szombat, július 24, 2010

Újra a szociális szakmában :)

Az utóbbi időben messze nincs időm annyit írni, mint amennyit szeretnék, és ezt őszintén sajnálom. A nyári hónapokban annyi minden történik a városban, amiről írni szerettem volna, de ahogy ez lenni szokás, az élet néha másképp rendezi a dolgokat. Ezt abszolút nem panaszként mondom, sőt, épp ellenkezőleg, semmi okom panaszra - csak mindez most azt jelenti, hogy egy ideig nem biztos, hogy minden héten fel tudok tenni egy-egy új bejegyzést. Köszönöm a sok érdeklődést, velem abszolút minden rendben van, de kicsit felgyorsult az életem és kis idő kell, mire felveszem az iramot. :) 


Az utóbbi egy év önkéntes munkáiról már írtam korábban, viszont azt hiszem, a helyzetem mélyebb körülírása elmaradt. Akkor hát most bepótolom:
Amikor 5 évvel ezelőtt Kanadába költöztem, nem volt kérdés számomra, hogy mint hivatást, itt is a szociális munkát szeretném választani/tovább folytatni. Persze egy új országban sok mindent előlről kell kezdeni, de legalábbis jó pár lépést visszalépni az otthonihoz képest, így tudtam, hogy nekem is időbe telik majd, mire újra elmondhatom, hogy szociális szakemberként dolgozom. Azonban mint sok mindenki más, én is azt gondoltam, ez valahogy könnyebb, gyorsabb lesz. Sokféle történetet hall az ember a munkakereséssel kapcsolatban - jót is, kevésbé jót is, könnyebbnek tűnőt és nagyon küzdelmeset. Én azt hiszem, valahol középen állok az én történetemmel, de persze ez is egyéni megítélés/világnézet kérdése. :)

Szóval öt évvel ezelőtt eleinte én is takarítással próbáltam hozzájárulni a családi bevételhez, miközben igyekeztem beszerezni a szakmai munkavállaláshoz szükséges papírjaimat (pl. otthoni diplomák itteni elfogadtatása, itteni nyelvvizsga stb.). Azt tudtam, hogy nem fogok rögtön munkát kapni a szakmámban, hiszen semmit nem tudtam az itteni szociális szolgáltatásokról. Így valljuk be, teljesen érthető volt, hogy addig, amíg nincs több helyi ismeretem, addig valami más munka után kellett néznem. Szerencsés voltam, mert pár hónap után két hely közül is választhattam - habár mindkettő magyar cég volt és jó távol az eredeti szakmámtól. Mégis szerencsésnek éreztem a helyzetet, mert sokan hosszú hónapokig keresgélnek, egyre jobban belefáradva és elkeseredve a sok visszautasítástól. 
Így történt hát, hogy a Corvina Printing & Design nevezetű céghez kerültem. Eleinte úgy terveztem, hogy csak pár hónapig maradok és meg kell mondjam, a kezdeti nehézségek és a főnököm hozzáállása is ezt erősítette bennem. Az első hónapok amúgy is elég kemények mindenkinek egy új országban, de egy nem igazán barátságos környezetben mindez még jóval nehezebb. Az idő azonban telt, a hangulat oldódott és a munkaóráim is növekedtek. A kis cég grafikai tervezéssel és nyomtatással foglalkozott, és egyre jobban elkezdett érdekelni mindennek a szakmai része. Világ életemben csakis szociális területen dolgoztam, mások problémáival, kríziseivel és volt bennem egy érzés, hogy nem árthat a változatosság... Plusz élveztem a munka kreatív részét, élveztem, hogy valamit én hozok létre, így gondoltam, nézzük meg, merre visz ez az egész...


