Mankának volt egy érdekes bejegyzése a minap a kuakuvikokról (amit egyébként ajánlok a figyelmetekbe). Egy-két arra érkezett megjegyzés elgondolkodtatott és igaz, ritkán teszem, de most kicsit kihangosítom a gondolataim a témáról (nem csak a kuakuvikokról). :)
A fent említett bejegyzés a Nunavikban (Quebec északi részén) élő inuitok egy nagyon szép szokásáról szól. Az ott élő közösségek mindegyikének van ugyanis egy közös hűtőháza (ez a kuakuvik), amit sosem zárnak és ahonnan az arra rászorulók bármikor elvehetnek maguknak élelmet. Sosem vesz el senki többet annál, mint amennyire szüksége van és vannak persze olyanok is, akik elsőbbséget élveznek a többiekkel szemben, pl. az idősek vagy olyan családok, ahol nincs ki vadásszon. Ez a szokás is mutatja, az ottani kis közösségek mennyire szorosan, egymásra támaszkodva élnek, mennyire vigyáznak egymásra. Azt hiszem, olyan körülmények között, ahol ők élnek, ezt nem is lehetne másképp.
Persze mindenkit nagyon megfognak az ilyen összefogások - ahogy engem is -, de azt hiszem, sokan úgy gondolnak ezekre a szép dolgokra, mint ami a "mi" világunkban szinte már alig vagy nem is létezik. Mintha mi ezt már rég elvesztettük volna valahol útközben...
Ezek a hozzászólások gondolkodtattak el, és úgy érzem, érdemes erről beszélni (vagy legalábbis írni róla :).
Szóval én őszintén azt gondolom, hogy a "mi" világunk egyáltalán nem rosszabb, mint régen volt. Az emberégetésektől vagy akasztásoktól, mint közösségi szórakozástól elég messzire jutottunk. A nagy változások (és a negatívabb világlátás) kulcsa szerintem főképp a média területén keresendő. Ma már szinte mindent tudunk, mi történik a világban, míg nem is olyan régen az ország másik felén történtekről is csak bizonyos idő elteltével hallhattunk. Ha csak a televízióra gondolok, nincs még száz éve, hogy jelen van az életünkben. Hihetetlen, nem? Manapság pedig már el sem tudjuk képzelni az információ áramlását (az életünk) pl. a tv vagy internet nélkül. Történjen bármi, akár a világ másik felén, mi szinte perceken belül informálva vagyunk. Nagy luxus ez, ami számunkra már természetes, de ami az utóbbi pár évtizedet (na jó, majd egy századot) kivéve abszolút nem létezett. Nem is kell messzire mennünk, gondoljunk csak a nagyszüleink/szüleink generációjára, akik mondjuk a kilencszázas évek első harmadában születtek. Amiken ők keresztülmentek az életben - beleszámítva a rettentő sokváltozást, az azért nem semmi, gondoljunk csak bele...
A másik, s ha lehet, tán még fontosabb tényező a média információszolgáltatása mellett, hogy milyen információt szolgáltat. Ugyanis a média rövid történetében elég gyorsan eljutottunk oda, hogy az igazi hír az a rossz hír. Minél rosszabb, minél szomorúbb, minél szörnyűbb, annál jobb. Nem véletlen, hogy ha híreket hallgatunk, akkor elsősorban a világ nehézségei ömlenek be az otthonunkba. Pedig annyi, de annyi nagyszerű és szép és fontos dolog is történik körülöttünk, csak sajnos ezekről nem a 'mass media'-ból értesülhetünk. Valahogy azok nem olyan érdekesek... Milyen gyakran hallunk pl. valamilyen új szervezet létrejöttéről, egy segítő intézmény megalakulásáról, fontos kutatási eredményekről, hétköznapi emberek igazán nagyszerű tetteiről és még sorolhatnám? Pedig ezek gyakran sokkal szorosabban kapcsolódnak a mi mindennapi életünkhöz, mégis szerintem jóval kevesebbet tudunk róluk... és most csak gondoljunk a saját lakókörnyezetünkben történtekről, amik szépek, jók és fontosak. Őszintén, mennyire vagyunk ezekkel tisztában? Ehelyett temérdeknyi információnk van egy másik földrész országában történtekről, mint a saját településünk/városunk/megyénk mindennapjairól. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy a világ hírei nem fontosak, dehogynem, igenis fontosak. Én csak azt gondolom, hogy sokszor csak azt látjuk a világból, amit a média láttat velünk.
