik... :-)
Kár, hogy Apa nem lehetett itt!

Gondolatok hasonlóságokról, különbségekről

Azt hiszem kevés dolog van, amiben Bill-lel hasonlítunk egymásra. Mégis, vagy talán éppen ezért nagyszerűen kiegészítjük egymást. A különbözőség egyrészt onnan is ered, hogy noha mindketten eredendően magyarok vagyunk, mégis merőben más kultúrában/környezetben nőttünk fel. Én egész eddigi életemet Magyarországon, annak is keleti, északkeleti részén töltöttem. Míg az Édesem egész kisgyerekként élt már Olaszországban, majd az USA-ban egy keveset. Serdülőéveit Németországban élte meg, majd 17 éves korától él itt, Torontóban. Mindez természetesen nagyban befolyásolta személyiségét, világnézetét, a dolgokhoz való hozzáállását (amit mellesleg imádok) :-). Mindezek után, 24 év elteltével költözött „vissza” hozzám Magyarországra, pontosabban Miskolcra. Mindig is szeretett volna egyszer újra otthon élni, (egyértelműen ott is képzelte el magát idősként), mégis a világ nem olyan volt már otthon, mint amilyen az ő fejében.

Gyakran megjegyezte például, milyen csúnyán viselkedik némely ember az utcán, pl. hangosan kiabálnak, veszekednek vagy akár „csak” átbeszélnek a villamoson jó pár másik ember feje felett. Láttam, mennyire furcsálta mindezt. Egyszer egy könyvesboltban a vezető, nem messze tőlünk, mindenki szeme láttára szidta le egyik alkalmazottját igen keményen. Alig bírta visszafogni magát, hogy ne menjen oda és jelezze a vezetőnek, mennyire zavarja őt ez a helyzet, s ezekután nem kíván ennek az üzletnek vásárlója lenni. Tudtam, hogy sok mindenben igaza van, mégis bántottak az észrevételei. Bántott mindaz, amit hallottam, láttam, most már az ő szemén keresztül is. Állandóan védeni akartam mindent és mindenkit. Azon gondolkodtam, mennyire hozzászokunk dolgokhoz magunk körül. Egy idő után kevésbé vagy már egyáltalán fel sem tűnnek nekünk, hacsak valaki fel nem hívja rá a figyelmünket.

Mióta Kanadában élek, jobban megértem, mit „furcsált” Bill annyira az otthoni hétköznapokban. Ezért is érzem egyre inkább hasznosnak, s fontosnak, hogy az ember kipróbálja magát egy másik országban, egy másik kultúrában. Olyasmiket bírál felül, ismer meg önmagában és saját kultúrájában, amik csak otthon élve, változatlan környezetben talán soha nem fogalmazódnának meg. Ezek persze pozitív és negatív dolgok is egyaránt. De az ember mindenképpen másképp értékeli őket, ha kívülről is képes megfigyelni őket. (Ez a kicsit kívülállóként való vizsgálódás, szemlélődés az élet oly sok területén hasznos.)

Természetesen eleinte én is furcsáltam az itteni szokásokat. Mégha jobban s könnyebben elfogadhatóak is. Mégha néha emberibbek, szimpatikusabbak is. Igen, még a jóhoz is hozzá kell szokni. :-)

Itt van például a sorbanállás. Én, aki hét évig ingáztam Miskolc és Debrecen között szinte hetenként, igen gyakran álltam „sorban” a távolsági buszra várva. Na jó, talán inkább tömegben. :-) Az hiszem, a sorbanállást óvoda után valahogy elfelejtjük. (Kivétel a boltban, na de ott nincs is más választásunk.)

Itt az emberek azonban valóban sorban állnak, ahogyan mi gyerekként annak idején. Már csak a kézfogás hiányzik. (Szerencsémre az én kezem gyakran fogja valaki.) Itt egyesével, egymás mögött, néha hosszú, kígyózó sorokban állnak az emberek várakozás közben. Eleinte, mikor megérkezett a busz, azon vettem észre magam, hogy kicsit jobban igyekszem az ajtó felé, mint sokan mások. Közelebb léphettem az előttem állókhoz néha, mint talán kellett volna, ők ugyanis fura tekintettel visszanéztek rám. Igen, többször hozzájuk is értem. A testi kontaktus itt azonban nem olyan természetes, mint otthon. Azaz úgy fogalmaznék inkább, hogy igyekeznek nem belépni a másik ember személyes terébe, ha nem muszáj. Nagyon meg is voltam lepve, mikor a metrón véletlenül hozzám ért valaki és bocsánatot kért. Egy ideig nem is esett le, miért kér elnézést. Szóval én megszoktam otthonról, hogy ha megérkezik a busz, ahányan vagyunk, egy emberként szeretnénk beözönleni. Be kell vallanom, eltartott egy ideig, míg ezt a tanult „ösztönömet” legyűrtem magamban. Hét év nem kevés idő. Órákig pedig senki nem szeretne álldogálni a busz közepén. (Habár meg kell jegyeznem, hogy Bill szinte mindig utolsóként szállt fel, sosem volt hajlandó tolongani.)

Ma már nem rohanok annyira előre, a hosszú sor végére állok, s nem igyekszem a buszmegálló elejébe. Na jó, néha azért még figyelem, hogyan érhetnék fel hamarabb, melyik ajtóhoz álljak sorba, de már mindenképpen javuló tendenciát mutatok. :-)

S ha már a sorbanállásról beszélünk, ne felejtsem el megemlíteni a mozgólépcsők ki nem mondott, de mindenki által ismert szabályait sem. Tudniillik a mozgólépcső jobb oldalán állnak azok, akik valóban állnak, s nem haladnak a lépcsőn. A bal oldalára lépnek fel azok, akiknek sürgősebb dolguk akadt, s itt lehet sietni felfelé, anélkül, hogy bárkit is zavarnánk ezzel, vagy éreznénk akadályozva, lelassítva magunkat. Hát igen. Eleinte el sem akartam hinni, amit látok. De tény, hogy megkönnyítik az ember életét ezek az apró kis szabályok.

Maradjunk a tömegközlekedésnél még egy kicsit. Fontos dolog, hogy az itteni rendszerben nincsenek ellenőrök. A buszokon, villamosokon csak az első ajtón lehet felszállni, ahol felmutatod a vezetőnek a bérleted, jegyed. Kivételek ezalól a végállomások, ahol bármelyik ajtót igénybe lehet venni, azaz nem kell mutogatni. Azért van ez így, mert elvileg egy végállomásra nem juthatsz be másképp, csakis úgy, ha a „bejáratnál” már mutogattál. Ez eddig nem is lenne furcsa. Azonban ittlétem során nem egy olyan buszvégállomáson voltam, ami az útról nyílik, s bármikor bárki besétálhatna. Ha pedig már bent vagy, senki nem kérdez a bérleted, vagy jegyed felől.
Hát be kell vallanom, nekem ez furcsa volt. Rosszul is éreztem magam, mikor arra gondoltam, hogy talán én vagyok itt az egyetlen, aki a kis kibúvókat keresi. Merthogy gondoltam rá, mikor még nem volt rendszeres bérletem, hogy néha bliccelhetnék egyet. "Furcsa" módon, soha nem láttam még senkit bliccelni vagy az ilyen helyeken beosonni. Itt mindenki csúnyán nézne az emberre, látva kis akcióját, s valószínűleg meg is szólnák emiatt. Otthon utaztam már pár villamosmegállót jegy nélkül, nem is egyszer, s "valahogy" ez akkor kevésbé zavart, mint itt, most. Szégyenlek arra gondolni, hogy talán azért, mert ott többen csinálják, ez jobban elfogadott, megértett, esetleg megmosolygott cselekedet. Én pedig néha csak mentem a tömeg után ebben a tekintetben. (No azért nem kell azt gondolni, hogy rendszeres bliccelő voltam, ennél jobban szorongok én szabálytalanságot elkövetni, de előfordult párszor. Itt azonban már a gondolattól is elszégyenlem magam.)

Tény, hogy itt a kisebbséghez tartoznék az ilyenfajta viselkedéssel. S az is tény, hogy ilyesmit leginkább egy bevándorlótól képzelnének el a kanadaiak.

