Egy kicsit hosszabb szünet után végre újra itt vagyok. Annyi minden történt velem az utóbbi egy-két hónapban, hogy nem is tudom, miről írjak és mit. :)
Először is a hazaút. Jó volt otthon lenni, együtt lenni, beszélgetni Anyáékkal, a családdal, habár sajnos nem volt teljesen gondtalan a nyaralás. A miskolci árvízhelyzetet senkinek nem kell bemutatni... :( Szomorú volt otthon a helyzet, igaz a mi körzetünket nem érintette, így ahol Anyáék laknak, ott teljes volt a biztonság. Mégis, tudni, hogy néhány perccel távolabb embereket mentenek ki otthonaikból, és éjt nappallá téve dolgoznak, nem segített a pihenésben. Jelentkeztünk is a katasztrófavédelmiseknél, hogy ha tudunk segíteni valamiben, szóljanak. Ha csak meleg teát vinni a dolgozóknak éjszaka, akkor is... Pár nappal később visszahívtak, hogy tudok-e csapatot toborozni ismerősökből önkéntes munkára. Sajnos ebben nem voltam nagy segítségére a városnak, így a végén ebben is maradtunk. Persze mindenféle kirándulási terveink is elúsztak az árral, de ez legyen a legkisebb gondunk, nem igaz?
A debrecenben töltött napjaink is kellemesek és pihentetőek voltak. Szóba jött itt is a kirándulás és Zoli unokaöcsém, aki altatóorvos a városban, elvitt minket egy kis igazi alföldi levegőt szívni. Túlságosan messze az utaktól itt sem jutottunk belvíz miatt, így pl. a madárles is elmaradt, de így is élveztük a vidék látványát, illatát. Konyári sóstón egy gazdánál még bárányokat és disznókat is fényképeztem, mondván, szeretném megmutatni a kanadai munkatársaimnak, milyen is a magyar vidék. Olyan készségesen és büszkén mutatta végig az állatait, hogy öröm volt nézni.
A szokásos utolsó napjaink Budapesten nagyon lerövidültek a British Airways sztrájkja miatt, hiszen az eredeti járatunkat törölték, így hamarabb kellett visszarepülnünk Londonba, ahol pedig több, mint fél napot várakoztunk a torontói gépre. A végén egyetlen napot töltöttünk Pesten, amire én jól meg is betegedtem és az egyetlen budapesti esténket a szállodaszobában töltöttük... Hát sok mindent nem úgy terveztünk, ahogy a végén alakult, de mindent összevetve még így is magasan pozitív az egyenleg, s ezt egyértelműen a családnak és a barátoknak köszönhetjük. Az a mérhetetlen szeretet, amit otthon kapunk mindenkitől, hosszú időre feltölt. Mindent igyekszem jól elraktározni magamban, hogy szükség esetén legyen mihez fordulnom. :)
Ami érdekes számomra minden hazaút alkalmával, azok az otthonhoz, az országhoz kötődő érzéseim. Ez a harmadik alkalom öt éven belül, hogy hazautaztam két hétre. Minden egyes alkalommal mást és mást éreztem otthon. Legelőször (másfél év után) még fizikailag is éreztem az otthon hiányát. Alig vártam, hogy Miskolcon lehessek. Nagyokat lélegeztem, és mosolyogva jártam a várost, érezve, hogy végre itthon vagyok.
A második látogatás során (újabb másfél év után) szintén vártam az " igen, itthon vagyok" érzését. Olyan ez, mint belesüppedni egy régi, nagy fotelbe. Ismerős, kényelmes, meleg és biztonságos. Viszont emellett már jobban képes voltam kívülről is szemlélni az embereket (köztük magamat is), a várost, az országot. Három év után már voltam eleget távol ahhoz, hogy mindkét oldalról - bentről és kívülről is - képes legyek nézőpontot kialakítani. Érdekes kettősség ez, és megmondom őszintén, nagyon hasznos is. Minden helyzetre igaz, hogy ha az ember benne van valamiben, nehezebben lát reálisan. Magamat is kezdtem másképp szemlélni "itthon" és "otthon" is. :)
Most, a harmadik hazaút (két év eltelte után) szintén tartogatott újat a számomra. Egyre jobban elmosódnak a határvonalak az itthon/otthon körül. A miskolci első pár napomon pl. volt bennem egy feszültség, ami nehezen oldódott. Vártam ugyanis azt az érzést, amit mindig éreztem hazaérkezéskor, de most valahogy nem jött. Azaz nem úgy jött... nem úgy, ahogy eddig megszoktam. Beleültem a megszokott fotelbe, de az érzés már nem volt teljesen ugyanaz, mint eddig. Nem volt ugyanaz a "véééégre itthon vagyok" érzése. Lelkiismeretfurdalásom is volt emiatt elég egy ideig. Természetesen mindennek semmi köze a családhoz vagy a barátokhoz. Itt elsősorban az országhoz, a földhöz, a megszokotthoz való kötődésemről beszélek.
