Bolond április

Két kép erről a hétről (mobiltelefonnal). Az első csütörtök délután készült a Yonge-Dundas-nél, a második ma egy órája a hálószobánk ablakából. Igen, jól látjátok, ez sajnos hóesés... :(

Kanada természeti csodái 11.

Újra itt a Kanada természeti csodái sorozat, amiről kérdeztetek páran az utóbbi időben. 

Folytassuk hát a keleti partról induló kirándulásunkat a nyugati part felé, továbbra is sok helybéli érdekességgel! A 41 részes sorozatnak most a 11.-ik része következik, amivel elérkeztünk Ontarió tartományba, ahol én is élek. :)

Kanada egyik leglátványosabb földtani érdekessége 65 km-re fekszik Thunder Bay-től északkeletre. A Ouimet Kanyon meredek, 120 méteres kősziklái annak a földtani/geológiai folyamatnak az eredményei, mely több millió évvel ezelőtt kezdődött, s mely napjainkban is tart. Szikladarabok továbbra is törnek le a kanyonfalról és esnek le a talajfelszínre. A kanyon egy hasadásként kezdődött a kanadai lemezen, mely miközben megolvadt, a hasadék keresztülnyomta magát az őt körülvevő lágy agyagpalán. A kérdés azóta is az: hogyan lett a hasadék 150 méter széles és 2 km hosszú szakadék?

Ma, a Ouimet Canyon egy nemzeti park részét képezi, ahol két kilátó is épült a hatalmas szakadék szélén. A természettudósoknak mai napig engedély szükséges ahhoz, hogy a kanyon földfelszínét meglátogathassák. Ennek oka a kanyon talajának törékeny, érzékeny növényvilága. Növények, melyek normális esetben az északi sarkkör tundráján találhatók meg, itt, a földön szétszóródott szikladarabok hasadékaiból nőnek.

A kanyon a nevét egyébként egy korábbi vasútállomásról kapta (Ouimet Station), amely annak idején a Kanadai Pacific Vasútvonal (Canadian Pacific Railway) részét képezte. Az állomást magát pedig egy kanadai miniszterről nevezték el, Joseph-Aldric Ouimet-ről, aki 1892 és 1896 között volt miniszter.

A kanyonhoz egy legenda is kapcsolódik, mely így szól:

Réges-régen, volt egyszer egy óriás, a neve Omett. Omett egy másik óriásnak, Nanabijou-nak (más néven az alvó óriás, "Sleeping Giant" - ami egyébként egy másik földtani nevezetesség is) segített hegyeket és tavakat alkotni. Omett időközben beleszeretett Nanabijou lányába, Naiomi-ba. Egy nap, Omett éppen egy hegyet cipelt, amikor annak egy darabja leesett és megölte Naiomit. Nanabijou kétségbeesetten kereste lányát mindenfelé. Amikor valamit érzékelni vélt a föld alatt, hatalmas villámot küldött le az égből, mely kettéválasztotta a földet, így jött létre a mai kanyon. A kanyon mélyén megtalálta halott lányát, ahol el is temette őt, és hogy Omettet megbüntesse, kővé változtatta és odaállította a kanyonfal mellé, hogy örökké őrizze Naiomi sírját.  

Akinek van lehetősége megtekinteni a kanyont, semmiképp ne hagyja ki a nem messze fekvő Eagle Canyon-t sem, ami egy magántulajdonban lévő másik kanyon. A  területén kempingezés is engedélyezett, van két, a kanyont átölelő híd és zipline-olni is lehet. A zipline 200 méter hosszú, amely azt mondják, a világ egyik leghosszabbika, a hidak pedig 182 méter hosszúak, melyek valószínűleg Kanada leghosszabb ilyet típusú hídjai.

A Long Way Gone

 Jó ideje nem írtam már a blogra. Sőt, nemrég eszméltem rá, hogy március volt az első hónap a blog 4 és fél éves létezése óta, amikor egyetlen bejegyzés sem született. Talán egyfajta "írói válságban" szenvedek, nem tudom, de tény, hogy az utóbbi időben nehezebben ülök le írni. Erőltetni viszont semmiképp nem akartam. Ennek eredményeképp jónéhány befejezetlen bejegyzés született, amiket az elmúlt hónapban elkezdtem írni, de végül nem jutottam a végükre. Nem tudom, mi lesz a sorsuk, majd időközben eldől.

Itt szeretném megköszönni azoknak, akik érdeklődő, bíztató, hiányoló levelet küldtek, elmondhatatlanul jól esett! Ahogy a válaszokban írtam is, nem szeretnék hosszú időre vagy végleg eltűnni. Léteznek különféle időszakok az ember életében, amiket menet közben nem egyszerű megfogalmazni, vagy nekik nevet adni. Az ember csak érzi, hogy valami (változás) történik, hogy a belső fókusz áthelyeződik. Nem eseménytelen időszakok ezek, de előfordulhat, hogy az ember csendesebb, félrehúzódóbb, de persze történhet épp ennek ellenkezője is.

Bennem is történnek változások, amiken próbálok "dolgozni". Az egyik ilyen dolog a munkámmal kapcsolatos. Most már öt hónapja, hogy teljes állásban bántalmazott nőkkel dolgozom, és be kell valljam, sokkal jobban igénybe vesz lelkileg, szellemileg, emberileg mint azt gondoltam. Nem jelent ez hatalmas változásokat vagy kiborulásokat, de észreveszem magamon, hogy mindenre sokkal kevesebb energiám jut és csendesebb is vagyok a megszokottnál. Kevésbé várom a hétvégéket, hogy új recepteket próbálhassak ki, szinte alig fotózom és még kevesebbet dolgozok a képeken, kevesebb könyvet olvasok, ritkábban találkozom barátokkal, vagy éppen jóval kevesebbet írok a blogra. Ezek kis dolgoknak is tűnhetnek, vagy éppen sokaknak fel sem tűnnek, de ha igazán jól a mélyükre nézek, akkor tudom, hogy valami történik, amire jobban oda kell figyelnem.

Ezért is gondolkodom sokat azon, hogy a mostani munkám nem biztos, hogy nekem való. Hiszen ha nem tudom szervesen beilleszteni az életembe, akkor talán érdemes elgondolkodni a változtatáson. Nem szeretnék hosszútávon olyasmit csinálni, ami mindentől elvon, mi számomra kedves, hiszen ez egyben azt is jelentené számomra, hogy kevésbé lehetek önmagam.

Most egyenlőre itt tartok ezzel a gondolatsorral, így fogalmam sincs, hogy mi lesz, de egyenlőre szerencsére  nem sürget semmi. (Milyen jó, hogy magyarul írok, azaz egyik munkatársam/főnököm sem tudja elolvasni, miről írok. :)

Hál'istennek a szociális munkának rengetek ága van, így ha a váltás mellett döntenék, lenne merre fordulnom. A családgondozás például sokkal közelebb állt hozzám. A segítő szakma persze alapvetően sem egyszerű, de a legtöbbet akkor tudjuk kihozni magunkból és akkor "segítünk" a leghatékonyabb módon, ha olyasmit csinálunk, amire valóban "képesek" vagyunk. Előfordul pl., hogy egy afrikai kliensemmel való beszélgetés után - aki kínzás és erőszak áldozata volt, s még mai napig várja, hogy a jelenleg is bujdosó gyermekei utána jöhessenek, akiktől el lett szakítva - kimegyek a mosdóba kisírni magam. Már csak azt is nehéz nézni, ahogy mozdulatlan arccal, mindenféle testbeszéd nélkül sír... Korábban sosem láttam még ilyesmit. Az ilyen és ehhez hasonló dolgok sokáig velem maradnak, nehéz őket "letenni" a munkaidő végeztével. Ezért is gondolom azt, hogy mindenki nagyszerű valamiben, csak meg kell azt találni. Talán én nem ezen a területen lehetek igazán "nagyszerű".

Érdekes módon egyébként (vagy nem is annyira? hmm... :) éppen most talált rám egy könyv, aminek tegnap értem a végére. Egy afrikai gyerek katona visszaemlékezéseiről szól, a címe: A Long Way Gone, magyarul Gyerekkatona voltam Afrikában. Az író Ishmael Beah.

Az egyik, ha nem a legszomorúbb könyv, amit valaha olvastam. Mégis, abszolút érdemes elolvasni és mindenkinek nagyon ajánlom. Tudom, mindenkinek megvan a maga problémája és sokan ha könyvet vesznek a kezükbe, inkább szórakozni vágynak és nem ilyen komoly témájú könyvre. Mégis, sok mindent ad ez a könyv, ami szintén velem marad, remélem nagyon sokáig.

Egy idézet az Ishmael-lel készült egyik interjúból: "Az emberek az gondolják, hogy az ilyesfajta dolgokra a gyógyír a felejtés. Sosem leszek képes elfelejteni semmit sem abból, ami velem történt. De kezdem megtanulni, hogyan éljek együtt velük, hogyan alakítsam át őket egy olyan eszközzé, amelyek segítségével jobban tudom értékelni az életet. Csak minden reggel felébredni pl. elég számomra, hogy boldog legyek és mosolyogjak. Mert tudom milyen az, amikor nincs meg ez a fajta szabadság. Mai napig vannak rémálmaim, vagy emlékek, amelyek előtörnek, de tudom őket kezelni olyan módon, hogy tudom, itt vagyok és nem ott, azaz a gyógyulás folyamata mai napig tart."

Nem tudom, milyen a könyv magyar fordításban, de angolul rendkivül erőteljes. Talán az is oka ennek, hogy egy gyermek szemszögéből éljük át a történteket, egy gyermek szemével látjuk, amit látunk.

1992. Sierra Leone. Afrika. Ishmael 12 éves, amikor lázadók támadják meg szülőfaluját és családjától elszakadva hónapokig menekül az addig ismeretlen vidékkeen. 13 évesen akad össze a kormányhadsereg csapataival, akik hamar be is sorozzák, s ez ellen nincs ellenvetés. Ölni kell vagy téged ölnek meg - ez az egyetlen elv létezik. Az alapvetően érzékeny és gyengéd lelkületű kisfiú három évig harcol gyermekkatonaként, amíg 16 évesen az UNICEF ki nem menti a harcokból. Ekkor lép a gyógyulás útjára és kezdi megtanulni, hogyan bocsásson meg önmagának és másoknak, hogyan viselkedjen újra emberként és végül, hogyan kezdjen úk életet. Egész családját elvesztve a harcokban New Yorkba kerül, ahol befejezi középiskolai tanulmányait, majd 2004-ben az Oberlin Főiskolán politika tudományokból diplomát szerez. Tagja a Human Right Watch Gyermekjogi Részleg Tanácsadói Bizottságának és a rendszeres előadásokat tart világszerte a haború gyermekekre gyakorolt hatásairól. Jelenleg is New Yorkban él.

Nézzetek meg két videó Ishmael-lel, plusz hallgassatok meg egy rövid részletet a könyvből, amit Ishmael ad elő! Az első beszélgetés egy részlet a nagyon népszerű torontói tévéműsor, a The Hour egy régebbi műsorából. (Ma már új címe van a műsornak, a műsorvezető pedig a görög származású George Stroumboulopoulos.

A linkre kattintva pedig eléritek a részletet a könyvből (plusz még jó néhány videót a szerzővel).