A szakemberek azt mondják, mi - a tömeg, az átlagember - azt "vesszük", amit adnak nekünk. És valóban, abba, hogy a média mit zúdít ránk, vajmi kevés beleszólásunk van. Viszont lassan megtanuljuk szűrni a dolgokat, és eldönteni, miről mennyit szeretnénk hallani. Sokunknak van elege abból, hogy valamit ránk akarnak sózni, el akarnak hitetni vagy akár valamit a háttérben tartani. Idővel mindannyian egyre jobban megtanuljuk használni a médiát és nem hagyni magunkat kihasználni. Nekem valahol ezzel kapcsolódik össze az, hogy sokan olyan sötétnek látják a "mi" világunk. A sok-sok mindennapi teendő mellett talán sokaknak kevés idejük marad arra, hogy saját maguk járjanak utána a világban történteknek vagy olyan témáknak, amik őket jobban érdeklik. Így legtöbbször marad a legegyszerűbb út, azaz bekapcsolni a tévét, rádiót vagy kinyitni az újságot és befogadni mindazt (csak azt), amit a média mutatni akar nekünk a világból.
Azt gondolom, alapvetően még ezzel sincs semmi baj. De ne felejtsük azért el, sok minden más is zajlik a világon, ami nem háború, természeti katasztrófa, gazdasági világválság, öldöklés, gyilkosság, csalás, ámítás...
A szakemberek azt mondják, mi - a tömeg, az átlagember - azt "vesszük", amit adnak nekünk. És valóban, abba, hogy a média mit zúdít ránk, vajmi kevés beleszólásunk van. Viszont lassan megtanuljuk szűrni a dolgokat, és eldönteni, miről mennyit szeretnénk hallani. Sokunknak van elege abból, hogy valamit ránk akarnak sózni, el akarnak hitetni vagy akár valamit a háttérben tartani. Idővel mindannyian egyre jobban megtanuljuk használni a médiát és nem hagyni magunkat kihasználni. Nekem valahol ezzel kapcsolódik össze az, hogy sokan olyan sötétnek látják a "mi" világunk. A sok-sok mindennapi teendő mellett talán sokaknak kevés idejük marad arra, hogy saját maguk járjanak utána a világban történteknek vagy olyan témáknak, amik őket jobban érdeklik. Így legtöbbször marad a legegyszerűbb út, azaz bekapcsolni a tévét, rádiót vagy kinyitni az újságot és befogadni mindazt (csak azt), amit a média mutatni akar nekünk a világból.
Azt gondolom, alapvetően még ezzel sincs semmi baj. De ne felejtsük azért el, sok minden más is zajlik a világon, ami nem háború, természeti katasztrófa, gazdasági világválság, öldöklés, gyilkosság, csalás, ámítás...