Időközben persze sosem felejtettem el a szociális munkát, nem is tudtam volna, még ha akartam volna sem... Azt gondolom, hogy ha valaki megtalálja a "hivatását", akkor az szinte az ember vérévé válik. A négy év alatt, amit a Corvinánál töltöttem, megszereztem minden szükséges kanadai papírt, amit csak lehetséges, elvégeztem hétvégi/esti szakmai kurzusokat stb., azaz mindenem megvolt ahhoz, hogy fejest ugorjak a szociális szakmának - ami folyamatosan hiányzott - egy dolog kivételével: ez pedig a szakmai gyakorlat, a "híres" kanadai tapasztalat. Egy teljes állás, plusz napi két-három óra utazás mellett nem igazán láttam, hogyan fogom ezt az utolsó, de abszolút szükséges dolgot megszerezni...

Ahogy azt a már fent említett korábbi bejegyzésben is említettem, tavaly év elején, amikor nálunk is egyre jobban mutatkoztak a gazdasági válság jelei, az én helyem is kezdett kérdésessé válni. A munkahelyem elvesztésének már a gondolatától is eléggé kétségbeestem eleinte, fogalmam sem volt, mihez kezdek majd. A dolgok ráadásul nyár elejére tornyosultak, amikor a legnehezebb elkezdeni munkát keresni, hiszen minden lelassul a nyári hónapokra. Szerencsémre a férjem mellettem állt és a kezdetek kezdetétől fantasztikusan támogatott. Ő volt az, aki először mondta ki, hogy amit most nehéznek vagy rossznak látunk, az talán hosszútávon nem is annyira rossz... hogy talán eljött az ideje, hogy végre elkezdjem megszerezni az itteni szakmai tapasztalatomat. Az ember magától jóval nehezebben adja fel a biztosat, és hát tény, hogy én is így voltam ezzel. Tudtam, hogy munka mellett szinte esélyem sincs a szükséges tapasztalatok megszerzésére, de hogy a biztonságot magamtól feladjam, arra nagyon félve gondoltam.


Most azonban úgy tűnt, hogy az élet maga adott nekem egy hatalmas lökést, mintha azt mondta volna: ok, ha te nem mész magad, akkor majd én kényszerítelek... :) Ezekkel a gondolatokkal erősítettem magam (no és a férjem engem), majd abban állapodtunk meg, hogy egy évet adunk arra, hogy a dolgok kiforrják magukat. Ha addig nem jön össze semmi a szakmámban, akkor kénytelen leszek más területeken is szétnézni. Mindez persze azt jelentette, hogy egy évig jobban össze kell húznunk magunkat, hiszen én nem fogok dolgozni, csakis önkénteskedni. Itt jött tehát a már sokat emlegetett önkénteskedések ideje, az önéletrajzok küldözgetése, szakmai tréningekre/tanfolyamokra/előadásokra járás stb. Nem mondom, hogy nem élveztem ezt az időszakot, hiszen irtó sokat tanultam, de elengedni magam igazán sosem tudtam, hiszen mindig a fejem felett lebegett a tudat, hogy munkát kell találnom, az idő pedig ketyeg... Ráadásul a szokásos másfél évenkénti hazalátogatást is el kellett halasztani, ami tavaly őszre esett volna. Egyrészt anyagi megfontolásból, másrészt nem akartam megszakítani a gyakorlati helyeimet.

"Rövid(ebb)re" zárva a dolgot, a sok önkénteskedésnek meglett az eredménye, hiszen jöttek az állásinterjú lehetőségek, míg egyszer csak kapcsolatba nem kerültem a St. Christopher House-szal. A St. Chris tkp. az itteni családsegítő szolgálatok egyike, hiszen itt Kanadában sok-sok szolgálat végzi ezt a tevékenységet együttesen és nem egy nagy szervezet, mint Mo-on. Maga a St. Chris, Torontó "Parkdale" és "High Park" nevezetű városrészeiben a legnagyobb ilyen szervezete, ahol temérdek szolgáltatás, program működik egészen piciknek, fiataloknak, serdülőknek, felnőtteknek, időseknek egyaránt. Én a családgondozói részleghez kerültem elsőként, ahol az angol mellett mindenkinek beszélnie kell egy másik nyelvet, mégpedig amilyen nyelven az említett városrészekben beszélnek. Mivel erre a környékre költözik a legtöbb menedékjogot kérő magyar roma, így nekem az angol és a magyar nagyszerű párosításnak tűnt, azaz nem kértek tőlem egy harmadik nyelvet. (Azon ritka esetek egyike, ahol a magyar nyelv előnynek számított. :) Így tehát elkezdtem újra családgondozóként dolgozni, mégpedig Kanadában!!! :))) El sem tudom mondani, mennyire boldog voltam, hogy az egy év lejárta előtt célba érkeztem. Hosszú és fáradságos menet volt, de abszolút megérte.