Sokat gondolkodtam, mi történik bennem, mi ez a változás. Jó ez vagy sem? Beszéljek-e erről vagy tartsam meg inkább magamnak? Arra jöttem rá, hogy a változásokat nem kell minden esetben felcímkézni, vagy eldönteni, hogy jók-e vagy rosszak, eldönteni, hová is tartoznak. Mivel eleinte az érzéseim kicsit ismeretlenek voltak és nem tudtam őket hová tenni, feszült voltam és aggódó. Mintha akaratlanul is hűtlen lennék a városomhoz, az országomhoz, mert nem úgy érzek pontosan, ahogy eddig.
Dehát hogyan is érezhetnék ugyanúgy 5 év távollét után? Talán akkor is másképp éreznék, ha Miskolcon élek... Azt gondolom, hogy a változás néha egyszerűen csak változás. Egyszerűen csak más. Sokszor félünk tőle, sokszor nem szeretjük, pedig - ahogy az egyik könyvjelzőm szövege is mondja - "The Only Constant In Life Is: Change", azaz az egyetlen biztos és állandó dolog az életünkben a változás. Erre bizton számíthatunk, soha senkit nem kerül el. Talán ha nem rosszallással néznénk a változások elébe, hanem úgy köszöntenénk, mint egy ismerőst, tudnánk, hogy jön és nem lepődnénk meg, sok mindent másképp élnénk meg. Nekem is tudnom kellett volna, hogy az érzéseim nem maradhatnak ugyanazok. Változni fognak, kicsit másfélék lesznek. De ez nem valami rossz dolog, nem kell tőle megijedni. Biztos tudjátok milyen az, amikor egyetértesz valamivel, anélkül, hogy megélted volna, hiszen "tudod", hogy igaz. Majd amikor az érzés valóban belülről jön, mint egy saját élmény, saját felfedezés, az valami teljesen más érzés. Így vagyok én most az otthonhoz való kötődésemmel.
Vera barátnőmnek - aki férjével és kisfiával együtt igazi világutazó - minden levele végén van egy idézet, amiről régóta tudom, hogy igaz. Belülről átélni azonban most kezdem igazán.
Az idézet így szól: "Home is something we carry inside us, rather than a physical place."
"Az otthon érzése sokkal inkább valami olyasmi, amit magunkban hordozunk, mintsem egy konkrét létező hely."
Igen, azt hiszem ez az idézet nagyszerű tolmácsolása mindannak, ami bennem zajlik. Eleinte kicsit furcsán éreztem magam attól, ha kimondtam, hogy már Torontót is otthonomnak érzem. Főleg ha a családomnak mondtam ezt. Ettől az érzéstől azonban egyáltalán nem kerültem messzebb a gyökereimtől. Hiszen az "otthon" számomra már nem is erről szól. Mindig magyar maradok, azon belül is miskolci, aki büszke arra, ahonnan jött. Az otthon érzése azonban valami olyasmivé alakult át bennem, ami a kényelem és otthonosság érzetét adja, bárhol is legyek a világban. Ezt pedig számtalan helyen kialakíthatja az ember, főleg ha tudja, mi a fontos számára: a lakásban egy-két tárgy, amit mindenhová magával visz... könyvek, színek vagy illatok... a városban való eligazodás... kialakított szokások, mint egy-egy kedvelt étterem vagy kávézó minden kedden... a már ismerős arcok a buszon... A listát órákig bővíthenénk még, ki mitől lesz otthon egy-egy új városban vagy országban.
Én, ha a férjem mellett vagyok, otthon vagyok. Ha a könyveim velem vannak, szintén sokat jelent. A megszokás, a megszokott dolgok is kedvesek nekem, mint reggelente ugyanott megvenni a kávét, ugyanott bevásárolni este vagy barátokkal találkozni egy-egy megszokott helyen.
Nektek mi adja az otthon érzését? Ti mitől érzitek magatokat igazán otthon?