Úgy tűnik, sajnos igazuk is van. Hiszen én is egy bevándorló vagyok.

Satellite képek Torontóról

A bal alsó sarokban még éppen látható Burlington, ahol Chris lakik.

A képen a kikötő, az Ontarió-tó, a Centre Island (a sziget) és a belváros.

A CN Tower és a Rogers Centre
Toronto, "City within a Park" - "város a parkban"

A házunk és környéke látható itt felülnézetből. (A bal felső sorokban a csillag alakú házak egyike a miénk.)

Újból a házunk, csak kicsit közelebbről

Itt a munkahelyem látható, mellette a Magyar Ház

Itt pedig az Édesem munkahelye

(A képek itt nem nagyíthatók, csak külön lementve nézhetők meg nagyobb képként.)

Fodrászélmények

Múlt héten fodrásznál voltam.
Itt talán ez nem olyan különleges és érdekes esemény, amilyen Szöulban lehet, s ahogy arról Manócska korábban már be is számolt, számomra mégis mindig nagyon kellemes élmény. Elsősorban a szalon (De Berardinis) jellege miatt, amit minden alkalommal egy kis luxusnak élek meg.

Hogyan is zajlik mindez?
Megérkezésemkor bejelentkezek a recepciós pultnál, ahol regisztrálják jöttömet, majd hangosbemondón a fodrászom tudtára is adják. Leültetnek, elveszik a kabátom s várakozás közben olvasgathatok, tévét nézhetek. Nemsokára meg is érkezik a fodrász, legutóbbi esetben Effie (a korábbi fodrászunknak, Rose-nak tavaly kisbabája született). Leül mellém s megbeszéljük, milyen elképzeléseim vannak, mit szeretnék. Megvizsgálja a hajam, arcom s elmondja, szerinte megvalósítható-e mindaz, majd a közös nevező után a szalon hátsó részébe kísér. Itt egy kis, a szalon névjegyével ellátott köpenyt ad rám (minden vendéget ebben látni), majd mielőtt az egyik hajmosólány mosni kezdené a hajam, a fodrász a hajam igényeinek megfelelően utasításokat ad a mosást, balzsamozást illetően. Majd jön a kedvenc részem. :-) A mosás mellett ugyanis fejmasszázst is kapok, amitől bármikor képes lennék elaludni, annyira kellemes. A hajmosás s masszázs végeztével kávéval, teával kínálnak, majd előrekísérnek a fodrászhoz, aki már vár rám. A szolgáltatás itt is kifogástalan, a fodrászok nagyon jók, nem volt még alkalom, mikor ne lettem volna megelégedve az eredménnyel. A “látogatás” végén a pultnál fizetek, s ha akarok, kis borítékban, névre szólóan borravalót is hagyhatok a fodrászomnak vagy a hajmosólánynak, de ez persze nem kötelező.
Ezek után már csak újra várom az alkalmat, mikor kapok ilyen kellemes masszázst újra, s mikor élvezhetem e különféle kényeztetés örömeit megint. :-))

Végezetül hadd mutassam meg, hogy nőnek a kis tulipánjaim, amik örömmel töltenek el nap mint nap.... :-))) (A két bejegyzéssel korábbi képhez képest szépen látni a fejlődésüket.)

Nagyi kedvéért még egy kis zene

Aki nem ismerné még, annak hadd mutassam be egyik kedvenc, s egyben kanadai jazz énekesnőmet, Diana Krall-t. Akik ismerik, nézzék el nekem a bemutatását.

Diana igazi zenészcsaládba született 1964-ben British Kolumbiában, Kanada nyugati részén. Már tinézsderként jazzt játszott egy helyi étterem bárjában, később Los Angelesben, s New Yorkban tanult tovább. 1990-ben jelent meg első albuma, Stepping Out címmel s azóta sikert sikerre halmoz.
Eleinte sokat hezitált, hogy zongorajátéka mellett énekeljen-e, de mestere nagyon biztatta, hiszen csodás hangja van. Oh, milyen jól tette! Sokan szerettek bele hangjába szerte a világon, köztük én is.
Remélem, Nagyi is és a többiek is élvezitek majd!

