A múlt hétvégénk hosszú hétvége volt, azaz hétfőn sem dolgoztunk, tkp. a szeptemberi évkezdés miatt (Labour Day). Szombaton 
Attila barátunkkal lementünk Burlingtonba, "Kanada Legnagyobb Bordafesztiváljára", amit meg kell mondanom nagyon élveztünk. A városka, mely lakosságát tekintve majdnem miskolci nagyságrendű, igazán barátságos volt, az emberek közvetlenek és kedvesek, a tópart itt is csodaszép, a fesztivál jól megrendezett és jó hangulatú, a bordák pedig isteni finomak voltak. Szóval egy szavunk sem lehetett az egész napot illetően. A város érdekességéhez/fontosságához még az is hozzátartozik - legalábbis számunkra, hogy ott lakik Chris, a férjem fia édesanyjával és családjával.
Ahogy a térképen is látni (kattints a képre a nagyobb változatért), Burlington szintén az Ontarió-tó mentén helyezkedik el, kicsit nyugatabbra és délebbre Torontónál, a tó nyugati csücskénél, félúton Torontó és a Niagara-vízesés között. Autópályán ez kb. egy órás utat jelent. A város lakóinak igen nagy része Torontóban dolgozik, azaz vagy autóval vagy tömegközlekedéssel járnak be minden nap. Billnek több munkatársa is lakik ott, akik kb. másfél óra alatt vannak bent Torontóban, majd ugyanennyit utaznak hazafelé is. (Szóval én ne is szóljak semmit az egy órás utammal.)
A város hangulata sokak szerint hasonlít a régi Torontóhoz, így számukra megéri a bejárás, cserébe azért, hogy ott élhetnek, távol attól a Torontótól, ami számukra már nem a régi. Burlington itt egy picike városnak számít, de azért itt is van látnivaló, pl. Észak-Amerika egyik legnagyobb botanikus kertje, amiről egy rövid videót itt nézhettek meg. Csodaszép kirándulóutak vannak a környéken, hiszen a Niagara-völgye vagy az Ontarió-tó különlegesen szép adottságokat biztosít a városnak. A kicsi város nagy közönséget vonz pl. a Sound of Music Festival vagy a Canada's Largest Ribfest idején. Mi az utóbbira voltunk most kiváncsiak. (A bejegyzés végén sok képet láthattok a fesztiválról.)
Attila barátunkkal lementünk Burlingtonba, "Kanada Legnagyobb Bordafesztiváljára", amit meg kell mondanom nagyon élveztünk. A városka, mely lakosságát tekintve majdnem miskolci nagyságrendű, igazán barátságos volt, az emberek közvetlenek és kedvesek, a tópart itt is csodaszép, a fesztivál jól megrendezett és jó hangulatú, a bordák pedig isteni finomak voltak. Szóval egy szavunk sem lehetett az egész napot illetően. A város érdekességéhez/fontosságához még az is hozzátartozik - legalábbis számunkra, hogy ott lakik Chris, a férjem fia édesanyjával és családjával.Ahogy a térképen is látni (kattints a képre a nagyobb változatért), Burlington szintén az Ontarió-tó mentén helyezkedik el, kicsit nyugatabbra és délebbre Torontónál, a tó nyugati csücskénél, félúton Torontó és a Niagara-vízesés között. Autópályán ez kb. egy órás utat jelent. A város lakóinak igen nagy része Torontóban dolgozik, azaz vagy autóval vagy tömegközlekedéssel járnak be minden nap. Billnek több munkatársa is lakik ott, akik kb. másfél óra alatt vannak bent Torontóban, majd ugyanennyit utaznak hazafelé is. (Szóval én ne is szóljak semmit az egy órás utammal.)
A város hangulata sokak szerint hasonlít a régi Torontóhoz, így számukra megéri a bejárás, cserébe azért, hogy ott élhetnek, távol attól a Torontótól, ami számukra már nem a régi. Burlington itt egy picike városnak számít, de azért itt is van látnivaló, pl. Észak-Amerika egyik legnagyobb botanikus kertje, amiről egy rövid videót itt nézhettek meg. Csodaszép kirándulóutak vannak a környéken, hiszen a Niagara-völgye vagy az Ontarió-tó különlegesen szép adottságokat biztosít a városnak. A kicsi város nagy közönséget vonz pl. a Sound of Music Festival vagy a Canada's Largest Ribfest idején. Mi az utóbbira voltunk most kiváncsiak. (A bejegyzés végén sok képet láthattok a fesztiválról.)
Ezévben 13. alkalommal rendezték meg ezt a bordafesztivált, ahová nemcsak Kanadából, de az USA-ból is sokan jönn
ek át. Ebben az évben a rendezvény egyik fő célja volt, hogy elérjék a 2 millió dollárnyi összbevételt, amit mind jótékonysági célra fordítanak. Az ott dolgozók közül nagyon sokan voltak önkéntesek, és meg kell mondjam, nem volt egyszerű dolguk, hiszen egész nap hatalmas embertömeggel kellett "megküzdeniük". Mégis mindenki önfeledt volt, mosolygós és jókedvű. :) A "zöld program" keretében arra ösztönözték a látogatókat, hogy ne autóval, hanem pl. minél többen biciklivel érkezzenek. Egy nagy őrzött területen lehetett parkoltatni a bicikliket, de buszjáratokat is biztosítottak többfelől és a vizijárművel érkezők is ingyen parkolhattak. Szintén ugyanebből a célból csak fa evőeszközöket, papírszalvétátak és kukoricakeményítő-alapú söröspoharakat adtak mindenhol, ami mind-mind újrahasznosítható.
