Fantasztikus, sokszínű, embert próbáló, tanulságos, szívet-lelket melengető, befelé néző, mosollyal és könnyekkel teli (...) egy évet tudhatok lassan magam mögött. Azt az egy évet, amit itthon tölthettem a kisfiam születése után, miközben őt is és magamat is igyekeztem egyre jobban megismerni.
Micsoda egyedi és semmihez nem fogható utazás ez, amit a szülőség jelent! Wow, wow, wow!
A szívem színültig van szeretettel, ami ma már szinte közhelynek számít, pedig nem az. Talán a szó nem elég arra, hogy az ember kifejezze, mit is érez.
Persze miközben a boldogságtól szeretném átölelni az egész világot, egy állandó, el nem múló izgalom/aggódás is van bennem ezernyi kérdés kíséretében: vajon jól csinálom-e, amit csinálok... képes vagyok-e/leszek-e kielégíteni Patrick igényeit... jól értelmezem-e a jeleit, most, amikor még nem beszél... elég óvatos vagyok-e, elég következetes-e, miközben adok-e neki elég szabaságot/mozgásteret is egyben... és még sorolhatnám. Gondolom, sokaknak ismerősek az ehhez hasonló kérdések.
Aki ismer engem, tudja (aki nem, talán a blogból azoknak is kiderülhetett), hogy mennyire szeretek egy-egy témának utánaolvasni, arról kutatni, úgy igazán beleásni magam - ergo kiélni a szociológus vénám. Ebben természetesen a gyereknevelés téma sem kivétel. Mivel eddig sosem neveltem gyereket napi szinten és a munkám sem erről szólt igazán, így rettentő érdekes volt számomra sok mindent olvasni, meghallgatni, végiggondolni e témával kapcsolatban. Hihetetlen, mennyit tanulhat így az ember. Mindemellett azonban ez a fajta tanulás meg sem közelíti azt, amit az ember tapasztalás útján, a saját bőrén tanulhat meg nap mint nap. :))) Be kell valljam, én mindkettőt nagyon élvezem. Szeretek információkat szerezni valamiről, majd a saját gondolataimat hozzátéve a végén menni a saját megérzéseim után. Persze az emberben van egy kis izgalom a bizonytalanság miatt, azaz hogy nem látja előre a dolgok kimenetelét, de ez már csak így van...
Én őszintén hiszek abban, hogy semmi sem véletlen az életünkben, így az sem, hogy bizonyos dolgok, személyek, történések mikor lépnek be az életünkbe.
Igy vagyok most Brené Brown-nal. :) Ha jól emlékszem, nem írtam még eddig külön bejegyzést a munkásságáról, pedig megérne egy misét. Brené egyébként szintén szociális munkás, szociológus, mint én, akinek kutatásai kiemelkedően érdekesek a számomra. Hosszú évek óta olyan témákat kutat, amiket egyáltalán nem egyszerű tanulmányozni, mert senki sem szeret őszintén beszélni róluk. Olyan témákról, mint sebezhetőség, bűntudat, emberi érték, hitelesség, bátorság stb. Ha csak egy kicsit is érdekel valakit a téma, akkor ha más nem, hallgassa meg Brene TED előadását a sebezhetőség erejéről. Fantasztikus és van hozzá magyar felirat is!!
De hogyan jön mindez a szülőséghez és az én kérdéseimhez? Hát így:
Brené harmadik könyve - Daring Greatly - az, ami "rám talált" és mélyen megérintett nemrég. A téma hasonlóan az előzőekhez a sebezhetőség. Olyan kérdéseket feszeget, mint:
Miért is félünk sebezhetőnek lenni?
Miért félünk igazán megmutatni a valós önmagunkat? Ugyanis a sebezhetőség nem egyfajta gyengeség, sokkal inkább bátorság ahhoz, hogy felvállaljuk önmagunkat, úgy ahogy vagyunk.
Mikkel vértezzük fel magunkat a sebezhetőségünk ellen és mi ennek az ára?
Hogyan élhetünk őszinte, autentikus életet az igazi önmagunkkal boldogan és kiegyensúlyozottan.
Hogyan törhetjük át azt a félelmet, hogy nem vagyunk elegek, elég jók, elég szépek, elég vékonyak, elég jó pozícióban stb, félelmünket a csalódásoktól, a veszteségektől...
Mind-mind olyan kérdések, érzések, amik mélyről irányítják az életünket. Csak egy idézet a könyvből:
"Igazán bátornak/merésznek lenni nem a győzelemről vagy a veszteségről szól. Bátorságról szól. Egy világban, ahol a 'sosem elég' dominál és a félelem szinte természetessé vált, ott a sebezhetőség pusztító. Kényelmetlen. Még egy kicsit veszélyes is időnként. És nem kérdés, hogy kitenni/megmutatni önmagunkat egyet jelent azzal is, hogy nagyobb a rizikója a kritikáknak és a megbántásnak. De ha visszalépünk egy kicsit és megvizsgáljuk az életünket, akkor rájövünk, hogy semmi sem kényelmetlenebb, veszélyesebb és fájdalmasabb, mint azt látni, hogy kívülállóként nézünk be saját életünk ablakán és azon elmélkedünk, hogy vajon mi lenne, ha lenne bátorságunk felállni és igazán megmutatni önmagunkat, engedni, hogy mások igazán lássanak minket."
A könyv címe egyébként egy Theodore Roosevelt beszédből származik, amit mikor először elolvasott Brené, nagyon mélyen elgondolkodtatta. Az idézet valahogy így szól:
"Nem a kritikusok számítanak: azok, akik ujjal mutogatnak, ahogy az erős megbotlik vagy ahogy azok, akik valóban cselekszenek, hogyan tehették volna jobban. Az érdem azé, aki konkrétan bent van az arénában, akinek arca poros és izzadt és véres, aki keményen igyekszik, aki hibázik és vesztesen jön ki újra és újra, mert nincs erőfeszítés hiba és veszteség nélkül, de ez az ember ismeri az igazi lelkesedést, az igazi odaadást, aki odateszi magát egy igaz ügy érdekében; aki tudja, hogy a legjobb esetben a végén övé a győzelem diadala, de azt is tudja, hogy a legrosszabb esetben, ha veszít, legalább őszinte igyekezettel, bátorsággal (daring greatly)veszített, és a helye soha nem azon hideg és félős egyének között lesz, akik nem ismerik sem a győzelmet, sem a veszteséget."
Ebben a könyvében Brené a szülőségről is beszél. Éppen arról, mennyire bennünk él a biztos válaszok iránti igény és hogy ez mennyire veszélyes is tud lenni. Veszélyes azért, mert ha valaki nem úgy gondolkodik, mint én, de ő természetesen "biztos" az ő igazában, hogyan kell gyereket nevelni, akkor ez a "biztos" érzés termőtalaja lesz az intoleranciának, az abszolútoknak, az ítélkezésnek. Az ember pedig ezeknek következtében könnyen érezheti egyre bizonytalanabbnak magát, mint pl. szülő...
Szülőnek lenni egyértelműen egy fantasztikus és kalandos utazás. Mindannyian keresünk néha kapaszkodókat az úton, meghallgatjuk a jótanácsokat, de a végén a döntés csakis a miénk. Egyszer olvastam valahol, hogy Brene egyik leghasznosabb szülői tanácsát egy írótól kapta, aki arról beszélt, hogyan reagálunk mi, felnőttek, mit teszünk, amikor a gyerekünk belép a szobába. Az író szerint nagyon érdekes ezt megfigyelni. Bevallása szerint annak idején, amikor a gyerekei kicsik voltak és beléptek a szobába, ő azt nézte rajtuk, hogy nem pecsétes-e a ruhájuk, meg vannak-e fésülködve, a zoknijuk fent van-e stb.... hiszen törődött velük és ezekből a mondatokból ezt mások is láthatták. Igy mutatta ki a szeretetét. A gyerekek fejében azonban ez valahogy úgy hangozhatott, hogy "Na, mi baj van már megint?" Az író tanácsa nagyon egyszerű volt: "Engedd, hogy az arcod azt mutassa, ami a szívedben van". Ha örülsz a gyereknek, akkor engedd, hogy az arcod ezt mutassa: örülök, hogy itt vagy. Ennyire egyszerű. :)
Brenének ez a tanács azóta minden nap a fejében van szó szerint és egyfajta gyakorlat lett belőle. Amikor a lánya pl. kirohan az iskolából suli után, már nem engedi, hogy első mondata az legyen, hogy össze-vissza áll a hajad vagy jesszus, hogy összekoszoltad ma magad. Azt akarja, hogy az arca azt sugallja, boldog vagyok, hogy látlak, hogy újra együtt vagyunk. Vagy ha a fia berohan a lakásajtón piszkosan a kertből, először elereszt egy mosolyt és csak utána mondja, hogy menj kérlek és moss kezet, mielőtt valamihez hozzáérnél.
Igaz, Patrick még csak most lesz nemsokára egy éves, de abszolút át tudom élni, mit jelentenek ezek a szavak.
Biztos vagyok benne, hogy sokszor leszek még mérges önmagamra, ha valami nem úgy sül majd el, ahogy szerettem volna köztem és Patrick között. Az utóbbi időben éppen ezért keresgettem magamban és kívül is olyan "útmutatókat", gondolatokat, amik segíthetnek abban, hogy minél jobb szülő lehessek... amik az én és mások eddigi tapasztalataira alapozódnak. De nem csak mint szülő, hanem mint egyén is. Hiszen az, hogy kik is vagyunk és hogyan közelítjük meg az életet, rettentő erős minta a picik számára, amit észrevétlenül megtanulnak tőlünk. Pl. hogyan beszélünk másokkal, hogyan bánunk önmagunkkal, hogyan reagálunk bizonyos történésekre stb.
Mivel tökéletes nem vagyok semmiben, így ebben sem
leszek az, de hiszem, hogy ezt a "tudást" nagyon fontos átadnom majd Patricknek is. Hogy
később úgy tudja szeretni és elfogadni önmagát és másokat, ahogy
van. Őszintén szólva nekem ez a felismerés nagyon hosszú tanulóút volt és maga a gyakorlás persze egy életen át tart. Szeretném viszont, ha
Patricknek ez a tudat már természetes és automatikus lenne. Hiszek benne, hogy
ez lehetséges. :)
Brené Brown a fent említett, harmadik könyvében megosztja többek között azt a szülői "útmutatót", amit önmagának és férjének írt össze, és amit mindig igyekeznek
szem előtt tartani a családjukban. Ez a "The Wholehearted Parenting Manifesto".
Ez az, amiről hiszem, hogy nem véletlenül talált rám nemrég, és aminek minden sorával minden porcikámban rezonálni tudok. Nagyon fogok igyekezni, hogy én is hasonló elvek szerint neveljem Patricket!
- Mindenekelőtt szeretném, hogy tudd, hogy szeretlek és szeretetre méltó vagy. Ezt a szavaimból és a cselekedeteimből fogod megtanulni - a leckéket a szeretetről, azáltal, ahogyan én viszonyulok hozzád és saját magahoz.
- Szeretném, hogy úgy indulj neki a világnak, hogy tudd, elegendő/érdemes vagy. Meg fogod tanulni, hogy érdemes vagy a szeretetre, a valahová tartozás érzésére és az örömre azon keresztül, ahogy látsz majd engem megértőnek lenni önmagammal szemben és elfogadni a saját tökéletlenségem.
- A családunkban gyakorolni fogjuk a bátorságot azáltal, hogy ott leszünk egymásnak, hogy engedjük igazán láttatni önmagunkat és tiszteletben tartjuk egymás érzékenységét.
- Meg fogjuk osztani egymással a nehézségeinket és az erősségeinket. Az otthonunkban mindig lesz helye mindkettőnek.
- Megtanítunk majd arra, hogyan legyél elfogadó és megértő, amit először önmagunkon tanulunk meg, majd másokon.
- Határokat állítunk majd fel, amit mindannyian tiszteletben tartunk. Becsüljük a kemény munkát, a reményt és a kitartást. A pihenés és játék a családunk értékei lesznek, amiket gyakorolni is fogunk.
- Meg fogod tanulni, mit jelent a felelősség és a tisztelet - azáltal, ahogy látsz majd engem hibázni és kijavítani a hibát és ahogy látsz majd engem, hogyan kérek segítséget valamiben és hogyan fejezem ki az érzéseimet.
- Szeretném, hogy ismerd az örömöt, így majd együtt fogjuk gyakorolni, hogyan adunk hálát dolgokért. Szeretném, hogy ismerd az örömöt, így majd együtt fogjuk megtanulni, hogyan legyünk sebezhetőek.
- Ha valami bizonytalan és félelmetes lesz az életünkben, te már a lelked mélyéről tudni fogod, hogy ez is része az életnek. Együtt fogunk sírni és szembenézni a félelemmel és a gyásszal. Szeretném persze elvenni a fájdalmad, de ehelyett ott leszek melletted és megtanítalak, hogyan érezd át/éld meg ez az érzést is.
- Sokat fogunk nevetni és énekelni és táncolni és alkotni. Egymás között mi mindig önmagunk lehetünk.
- Akármi történjék is, te mindig közénk tartozol.
- Amint elindulsz a magad útján az életben, a legnagyobb ajándék, mit útravalóul adhatok, hogy az életem teljes szívvel és őszinte igyekezettel/bátorsággal élem.
- Nem fogok semmit sem tanítani, mutatni vagy szeretni tökéletesen, de meg fogom neked engedni, hogy igazán láss engem és mindig nagy becsben fogom tartani azt az ajándékot, hogy én is láthatlak téged. Igazán, mélyen láthatlak téged.
U.I.: A manifesto innen letölthető kétféle design-nal. A könyvvel kapcsolatban pedig ajánlom azt a két részes interjút, amit Brene adott Oprah Super Soul Sunday című műsorában. Én imádtam. :)