Ahogyan sok más szektor is Kanadában, a szociális szféra is jóval tagoltabb, mint otthon, így nagyon sokféle szociális munka létezik. Az én munkám megnevezése egészen pontosan: Community Parent Outreach Worker (CPOP), azaz olyasvalaki, aki a helyi közösséggel/családokkal dolgozik, és nemcsak az irodából, hanem akár ki is megy a családokhoz, elkíséri őket hivatalos helyekre, ha szükséges... Igazán élvezem az itteni munkám, talán írok is róla majd később. (Most azonban már így is elég sokat írtam. :) Mivel nagy szervezetről van szó, így - még a nyárhoz képest is - elég sok állást írtak ki az utóbbi időben is a St. Chris-en belül. Mivel a CPOP munkám nem töltötte ki a teljes hetemet, így jelentkeztem egy másik állásra is, amit nem olyan régen meg is kaptam!!! :) Ha a dolgok egyszer beindulnak, nem igaz? :)
Ez a beosztás szintén ugyanahhoz a részleghez tartozik, mint a másik, viszont más a főnököm, így havonta két külön főnöknek kell beszámolókat írnom. :) A munka megnevezése: Transitional Housing Support Worker, ami Ontarió tartomány, Violent Against Women and Children (Nők és Gyermekek Elleni Erőszak) programjához tartozik. Ez a program nem kapcsolódik nemzetiségekhez vagy városrészekhez, a városból akárki, akárhonnan hívhat/kereshet minket. Olyan nőkkel (és gyermekeikkel) dolgozom tehát ebben a programban, akik erőszakos kapcsolatban/házasságban élnek vagy abból menekülnek. A munka elég sokrétű: lakhatás, családjog, segély és egyéb szociális szolgáltatások, gyermekfelügyelet, munkahelyi nehézségek, továbbtanulás... szóval sok-sok összetevője lehet egy-egy esetnek. 


Hatalmas kihívás ez most nekem, főleg tkp. kétféle munkát kezdeni egyszerre, de azt hiszem, nekem valahogy ez mindig bejött a végén. Nem egyszer fordult elő az életemben, hogy féltem nekiindulni valaminek, aztán az élet belelökött a mély vízbe. Mint pl. az egyetemi időszakban, amikor rögtön két "A" szakkal kezdtem, pedig sokan mondták, hogy jobb először egyhez hozzászokni, aztán jöhet a második. Nekem azonban valahogy az a taktika vált be, hogy ha rögtön magasabb a mérce, akkor alapban ahhoz igazodom, azt kell megszoknom. Valahogy így vagyok ezzel most is. Rettentő sokat kell tanulnom az itteni jogi, szociális, közigazgatási dolgokról, és persze tudom, hogy semmi nem megy egyik napról a másikra. Igyekszem türelmes lenni magammal, időt adni mindennek és élvezni, amire már olyan régóta vágytam: újra a segítő szakmában dolgozni. :)))

Ezért is van, hogy az utóbbi időben nem írtam annyit és talán így lesz ez még egy ideig. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem írok majd egyáltalán, de egy kis ideig talán ritkábban. Annyira leterhel a munka most szellemileg, hogy hétvégén leginkább csak bambulok és relaxálok. :) De megszokom majd a terhelést hamarosan és akkor újra több erőm lesz nagyobb energiát beletenni a blogba, mert a kedvem nem szűnt meg, az tuti. :)
Az utóbbi időszakomat igaz hatalmas leterheltség és rengeteg munka jellemzi, de mégis, a kanadai életem eddigi legboldogabb időszakát élem. Elindultam egy úton, ahová régóta vágytam. Sokat vágyakoztam ezután az utóbbi öt évben, így ha nagyon fáradt vagyok, arra figyelmeztetem magam: az álmomat élem!... és máris mindjárt márt másképp látok mindent. Ki mondta, hogy mindez játék lesz és kacagás? :)

11 megjegyzés:

Laura írta...

Gratulalok Livia!

Sticci írta...

Gratulálok a sikerekhez! :)

Agi írta...

Gratualok! Csak igy tovabb :-)

Bill Ferencz írta...

Mindent , amit megszereztel es elertel, teljesen megerdemled.
Egy utmutato vagy es egy inspiracio.
Congratulations Love!

euthymia írta...

Gratulálok!! Minden szépet és sok eredményt a területen!! :)

(ui, akkor lehet, hogy elveszett a képeslap a nagy távolságon?)

Globetrotter írta...

Orom volt olvasni a soraidat es a kitartasodat, ami idaig vezetett teged! Ahogy Bill is irja, tenyleg sokak szamara lehetsz inspiracio, hogy az ember soha nem adja fel az almait, mert igaz a mondas, hogy az ember mindig maga allitja sajat korlatait, azzal, hogy nem hisz onmagaban es hogy barmi lehetseges! Mill besitos y enhorabuena!!!!un abrazo grande para ti!

Tamara - Guillaume írta...

Szia Livia!Idonkent bekukkantok hozzad, szeretem a blogodat, hogy szemelyes, de megis hasznos es erdekes informaciokkal! Amit sikerult megvalositanod az ot ev alatt, ahhoz nagyon gratulalok, foleg, hogy kitartiottal az almod mellett es, hogy soha nem akartad feladni! Voila, beert a dolog, most eleted vegeig azt csinalhatod, amit mindig is szerettel volna. Ez lokest ad minden kulfoldon elonek, hogy ne adja fel almat!!Tovabbi sok sikert e szep palyan!

Livia írta...

Nagyon koszonom mindenkinek a kedves szavakat!!! :) Valoban hosszu ut volt, de megerte.

Nagyon bizom benne Tamara, hogy az en tortenetem valoban ad majd erot azoknak, akik szinten jarjak a maguk utjat, de neha elbizonytalanodnak... Kulfoldon a dolgok neha mas idoszamitas szerint tortennek... nagy turelem es hit kell sokszor, hogy ne adjuk fel. :)

Szep vasarnapot mindenkinek es kivanom, hogy Ti is elerjetek azt, amit akartok!!

U.I.: Ohhh a kepeslap...Euthymia, sajnos nem kaptam lapot... de kaaar... de azert nagyon koszomom, hogy elkuldted. :) Puszi Neked!!

vadászeszter írta...

Kedves Livia,
csatlakozom az előttem szólókhoz. Szivből gratulálok, és máris példát adtál valakinek! Nekem! Sajnos, néha kezdem feladni, hogy elkezdjem azt a procedúrát, aminek Te a végén jársz. kevés esélyt látok arra, hogy egyszer itt, pszichológusként dolgozhassak. (S három gyerkőc mellett, nagyon is sarkallanak a csúnya anyagi érdekek) De nem adom fel, igérem! Szeretettel, Eszter

Erika Pintyo írta...

Kedves Livia

En is ebben a cipoben jarok amibe neked mar nagy sikered volt. Szivesen beszelnek veled szemelyesen is ezekrol a kerdesekrol. Lehet hogy nem is lakunk messze egymasrol. Nekem is van egy BSW kepesitesem es szeretnek elhelyezkedni hamarosan. kispinyo@hotmail.com
Ezen a cimen eltudsz erni ha van egy kis idod es kedved segiteni. Elore is koszonom szepen. Tisztelettel Erika

Livia írta...

Szia Erika,

Termeszetesen szivesen segitek, amiben tudok. :) Szemelyesen is osszeulhetunk majd valamikor.
Irj nyugodtan akar erre az email cimemre is es megbeszeljuk...

Szep estet,

Livia