Szóval igen, a "mi" világunk valóban más, mint az inuitok világa. Összetettebb, bonyolultabb, nehezebb eligazodni benne. De mindez messze nem jelenti azt, hogy nálunk nincsenek meg a kuakuvikokhoz hasonló emberi és egymást segítő kezdeményezések. Megvannak - sőt, nem is kevesek és nem is akármilyenek. Most persze rögtön a Haitin történtek jutnak eszembe, ahová a segélyszervezetek csoportjai már több országból régen útra keltek. Igen, sok érdektelenség is van a világban, de sok érzékenység, odafigyelés és egymást segíteni akarás is. Ahogy Mankánál is írtam, csak látnotok kellett volna azt a rengeteg karácsonyi ajándékot, (mind új dolgok) amit csak az a menhely kapott, ahol önkénteskedem. Nem kevés ember van, aki a vásárlási körútja során nemcsak a saját szeretteire gondol, hanem azokra is, akiket nem vesz körbe egy család az ünnepekkor. Megható volt látni és tudni mindezt. De nekem sem kell messzire mennem (és biztosan nektek sem), hogy a saját környezetemből is hozzak jónéhány példát arra, mennyi érzékenység, figyelmesség van körülöttünk. Ha pl. hirtelen megfordulna a média érdeklődése és elsősorban az építő, pozitív, előremutató dolgokról beszélnének, rövid idő alatt megváltozna a világ "lelkiállapota". Olyan motiváció lenne, amitől sokan más hangulatban élnék az életüket...
Én hiszem, hogy sok függ attól, mi magunk mire fókuszálunk az életben. A mindenhonnan ránk zúduló, szinte feldolgozhatatlanul sok információ valóban zavaró lehet, de ne higyjük el teljesen, hogy a világ csak olyan (és olyan arányban), amilyennek azt mutatják nekünk. Szerintem nem olyan. Szerintem sokkal jobb annál. :)
Én hiszem, hogy sok függ attól, mi magunk mire fókuszálunk az életben. A mindenhonnan ránk zúduló, szinte feldolgozhatatlanul sok információ valóban zavaró lehet, de ne higyjük el teljesen, hogy a világ csak olyan (és olyan arányban), amilyennek azt mutatják nekünk. Szerintem nem olyan. Szerintem sokkal jobb annál. :)
18 megjegyzés:
Nagyon okosan írtál. És nagyon igazat!
A nagy változáshoz tényleg csak annyi kellene, hogy az emberek meglássák azt, amiről írtál. És ennek el kell jönnie.
Ami azonban jobban aggaszt, az az "otthoni" helyzet. A kilátástalanság, a "feladás" érzése, ami átjön magyar barátaim blog bejegyzésein. S amíg ennyire rossz a helyzet, addig ők nem tudják meglátni a jó kezdeményezéseket, amit mi, akik máshol élünk, igen.
Jól van, jól van, de azért bánjunk csínjával a pozitív gondolkodással!!!
Egyetértek, valóban vannak még jó dolgok a mi világunkban is. Kanadában pedig vannak kimondottan olyan kezdeményezések amik egyedül állóak szerintem. Pl. a food bank intézménye. Meg is lepődtem hogy itt az angoloknál miért nincs ilyen. Miért jobb a kukába tenni az ételt ahelyett hogy egy szervezetnek adnánk aki majd eljuttatja a rászorulóknak?
Es még sorolhatnám....
Szia Lívia,
Ez nagyon tetszett, 200%-osan egyetértek!! Köszi érte :-)
Pozitív hírek is vannak ám, csak nem annyira propagáltak, pl:
http://www.goodnewsnetwork.org/
http://optimistworld.com/News.aspx
http://www.only-positive-news.com/
http://www.positivepage.com/
és
http://www.climatechangenews.org/nHope.html
Szerintem nem kell csínján bánni az optimizmussal, mert szerencsére nincs káros mellékhatása :-)
A pesszimizmus megvéd a csalódástól! Ha nekiindulsz egy munkának/párkapcsolatnak, és már az elején sejted, hogy nem lehet sikeres, nem fog meglepetésként érni, ha véletlenül tényleg nem lesz sikeres. Bezzeg, ha mulya optimizmussal állsz neki…
Húha...nem akarlak "téríteni" (nem is lehet), de én ezzel szemben abban hiszek, hogy amire számítok, azt vonzom magamhoz ill. azt látom meg (a lehetőségeket, a kihívásokat, a változtatásra való saját képességemet).
