vasárnap, február 11, 2007

Tuesdays with Morrie

Ha már február az olvasás hónapja, arra gondoltam, írok az egyik legutóbbi olvasmány-élményemről.
A könyv nem mindennapi módon jutott hozzám: Bill egyik főnöke küldte el nekem. Nem tudom, miért gondolt éppen rám vagy miért gondolta, hogy nekem talán tetszene, mindenesetre nagyon örültem neki, a végére érve pedig még jobban.

A könyv írója Mitch Albom, aki egy amerikai sportújságíró, a címe pedig Tuesdays with Morrie, azaz Keddi napok Morrie-val. Az író 79-ben diplomázott a Brandeis Egyetemen, Waltham városában, az amerikai Massachusetts-ben. Kedvenc professzora a szociológia tanára, Morrie Schwartz volt, egy apró, életvidám kis ember, sajátságos óráival és életfelfogásával.
A diploma után Mitch - ígéretét nem betartva - nem tartotta a kapcsolatot egykori kedvenc tanárával, míg 16 évvel később meg nem látta a televízióban. Akkor már kerekesszékben, nehézkesen lélegezve, beszélve. Morrie Schwartz az interjú előtt egy évvel tudta meg, hogy egy, akkor még gyógyíthatatlan betegsége van. Betegsége ideje alatt három tévéinterjút készített vele az ABC, s ez volt az első, amit akkor Mitch is látott.
(Az izomsorvadással járó betegség neve ALS (Amyotropic Lateral Sclerosis), a szklerózis egyik fajtája, amikor a beteg idegsejtjei elpusztulnak, és mivel már nem ingerlik az izmokat, azok elsorvadnak. A betegség, amelynek okát mai napig sem ismerik, a légző-, illetve a nyelőizmokat is megtámadja, s végül ez okozza a beteg halálát is.)


A könyv az ő négy és fél hónapjukról szól, de leginkább Morrie-ról, erről a nagyszerű emberről, s arról, hogy élte életét egészen az utolsó percig.
Miután Mitch 16 év elteltével újra felkereste őt otthonában, megtette ezt ezután minden kedden. Detroitból repült Bostonba minden héten, hogy együtt legyenek, beszélgessenek. Minden találkozás olyan volt, mint egy-egy szeminárium. Beszélgettek a világról, az önsajnálatról, halálról s családról. Az öregedéstől való félelemről, pénzről, házasságról. Szeretetről, megbocsátásról, elbúcsúzásról.

Ezek a beszélgetések a szerzőt végleg megváltoztatták (aki azóta több könyvet írt e témában), s a visszajelzések szerint sok olvasóra is nagy hatással volt szerte a világon. Magyarországon is kapható a könyv, Keddi beszélgetések életről, halálról címmel.
Csak ajánlani tudom mindenkinek őszinte szívvel! Ha tudjátok, olvassátok el!
Ebből a könyvből fordítanék le egy-egy rövidebb részt.

1. „Kérdeztem Morrie-t, hogy érez-e önsajnálatot.
’Néha, reggelenként’ – felelte. ’Ez az az időszak, amikor gyászolok. Megmozgatom az ujjaimat és a kezemet – bármit, amit még mozgatni tudok – és gyászolom azt, amit már elvesztettem. Gyászolom azt a lassú, alattomos utat, ahogyan haldoklom. De aztán abbahagyom a gyászt.’
Csak így?
’Sírok egy jót, ha szükségem van rá. De aztán azokra a jó dolgokra koncentrálok, amik még mindig vannak az életemben. Az emberekre, akik eljönnek meglátogatni. A sztorikra, amiket hallani fogok. Mitch, nem engedek meg magamnak több önsajnálatot, mint ez. Egy kicsi minden reggel, jópár könny és ennyi.’
Azokra az emberekre gondoltam, akiket ismerek, s tudom, hány órát töltenek el önsajnálattal. Milyen hasznos lenne egy napi limitet adni az önsajnálatnak. Csak egy pár könnyes percet, aztán megy tovább a nap. És ha Morrie meg tudja tenni, ilyen szörnyű betegséggel...”

2. „Első alkalommal, amikor megláttam Morrie-t a tévében, azon gondolkodtam, vajon érez-e megbánást dolgokkal, emberekkel kapcsolatban, most, hogy a halála ilyen közel van. (...) Mikor ezt megemlítettem Morrie-nak, azt mondta:
’Ez az, ami miatt mindenki aggódik, ugye? Mi van, ha ez az utolsó napon a világban. (...) Mitch, a kultúránk nem bátorít arra, hogy ilyen dolgokon gondolkodj, míg közelebb nem érsz a halálhoz. Annyira körül vagyunk véve egoisztikus dolgokkal, a karrier, a család, a pénzkeresés, a törlesztőrészletek, egy új autó, a radiátor megjavítása, ha elromlik – tele vagyunk trillió kis dologgal, amik visznek minket előre. Így nem alakult ki bennünk az a szokás, hogy megálljunk, megnézzük az életünket és azt kérdezzük: Ennyi az egész? Ez minden, amit akarok? Hiányzik valami?’
Megállt egy pillanatra.
’Kell valaki az életedben, aki ebbe az irányba terel. Nem jön ez csak úgy, automatikusan.’
Tudtam, miről beszél. Mindannyiunknak szüksége van tanítókra az életünkben.
És az enyém itt ült előttem.”

A betegség egy későbbi szakaszában - mikor már Morrie-nak állandó fájdalmai voltak és nehezebben lélegzett, mint korábban – egy nap az érzésekről beszélgetett Morrie és Mitch.

3. „ Amit most teszek – mondta Morrie, még mindig becsukott szemekkel – az az, hogy leválok, elválasztom magam a tapasztalattól.’
Elválasztod magad?
’Igen, elválasztom magam, leválok. És ez nagyon fontos – nemcsak olyasvalakinek, mint én, aki haldoklik, de olyasvalakinek is, mint te, aki teljesen egészséges. Tanulj meg elkülöníteni!
Kinyitotta a szemét, és kifújta a levegőt. ’Tudod, mit mondanak a buddhisták? Ne csüngj a dolgokon, mert semmi sem állandó.’
De várj, mondtam. Nem mindig az élet megtapasztalásáról beszéltél? Az összes jó érzésről, az összes rossz érzésről?
’Igen.’
Hogyan tehetnéd ezt meg, ha elválasztod magad tőlük?
’Ah. Gondolkodsz, Mitch. De a leválás nem jelenti azt, hogy nem hagyod, hogy a tapasztalatok átjárjanak. Épp ellenkezőleg, hagyod, hogy átjárjanak, teljesen. Igy leszel képes elengedni őket.’
Ezt nem értem.
’Vegyél bármilyen érzelmet – szerelmet egy nő iránt vagy szomorúságot egy régi iránt, vagy amin én megyek keresztül, félelmet és fájdalmat egy halálos betegség miatt. Ha visszatartod ezeket az érzéseket – ha nem engeded meg magadnak, hogy végigmenj az úton rajtuk keresztül – akkor sosem leszel képes elválasztani magad tőlük, túl lefoglal a tőlük való félelem. Félsz a fájdalomtól, félsz a bánattól.
De ha elmerülsz ezekben az érzelmekben, hagyod magad alámerülni, még a fejed is, akkor megtapasztalod őket teljesen és tökéletesen. Tudod, milyen a fádalom. Tudod, milyen a szerelem. Tudod, milyen a bánat. Csak ezután mondhatod: Rendben. Megtapasztaltam ezt az érzést. Felismerem ezt az érzést. Most el akarom választani magam ettől az érzéstől egy pillanatra.’


Morrie megállt és végignézett rajtam, talán hogy biztos legyen, jól értem a dolgokat.


’Tudom, azt gondolod, ezt csak a haldokás mondatja velem, ez csak arról szól. De továbbra is azt mondom, ha megtanulod, hogyan halj meg, megtanulod, hogyan élj.’
Morrie elmesélte az egyik legfélelmetesebb pillanatait, amikor úgy érezte, hogy a tüdeje elzáródik és nem tudta, honnan jöhetne a következő levegővétel. Rémisztő percek voltak, mondta, és az első érzései a rettegés, a félelem, aggódás voltak. De egyszer, miután felismerte ezeket az érzéseket, szerkezetüket, érzésüket, a borzongást végigfutni a hátán, a melegséget, ami elönti az agyát – aztán képes volt azt mondani, hogy: ’Oké, ez a félelem. Lépjünk most távolabb tőle. Lépjünk ki belőle.’
Arra gondoltam, milyen gyakran szükségünk van erre a mindennapi életben. Amikor magányosak vagyunk, majdnem sírni szeretnénk, de nem engedjük ki a könnyeket, mert azt gondoljuk, nem kéne, nem szabad sírnunk.
Morrie hozzáállása éppen az ellenkezője volt. Nyitsd meg a csapot. Fürödj meg az érzésben. Nem fog bántani, csakis segíthet neked. Ha beengeded a félelmet, ha felveszed, mint egy ismerős inget, akkor azt tudod mondani magadnak, ’Rendben, ez csak a félelem, nem engedem, hogy irányítson engem.’
Ugyanez a helyzet a magányossággal: engedd el, engedd el a könnyeket, érezd át teljesen – de végül légy képes azt mondani: ’Oké, ez volt a magányosság pillanata. Nem félek magányosnak érezni magam, de most félreteszem ezt a magányosságot és tudom, vannak más érzelmek is a világon és én azokat is meg fogom tapasztalni.’
’Leválni’ – ismételte Morrie újra.


Morrie életéről egy film is készült, Jack Lemmon főszereplésével, ami 4 Emmy díjat kapott és a tévéinterjúk is kaphatók DVD-n. A könyv olvasása után nagyon szeretném megnézni ezeket is.




4 megjegyzés:

Globetrotter írta...

Mindenkepp utananezek, hogy kaphato-e itt is a konyv, mert el szeretnem en is olvasni. Majd szolok, ha sikerult beszereznem.

Lívia írta...

Orulok, ha felkeltette az erdeklodesed! Szerintem erdemes utananezni.
A statisztikadhoz kuldtem par itteni adatot, sajnos orszagos adatot meg mindig nem talaltam.

Globetrotter írta...

koszi szepen :) Boldog Hold Uj Evet nektek is! Menjetek el Chinatownba, ha ti is szeretnetek masodjara is megunnepelni az Uj Evet :)

zhaoman írta...

A könyvet tavaly kaptam egy tajvani lánytól. Őt is nagyon meghatotta.

A törénet nagyon megható, szép, elgondolkodtató.

De!

Nekem túlságosan az volt az érzésem, hogy a könyv meg akar bennem változtatni valamit! Rá akart ébreszteni, hogy rossz életfelfogásom... emiatt eléggé keserű szájízzel tettem le.