16 féle cég bordáit kóstolhatták a vendégek egész Észak-Amerikából, a teljesség igénye nélkül pár példa: Howling Coyote Illinois-ból, Kentucky Smokehouse Londonból, Uncle Sam's New Mexico-ból, Jack on the Bone Ohio-ból, Cowboy's BBQ Texas-ból, a Camp 31 bordáit Alabama-ból (ez volt a kedvencem, hmmm) vagy a Bibb's BBQ Floridából. Mindez számokban: több, mint 45.000 kg hús kb. 150.000 résztvevőnek.
És azt még nem is említettem, milyen jó zenéket hallgattunk, hiszen délutántól folyamatos élő koncertek mentek egészen az éjszakába nyúlóan. Legtöbben persze a legutolsó koncertet, a Downchild Blues Band-et várták, akik a legnagyobb és legismertebb blues
zenekar Kanadában. Tény, hogy valóban jók voltak. Én azonban egy őket megelőző énekest ajánlanék a figyelmetekbe, egy hamiltoni énekes, akinek legújabb CD-je, a "Honey" nem is olyan rég jelent meg. A neve Steve Strongman, aki szintén a blues zene szerelmese, s hangja, zenéje számomra/számunkra hihetetlen élvezetes volt. Hallgassátok meg pl. a MySpace oldalán (jobb oldalt a második dal) a Soul Searching című számát!! A koncerten ez valami elementálisan hatott. De a YouTube-on is érdemes bármibe belehallgatnia annak, aki szereti a blues zenét. Steve 16 évesen kezdte a professzionális zenélést, és olyan zenészektől tanult, mint Mel Brown, vagy Otis Clay. Eleinte együttesével, a Plasticine-nel zenélt, majd különválásuk óta szólókarrierbe kezdett és azóta pályafutása csak felfelé ível.
Na jó, nem írok már többet, jöjjenek inkább a képek, majd utána egy részlet a Steve Strongman koncert elejéről. :)))
ek át. Ebben az évben a rendezvény egyik fő célja volt, hogy elérjék a 2 millió dollárnyi összbevételt, amit mind jótékonysági célra fordítanak. Az ott dolgozók közül nagyon sokan voltak önkéntesek, és meg kell mondjam, nem volt egyszerű dolguk, hiszen egész nap hatalmas embertömeggel kellett "megküzdeniük". Mégis mindenki önfeledt volt, mosolygós és jókedvű. :) A "zöld program" keretében arra ösztönözték a látogatókat, hogy ne autóval, hanem pl. minél többen biciklivel érkezzenek. Egy nagy őrzött területen lehetett parkoltatni a bicikliket, de buszjáratokat is biztosítottak többfelől és a vizijárművel érkezők is ingyen parkolhattak. Szintén ugyanebből a célból csak fa evőeszközöket, papírszalvétátak és kukoricakeményítő-alapú söröspoharakat adtak mindenhol, ami mind-mind újrahasznosítható.16 féle cég bordáit kóstolhatták a vendégek egész Észak-Amerikából, a teljesség igénye nélkül pár példa: Howling Coyote Illinois-ból, Kentucky Smokehouse Londonból, Uncle Sam's New Mexico-ból, Jack on the Bone Ohio-ból, Cowboy's BBQ Texas-ból, a Camp 31 bordáit Alabama-ból (ez volt a kedvencem, hmmm) vagy a Bibb's BBQ Floridából. Mindez számokban: több, mint 45.000 kg hús kb. 150.000 résztvevőnek.
És azt még nem is említettem, milyen jó zenéket hallgattunk, hiszen délutántól folyamatos élő koncertek mentek egészen az éjszakába nyúlóan. Legtöbben persze a legutolsó koncertet, a Downchild Blues Band-et várták, akik a legnagyobb és legismertebb blues
zenekar Kanadában. Tény, hogy valóban jók voltak. Én azonban egy őket megelőző énekest ajánlanék a figyelmetekbe, egy hamiltoni énekes, akinek legújabb CD-je, a "Honey" nem is olyan rég jelent meg. A neve Steve Strongman, aki szintén a blues zene szerelmese, s hangja, zenéje számomra/számunkra hihetetlen élvezetes volt. Hallgassátok meg pl. a MySpace oldalán (jobb oldalt a második dal) a Soul Searching című számát!! A koncerten ez valami elementálisan hatott. De a YouTube-on is érdemes bármibe belehallgatnia annak, aki szereti a blues zenét. Steve 16 évesen kezdte a professzionális zenélést, és olyan zenészektől tanult, mint Mel Brown, vagy Otis Clay. Eleinte együttesével, a Plasticine-nel zenélt, majd különválásuk óta szólókarrierbe kezdett és azóta pályafutása csak felfelé ível.Na jó, nem írok már többet, jöjjenek inkább a képek, majd utána egy részlet a Steve Strongman koncert elejéről. :)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése