Joy for Haiti

Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy boldogan segítenék - erőmhöz mérten - a Haitit ért földrengés áldozatainak, de nem vagyok biztos benne, hol és hogyan tegyem ezt. Kinek adjam a pénzem, hogy biztos lehessek abban, valóban odakerül, ahová szánom. Azt hiszem, az már kiderült, hogy alapvetően egy optimista és bizakodó ember vagyok. Azonban a tények azok tények. Ahogyan annak idején New Orleans esetében, sajnos most is azt látja az ember, hogy az adományozott pénzek nem érnek célba időben és persze messze nem annyi, amennyi kéne. Ma már tudom, hogy ennek is megvan egy menete - akár tetszik nekünk, akár nem. A késés (és persze az összegek apadása is...) nagyrészt annak tudható be, hogy egy országba csakis az országot irányító kormányon keresztül juthat be a pénz. Tudom, hogy alapvetően megvan ennek is az értelme, de az ilyen szélsőséges helyzetekben ez hatalmas problémákat tud okozni. Óriási kavalkád volt emiatt New Orleansban is és sajnos most is... Szomorú elfogadni ezt a tényt, viszont ez van.

Nemrég azonban pár ismerős oldalán olvastam Myriam kezdeményezéséről, ami reményt adott számomra. Myriam, igaz az USA-ban született, de ahogy az náluk szokás, még egy éves kora előtt visszaküldték Haitire, hogy a testvérével együtt a nagyszüleinél éljen. Myriam ma már újra az államokban él és többek között alapítója, megálmodója a JOY spread the world gyermekruházati line-nak. (Érdemes megnézni, valóban inspiráló és "soulful" kezdeményezés.) Most azonban elsőként a Haitin élő gyermekeknek, a saját közösségének szeretne "örömet és reményt vinni", amihez elsőként a barátai segítségét kérte. Íme két részlet két leveléből:

"Hello Loves,
I have been trying to write this email to you most of this day. I don't know what to write about this devastation happening to our sisters and brothers on that tiny island. I do have family in Haiti, aunts, uncles etc. As of yet, we are not able to make contact...."

"As of today:

My uncle Victor and Tante Mado both separately support two schools in Haiti, both have been demolished, many dead.. My uncle is housing as many children from the school as he can, all are disconnected from their own families. The shortage of water and food is chaotic and the trauma experienced is only just beginning to be understood.

My Tante Mado has 52 school girls without homes, living at the remains of their school. Another aunt, continues to wait for communication with her sister whom she was on the phone with when the quake started. It's very confusing what the best help is right now as it seems nothing is enough. Communication is so difficult, we are getting reports of deaths without any real confirmations. It is possibly the worst freakin game of grapevine every played. My heart just aches and aches, while my head spins with thoughts of how to empower myself and use all of my resources.

In speaking with family, funding is the most vital. Some are thinking beyond the disaster recovery to rebuilding homes, schools and churches......"

Bővebben Myriam kezdeményezéséről a Joy for Haiti oldalon olvashattok.

Myriam személyesen viszi majd el az összegyűjtött pénzt Haiti-re, és a weboldalon végig dokumentálni fogja minden lépését. Ily módon mindenki láthatja, olvashatja és kicsit átérezheti, hogyan változott az ő segítségével is a rászorulók élete.

Alapvetően hiszen abban, hogy az életben gyakran a kicsi több, mint a sok. Hogy a nagy néha túl nagy, és a kicsi hamarabb célba ér. Akárhol is éltem eddig, a helyi és alulról induló kezdeményezések nem egyszer adtak hitet, mutattak utat, olyat, amire a nagyok kevésbé vagy nem képesek...

Ha Te is hasonlóan gondolkodsz és úgy érzed, valamennyivel - tényleg, akármennyivel - örömmel segítenél a Haitin élő közösségeknek, kattints kérlek az alábbi linkre. A gyűjtés március elsején zárul. (A skálára kattintva válthattok a napi összeg és az összes eddig összegyűjtött között.)
Köszönöm! :)

Még 20 nap...

Ahogy a bal oldali visszaszámláló is mutatja, már csak 20 nap van a téli olimpia kezdetéig. :)

Mankánál láttam először ezt a British Columbiáról szóló, fantasztikus videót és rögtön megosztom itt is, hiszen érdemes megnézni. A tartományt az onnan származó ismert személyiségek népszerűsítik a videón, úgy mint Michael J. Fox, Ryan Reynolds, Eric McCormack, Kim Cattrall, Steve Nash és Sarah McLachlan.

British Columbia szépségeiről pedig itt olvashattok bővebben: hellobc.com

Happy Anniversary!

 5 éves házasok vagyunk ma!!
Nagyon boldogok és crazy in love! ;)
Szép az élet... hmmm, nagyon szép...

Ki tudja hanyadjára hallgatom ma pl. ezt:



U.I.: Sajnos a videót ki kellett cserélnem, mert az eredeti változat már nem elérhető... de a dal ugyanaz. ;)

Jobb vagy rosszabb?

