Hazaút 2006 – Az első napok

Hát ez a két hét is eltelt, amit olyan nagyon régen vártunk.

Igen, otthon voltunk Magyarországon!! Voltunk Miskolcon, Debrecenben s Budapesten is töltöttünk néhány gyönyörű napot. Találkoztunk családtagokkal, jó néhány baráttal és örömmel írhatom, hogy nem csak én, de Bill is kezetfoghatott olyan régi jóbarátokkal, akikkel hosszú évek óta nem találkozott. Igy, együtt pedig 1981 óta nem is voltak.

Mielőtt belekezdenék az előző két hét összefoglalásába, szeretném ezúton is megköszönni mindenkinek, hogy ennyire kellemessé, meghitté s felhőtlenné tették az otthoni napjainkat. Elmondhatatlanul jól éreztük magunkat, s erről a két hétről biztosan sokáig beszélünk még. Köszönöm és szeretlek Titeket!!

Az odafelé utunk igen hosszú és fáradságos volt, Bill számára talán az egyik legrosszabb. Péntek 13-án indultunk és valahogy ennek megfelelően voltak is bonyodalmaink. Már az itteni vámon elvettek tőlünk egy ajándékot, amit a nagymamámnak szántunk, ez persze igen elkeserített. Arról nem is beszélve, mennyire keményen beszéltek velünk. Bill minden italát elvették, majdnem a parfümeinket is, végül azok maradhattak. Amsterdamban volt az átszállás, ahol csak három órát kellett várnunk, bár most ez az idő is egy örökkévalóságnak tűnt. Az ottani reptér hihetetlen hosszú s persze mi egyik végéből mentünk a másikba. Végre megérkeztünk, meg is volt a vámvizsgálat (órákat, gyűrűket, öveket le) s gondoltuk, egy kicsit megpihenünk. A vámosok nemsokkal ezután elmentek, amit furcsáltunk is, de nem nagyon törődve ezzel inkább örültünk az újabb indulás előtti pár „szabad” percnek. Nem tartott azonban sokáig a pihenés, mert hamarosan vissza is jöttek és kitessékeltek bennünket a váróból, hogy az azóta megduzzadt tömeget újra átvizsgálhassák. Igy a pihenésből hosszú sorbanállás lett, a nyugodt pecekből másodszori vámvizsgálat.

Végül szombaton dél körül érkeztünk meg Ferihegyre, majd onnan a Keletibe s végül Miskolcra vezetett utunk. A peronon az öcsém sírva nevető arcát láttuk meg először, majd Anyával is összeölelkezhettünk. Az estét és a vasárnap délelőttöt pihenéssel és beszélgetéssel töltöttük, majd délután a nagynéném, Mari és a keresztfiam, Gábor vártak minket. Végre láthattuk Gabi új zongoráját (nemrég kezdett el zongorázni), és kivetítőn a legjobb képeit is megnézhettük. Gabi évek óta tanul fotózni, és nagyon jó volt látni, milyen jó szeme van meglátni dolgokat, és megörökíteni őket. Persze mondanom sem kell, hogy mindenhol finomságokkal vártak minket, így éhséget nemigen éreztünk a két hét alatt.

Hétfőn egy-két hivatalos dolog elintézése után nyakunkba vettük a várost és elindultunk mi is fényképeket készíteni. Az indulásunk napján ugyanis kaptam az Édesemtől egy digitális gépet,

amit olyan régóta szerettem volna. Igy míg ő a hagyományos, bár igen profi gépét használta, addig én szinte szünet nélkül kattingattam mindenfelé. Persze rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan egyszerű ez, mint gondoltam, de azért nagyon igyekeztem gyakorolva tanulgatni. Készítettünk képeket a belvárosban, a házunk környékén, Lillafüreden, a Diósgyőri Várnál, s persze mindenfelé, ahol csak megfordultunk.

(A képeinket a picasaweb.google.com/klivia1428 weboldalon tudjátok mind megnézni.)

A lillafüredi Palotaszálló környékén csak mosolyogva sétálgattam, nagyokat lélegezve, mindent magamba szívva. A vízesésnél most láttuk először az új József Attila szobrot, aki a környéken írta meg Óda című versét. „Itt ülök csillámló sziklafalon... nézem a hegyek sörényét...” A Hámori-tó is csodás volt, mindennek olyan nagyszerű illata volt.

Hazafelé elsétáltunk a Diósgyőri Várhoz is, ahol tíz évvel ezelőtt ballagtam el a középiskolából. A várról egyébként már a XII-XIII. században is írtak, és a legutolsó királyné, aki itt élt – ha jól tudom – Habsburg Mária volt. Nemrég olvastuk, hogy tervezik a vár felújítását, ami évszázadok óta elmaradt, s ezzel szeretnék egykori pompáját visszaállítani, s még több látogatót idecsalogatni.

Kedden Beával, egyik legkedvesebb barátnőmmel találkoztunk a Zöld Sárkány Teázóban, egyik kedvenc találkahelyünkön, s jókat beszélgettünk, míg időnk engedte. Nagyon-nagyon jó érzés volt látni őt újra, és szinte ott folytatni a beszélgetésünket, ahol másfél évvel ezelőtt abbahagytuk. A kedvencek sorába még aznap a Mézes csók nevezetű tea került be, amit mindenkinek jószívvel ajánlok. Ha tudjátok, próbáljátok ki! (Billnek a Hurrikán ízlett legjobban.)

A következő két napot még Miskolcon töltöttük hol Anyáékkal, hol a városban sétálgatva, nézelődve. Nagy örömömre ekkor akadtunk össze Viktor barátommal, akivel szintén beültünk a Zöld Sárkányba egy kis beszélgetésre. Régen nem találkoztunk, így nagyon jó volt hallani egymásról újra.
Pénteken délelőtt indultunk el Debrecenbe, ahol terveink szerint két-három napot töltöttünk nagyszüleimmel és keresztszüleimmel. Az ott történtekkel folytatom majd legközelebb...