Ellenben ha a kapcsolat sikertelenségére koncentrálok, akkor tényleg azt kapom (ill. mindenben azt látom meg, ami nem jó).
A "mulya optimizmust" meg biztos nem bántásként írtad, igaz? :-) De közel sem erre gondoltunk a Líviával, azt hiszem, a nevében is írhatom (javíts ki Lívia, ha rosszul gondolom)...szerintem az optimizmus nem mulya. Vagy ha igen, akkor is jobb, mint a pesszimizmus.
Na persze mindenkinek vannak rossz napjai (hetei, akár hónapjai), na de ezt állandósítani nagyon egészségtelen.
És tippelhetek: jelenleg ugye nem élsz boldog kapcsolatban?...ennek szerinted mindig a másik az oka?
(Ja, és mielőtt azt hiszed, hogy egy naiv kislányka vagyok: 36 múltam pár napja...és tavaly 1,5 hónapot voltam kórházban - az intenzíven is - nagyon súlyos depresszióval. Nagyon-nagyon jól tudom, hogy milyen a gödör legalján lenni.)
Kellemes hétvégét neked!
És még egy rövid gondolat, és leálltam:
A pesszimizmus NEM véd meg a csalódástól, hanem újratermeli azt...nap mint nap.
(Ld. még: lefelé tartó spirál-effektus.)
Rendben Emőke, hiszek neked. Az optimista hozzáállás gyakran pozitív eredményeket szül, a pesszimista pedig nem okvetlenül. Mindazonáltal kitartok a saját véleményem igazságtartalma mellett is. Nem árt, ha néha kicsit szkeptikusak vagyunk a várt „kifejlet” kapcsán.
@Tinkmara: Megértem az érzéseid, tényleg szomorú a helyzet otthon. Viszont én nem hiszek abban, hogy ha a helyzet jobb lesz, akkor az emberek is pozitívabban éreznek/gondolkodnak majd. Szerintem a változás éppen belőlünk, emberekből jön... így hiába is várunk valami javulásra... Minden tőlünk javul, ha javul.
@Christine: ez érdekes infó számomra, hogy Angliában nincs Food Bank... valamiért én is arra tippeltem volna, hogy van.
@Martaloc: Be kell valljam, egészen megleptél a "jól van, jól van" mondatoddal. :) Ezek szerint alapvetően még Te is, nagy pesszimista is egyetértesz velem valahol.
Talán csak lakozik benned egy kis optimista is, csak félsz neki teret adni... ;)
Egyébkent én is megértem valahol azokat, akik úgy állnak a dolgokhoz, mit Te. De sajnálom is egyben, mert én azt gondolom, hogy így sok-sok mindentől fosztja meg magát az illető. Remélem azzal Te is egyetértesz, hogy a világ nem itt tartana, ahol most, ha sokan nem vállalnának kockázatot és nem mernének merészek lenni. :) Szerintem a kockázatvállalás is az élet része. Ahogyan a "sikertelenség" is.
Talán ha máshogy közelítjük meg a sikertelenséget, akkor nem lenne annyira ijesztő. Ugyanis az nem mindig rossz dolog ám... sőt. Mindenből tanulunk, főleg abból, ha éppen seggre esünk (ne adj' isten pofára :).
Én őszintén mondom neked, hogy képtelen lennék negatívan nekiindulni valaminek. Ha pl. egy munka nem sikerül, akkor biztosan van mit levonnom konzekvenciaként. Ha egy kapcsolatnak vége, az meg számomra abszolút nem bukás. Akár meddig is tartott, biztosan megvolt a helye az életemben. A cél nem mindig a hosszútáv, hanem az, hogy adjunk valamit egymásnak, míg együtt vagyunk. Lehet, hogy ez kimerül egy hónapban... de az is lehet hét évben... Ettől az még nem bukás.
@Emőke: köszönöm a linkeket, hál' istennek valóban léteznek ilyen oldalak is. Abban pedig nagyon egyetértek Veled, hogy "a pesszimizmus nem véd meg a csalódástól, hanem újratermeli azt". Te már a magad bőrén megtapasztaltál sok mindent. Mindettől Te több vagy, tapasztaltabb, bölcsebb, mégha igen rögös is az út néha, amin végig kell menni.
Lívia. Azt igazán kár firtatni, hogy a világ hól tart most. Mert a tudomány területén valóban megfigyelhető valamiféle előremutató kibontakozás, egyéb területeken viszont nem biztos, hogy a mai világ jobb, mint az évszázadokkal korábbi (gondolj a politikára, az emberek elégedettségére, a környezetre stb.).
Az optimizmus valóban fontos szereppel bír az új kísérletek kapcsán, bízni kell, hogy jó, amit akarsz, hiszen nem mersz kezdeni, ha örökösen a kétségek gyötörnek. A pesszimizmus viszont legalább olyan fontos, amolyan visszatartó erő, mely nem engedi, hogy a lehetetlen vállalkozásokban felőrlődjön egy egész közösség, társadalom.
Tételezzük fel, hogy egy ország tökéletesen pozitív gondolkodású, az irányadó politikai, társadalmi folyamatokra mindenki úgy tekint, hogy azok a lehető legjobbak, a tökéletes jövő felé viszik az adott közösséget. Ugye ez egy utópia. Mi van, ha az országban zajló folyamatok nem is olyan jók? Háborúra készülnek. De azt biztos, hogy megnyerik, és biztos, hogy minden sokkal jobb lesz, hiszen optimisták. A vezetőség hibás döntéseket hoz, de senki nem vonja kétségbe, hiszen mindenki tökéletes bizalommal tekint a jövőbe. Az egész optimista szeánsz esztelen vérfürdőbe torkollik, mert még a fenyegető jelek idején is a tökéletesen pozitív végkifejletben bíznak, annak megfelelően cselekednek.
Mi lenne a földi környezettel, ha nem lennének pesszimisták, akik figyelmeztetik az optimistákat, hogy a jelenlegi tendenciák szomorú jövőt eredményezhetnek? Ha mindenki abban hinne, hogy jól sáfárkodunk az erőforrásokkal, remekül kezeljük a természeti környezetet?
Szia Martalóc,
További győzködés helyett néhány gondolat (kicsit hosszú lesz...)
“A negatív gondolkodás határt szab a teljesítménynek. Ha viszont ezt megfordítjuk, akkor a lehetetlen hirtelen nagyon is elérhetővé válik.”
(Amby Burfoot)
“Egy pesszimista minden lehetőségben látja a nehézséget; egy optimista minden nehézségben meglátja a lehetőséget.” (Winston Churchill)
“Az egyik legnagyobb kihívás bárkinek az életében, hogy megtanulja, hogyan értelmezze a ‘kudarcot’. Hogyan foglalkozzunk az élet ‘vereségeivel’, és mit tartsunk olyan oknak, amely a sorsunkat alakítja. Emlékeznünk kell arra, hogy csaknem bármi másnál jobban alakítja az életünket az, hogy hogyan kezeljük a csapásokat és a kihívásokat.” (Anthony Robbins)
“A pozitív gondolkodás azt jelenti, hogy felismerem: minden ami van, engem szolgál, és nekem segít még akkor is, ha kifejezetten kellemetlen vagy fájdalmas. Ennél fogva minden jó, úgynevezett negatív nem is létezik, csupán olyan kellemetlen jóról beszélhetünk, amelynek bekövetkeztét én tettem szükségessé.” (Kurt Tepperwein)
“Furcsa dolog, te is bizonyára már ezerszer elmondtad… hogy soha nem fogod megtudni, mire vagy képes, amíg meg nem próbálod. Bármennyire is szomorúan hangzik, legtöbben soha sem próbálnak meg semmit sem csinálni, addig amíg nem biztosak benne, hogy menni fog nekik.” (Bob Proctor)