A dal nem saját, hanem egy Billy Joel dal a 70-es évekből, címe: Just The Way You Are.

UPDATE: Sajnos a dal már nem elérhető, így íme egy másik, Fly me to the moon cimmel.

Tavaszt várván

Őszintén megmondom, nem tudom leplezni csalódottságom az időjárás felett. Az utóbbi egy hétben eltűnt a nagy hideg, és csak mínusz pár fokok voltak, ami igazán jól esett és én már lélekben el is kezdtem készülődni a tavaszra. Elhamarkodtam. A tél újra visszajött. Újra nagy hó esett tegnap este és éjszaka, jövő hétre pedig visszajönnek a nagy hidegek is.

Irigykedve olvasom Vera barátnőm oldalán, hogy Dél-Koreában már a küszöbön a tavasz, s a fák rügyeznek, bimbóznak. Jaj de messze vagyunk mi még ettől! Na de nézzük a dolgok jó oldalát. Van még alkalmam szép téli képeket készíteni, hétvégére tervezünk is egy kis kiruccanást barátainkkal valamerre, ha az idő persze nem keresztezi elképzeléseinket.

Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy ezúton is megköszönjem a sok-sok névnapi és születésnapi köszöntést, amit az utóbbi hetekben írtatok. Azt hiszem soha ennyi névnapi jókívánságot nem kaptam, elmondhatatlanul jól estek a felém szálló gondolataitok itt, a távolban!! Jó érzés tudni, hogy azért, mert nem vagyok fizikailag köztetek, még nem felejtettetek el! :-))) Még egyszer köszönöm mindenkinek!!!!

A hétköznapjaink szokásosan telnek, vagy inkább rohannak. Nem tudom, hogy az időt a kor miatt érzem egyre gyorsabbnak, vagy itt manipulálnak vele valamit. Mindenesetre szinte minden második nap péntek, s gyakran úgy érzem, valaki ellopta az utóbbi napokat.
A Corvinában már zajlanak a Directory előkészületei, amiről írtam is többeteknek levélben. A kis könyvecske a kanadai-magyar cégeket, szervezeteket gyűjti egybe, s egyre több otthoni cég is képviselteti magát. Bővebb infót itt találtok, a kérdéseiteket pedig, ha vannak, nyugodtan írjátok meg nekem.

A tanulás újra visszatért az életembe (lásd itt), aminek nagyon örülök, s amit nagyon élvezek is. Sokkal többet tudok már az itteni szociális rendszerről, ami igen sokrétű, szerteágazó s izgalmas. Remélem ez a kurzus segít majd a terveim megvalósításában és ezzel a tudással "gyorsabban" sikerül állást kapnom a területen. A gyors persze nem tudom még mit jelent, hiszen a példák igen eltérőek, de majd meglátjuk. Addig is még többet tanulok a design, webdesign, könyvnyomtatás stb. témakörében, amit egyébként szintén igen megszerettem. :-)

Jövő hét a szociális munka hete egész Kanadában. Nőnapon lesz pl. egy est, ahol külföldről jött szoc. munkások mondják el tapasztalataikat arról, ők hogyan jutottak el jelenlegi munkahelyükig, mi volt leginkább segítségükre, mit tanácsolnak nekünk, akik éppen munkát keresünk. Igyekszem ott lenni, meghallgatni s megfogadni a tanácsokat.

Miközben írok a hóesés esőre váltott, aminek nem örülök kiváltképp. A

nagy ablakokon kevesebb fény árad be a lakásba, kicsit szürkébb minden a megszokottnál, délutáni hangulatom van, pedig még reggel van. Az egyetlen időjárást s szürkeséget feledtető dolog itt körülöttem az a kis cserepes tulipán, amit Édesemtől kaptam születésnapomra. Már kezdenek lassan kinyílni és mosolyogva nézem őket, miközben melegséget lopnak a szívembe, s az egész szobába is.

Ha kint még nem is, de a lakásban s a lelkemben már biztosan tavasz van! :-))