“Ha azt szeretnéd, hogy a dolgok valóban megváltozzanak, más gondolatokra van szükséged.” (Abraham Hicks)
“Vannak, akik mindig morognak, mert a rózsáknak töviseik vannak. Én hálás vagyok, hogy a töviseknek vannak rózsabimbói.” (Alphonse Karr)
“Amikor azt mondod: ‘Feladom!’, gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja: ‘Egek, micsoda lehetőség!” (H. Jackson Brown)
“A világ legtöbb fontos dolgát olyan emberek érték el, akik akkor is tovább próbálkoztak, amikor már semmi sem segített.” (Dale Carnegie)
“Amit a cél elérésével kapunk közel sem olyan fontos, mint amivé válunk, amíg azt elérjük.” (Zig Ziglar)
“Amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők falakat húznak föl, az optimisták pedig vitorlákat.” (ismeretlen)
“Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan oda állnak mellé.” (Böjte Csaba)
“Az emberiséget a szeretet törvénye uralja. Ha az erőszak, azaz a gyűlölet uralkodna már rég kihaltunk volna. És mégis, a tragédiája a dolognak, hogy az úgynevezett civilizált emberek, és nemzetek úgy viselkednek, mintha a társadalom alapja az erőszak lenne.” (Mahatma Gandhi)
“Elegen vannak olyanok, akik megmondják, mi milyen – most már olyanok is kellenének, akik megmondják, mi milyen lehetne.” (Robert Orben)
“Minden ember élete egy vallomás.” (Tatiosz)
“Az emberekkel való foglalkozás nagyon hasonlít az aranymosásra. Nem a piszkot keresed, hanem az aranyat.” (Andrew Carnegie)
“Ritkán gondolunk arra, amink van, és túl gyakran arra, amink nincs. Ez a magatartás több nyomorúságot okozott már az emberiségnek, mint az összes háború és járvány együttvéve.” (Arthur Schopenhauer)
“Az emberi természet olyan, hogy mindennél jobban szereti azt, ami elveszett: annyira visszasóvárogjuk azt, amit elvesztettünk, hogy sokkal kevésbé becsüljük meg azt, amink megmaradt.” (Seneca)
“Ha úgy vesszük az embereket, amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket. Ha úgy kezeljük öket, mintha azok lennének, akiknek kellene lenniük, akkor segítjük őket azzá válni, akivé válni képesek.” (Johann Wolfgang Goethe)
“Ha szeretsz, sebezhető vagy. Szeress bármit, és biztosra veheted, hogy megszakad a szíved, de legalábbis sebet kap. Ha érintetlenül meg akarod őrizni, ne add senkinek, még egy állatnak se! Óvatosan bugyoláld be mindenféle kis hóbortba és kedvtelésbe, gondosan kerülj minden kötődést; zárd be jól önzésed ládikójába! De ott a koporsóban – ott a biztonságos, sötét, fülledt éjszakában elváltozik majd. Nem törik össze, törhetetlen, áthatolhatatlan, megválthatatlan szív lesz belőle.” (C. S. Lewis)
Az idézetek forrása:
http://idezet.wordpress.com/
Lívia, ezt a bejegyzésed ihletet adott nekem is, ha nem gond, belinkeltelek a legújabb írásomba: http://svedasztal.blogspot.com/
Martalóc: Azért 1-2 komment mégis idekívánkozik:
"A pesszimizmus viszont legalább olyan fontos, amolyan visszatartó erő, mely nem engedi, hogy a lehetetlen vállalkozásokban felőrlődjön egy egész közösség, társadalom."
Ez nem pesszimizmus, hanem józan paraszti ész, ne keverjük össze a kettőt!
"Mi lenne a földi környezettel, ha nem lennének pesszimisták, akik figyelmeztetik az optimistákat, hogy a jelenlegi tendenciák szomorú jövőt eredményezhetnek?"
Ugyancsak ne keverjük össze a pesszimizmust az építő kritikával! Az optimisták pedig nem bólogató Jánosok. Mint ahogy én sem vagyok az, pl. itt sem :-))
"Tételezzük fel, hogy egy ország tökéletesen pozitív gondolkodású
[...] Az egész optimista szeánsz esztelen vérfürdőbe torkollik"
A második rész tökéletesen ellentmond az elsőnek, nagyon kusza a gondolatmeneted. Miért következne az optimizmusból _bármilyen_ háború? Épp az ellenkezője az igaz.
Emőke. Nagyon rákattantál a témára. :)
Az idézetek közül az utolsó nagyon tetszik. :)
A józan paraszti észnek véleményem szerint van némi köze a reális gondolkodáshoz, melynek bizonyos arányban a pesszimista hozzáállás is a része. Nyilván a pesszimizmusnak is vannak fokozatai, ugyanúgy, mint a pozitív szellemnek.
Az optimisták nem Bólogató Jánosok, rendben. (Viccesen mondhatnám, hogy talán inkább Hűbele Balázsok, de persze ez sem lenne igaz.) A pesszimisták pedig nem kizárólag minden feladattól megrettenő, fatalista, passzív szerencsétlenek. Csupán nem mindig, és nem mindenben a szépet és a jót keresik, látják. Realisták?
Az általad idézett gondolatsorról. Ez egy példa volt, melynek lényege, hogy a rossz célra, feladatra is lehet optimistán tekinteni. Akár úgy, hogy nem is tudja a nagy lelkesedéssel nekiálló, hogy a végkifejlet csak rossz lehet. Az első világégésbe virágokkal feldíszítve küldték a katonavonatokat. „Mikorra lehull a hó, itthon lesztek!” Nem lett volna jobb egy pici pesszimizmust is felcsillantani? Lehet, hogy nem lesz ez olyan vidám móka? Érdemes ebbe az egészbe belekezdeni?
Gondolataim kuszák? Köszönöm. :)
Livia, roviden csak annyi, hogy szivembol szoltal! Teljesen egyetertek, mert pontosan igy gondolom en is! ird ki magadbol maskor is az ehhez hasonlo gondolatokat, mert minel tobben olvassak, annal jobb :)
Nagyon tetszett a bejegyzésed! A megjegyzések kicsit mintha elkanyarodtal volna az eredeti mondanivalótól: a media hatása, és hogyan tudjuk ezt magunk kontrollálni. Próbáltátok már, hogy néhány hétig-hónapig nem néztek híreket, hírpotálokat, nem vesztek napilapot?
Figyeljétek meg, miból maradtok ki! Semmiböl:
A legfontosabb hírek akkor is eljutnak hozzád, mert látod, hogy munkatársad, barátod, stb. épp milyen oldalakon kattintgat, és ott akkor is látod a híreket, ha nem akarod. Közlekedve látod a plakátokat (segítsük Haitit, stb), a benziknútnál akaratlanul is elolvasod az aktuális pletykákat a címlapról.
Mégsem befolyásolja majd egyik hír sem jelentósen az életed.
Pont úgy, ahogy inuitokét sem. Mindenki megpróbálhatja megteremteni a saját kis mikroközösségét, és ha majd ezek egyszer összeérnek, akkor vesszük majd észre a változásokat. Na, ez is egy kicsit zavaros lett, de talán átmegy...
Abszolut igazad van Rita, sot, megmondom oszinten, vannak ilyen idoszakaim... Neha nem jut ido minden hiroldalt vegignezni, amit szoktam, ettol fuggetlenul ritkan tortenik, hogy valami igazan fontos elkerulne. Ami meg elkerul, az talan nem is baj... :)
Igen, az nem is baj, hogy elkerül.
Mindent nem tudunk magunkra vállalni, sem átérezni, és ezt most nem azért mondom, mert hideg vagyok, mint a kö, csak valahogy nekünk is van beleszólásunk a saját érzéseinkbe, és nem csak a média irányít minket.
Megjegyzés küldése