Mankának volt egy érdekes bejegyzése a minap a kuakuvikokról (amit egyébként ajánlok a figyelmetekbe). Egy-két arra érkezett megjegyzés elgondolkodtatott és igaz, ritkán teszem, de most kicsit kihangosítom a gondolataim a témáról (nem csak a kuakuvikokról). :)  

A fent említett bejegyzés a Nunavikban (Quebec északi részén) élő inuitok egy nagyon szép szokásáról szól. Az ott élő közösségek mindegyikének van ugyanis egy közös hűtőháza (ez a kuakuvik), amit sosem zárnak és ahonnan az arra rászorulók bármikor elvehetnek maguknak élelmet. Sosem vesz el senki többet annál, mint amennyire szüksége van és vannak persze olyanok is, akik elsőbbséget élveznek a többiekkel szemben, pl. az idősek vagy olyan családok, ahol nincs ki vadásszon. Ez a szokás is mutatja, az ottani kis közösségek mennyire szorosan, egymásra támaszkodva élnek, mennyire vigyáznak egymásra. Azt hiszem, olyan körülmények között, ahol ők élnek, ezt nem is lehetne másképp.

Persze mindenkit nagyon megfognak az ilyen összefogások - ahogy engem is -, de azt hiszem, sokan úgy gondolnak ezekre a szép dolgokra, mint ami a "mi" világunkban szinte már alig vagy nem is létezik. Mintha mi ezt már rég elvesztettük volna valahol útközben...

Ezek a hozzászólások gondolkodtattak el, és úgy érzem, érdemes erről beszélni (vagy legalábbis írni róla :).

Szóval én őszintén azt gondolom, hogy a "mi" világunk egyáltalán nem rosszabb, mint régen volt. Az emberégetésektől vagy akasztásoktól, mint közösségi szórakozástól elég messzire jutottunk. A nagy változások (és a negatívabb világlátás) kulcsa szerintem főképp a média területén keresendő. Ma már szinte mindent tudunk, mi történik a világban, míg nem is olyan régen az ország másik felén történtekről is csak bizonyos idő elteltével hallhattunk. Ha csak a televízióra gondolok, nincs még száz éve, hogy jelen van az életünkben. Hihetetlen, nem? Manapság pedig már el sem tudjuk képzelni az információ áramlását (az életünk) pl. a tv vagy internet nélkül. Történjen bármi, akár a világ másik felén, mi szinte perceken belül informálva vagyunk. Nagy luxus ez, ami számunkra már természetes, de ami az utóbbi pár évtizedet (na jó, majd egy századot) kivéve abszolút nem létezett. Nem is kell messzire mennünk, gondoljunk csak a nagyszüleink/szüleink generációjára, akik mondjuk a kilencszázas évek első harmadában születtek. Amiken ők keresztülmentek az életben - beleszámítva a rettentő sokváltozást, az azért nem semmi, gondoljunk csak bele...

A másik, s ha lehet, tán még fontosabb tényező a média információszolgáltatása mellett, hogy milyen információt szolgáltat. Ugyanis a média rövid történetében elég gyorsan eljutottunk oda, hogy az igazi hír az a rossz hír. Minél rosszabb, minél szomorúbb, minél szörnyűbb, annál jobb. Nem véletlen, hogy ha híreket hallgatunk, akkor elsősorban a világ nehézségei ömlenek be az otthonunkba. Pedig annyi, de annyi nagyszerű és szép és fontos dolog is történik körülöttünk, csak sajnos ezekről nem  a 'mass media'-ból értesülhetünk. Valahogy azok nem olyan érdekesek... Milyen gyakran hallunk pl. valamilyen új szervezet létrejöttéről, egy segítő intézmény megalakulásáról, fontos kutatási eredményekről, hétköznapi emberek igazán nagyszerű tetteiről és még sorolhatnám? Pedig ezek gyakran sokkal szorosabban kapcsolódnak a mi mindennapi életünkhöz, mégis szerintem jóval kevesebbet tudunk róluk... és most csak gondoljunk a saját lakókörnyezetünkben történtekről, amik szépek, jók és fontosak. Őszintén, mennyire vagyunk ezekkel tisztában? Ehelyett temérdeknyi információnk van egy másik földrész országában történtekről, mint a saját településünk/városunk/megyénk mindennapjairól. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy a világ hírei nem fontosak, dehogynem, igenis fontosak. Én csak azt gondolom, hogy sokszor csak azt látjuk a világból, amit a média láttat velünk.

A szakemberek azt mondják, mi - a tömeg, az átlagember - azt "vesszük", amit adnak nekünk. És valóban, abba, hogy a média mit zúdít ránk, vajmi kevés beleszólásunk van. Viszont lassan megtanuljuk szűrni a dolgokat, és eldönteni, miről mennyit szeretnénk hallani. Sokunknak van elege abból, hogy valamit ránk akarnak sózni, el akarnak hitetni vagy akár valamit a háttérben tartani. Idővel mindannyian egyre jobban megtanuljuk használni a médiát és nem hagyni magunkat kihasználni. Nekem valahol ezzel kapcsolódik össze az, hogy sokan olyan sötétnek látják a "mi" világunk. A sok-sok mindennapi teendő mellett talán sokaknak kevés idejük marad arra, hogy saját maguk járjanak utána a világban történteknek vagy olyan témáknak, amik őket jobban érdeklik. Így legtöbbször marad a legegyszerűbb út, azaz bekapcsolni a tévét, rádiót vagy kinyitni az újságot és befogadni mindazt (csak azt), amit a média mutatni akar nekünk a világból.
Azt gondolom, alapvetően még ezzel sincs semmi baj. De ne felejtsük azért el, sok minden más is zajlik a világon, ami nem háború, természeti katasztrófa, gazdasági világválság, öldöklés, gyilkosság, csalás, ámítás... 

Szóval igen, a "mi" világunk valóban más, mint az inuitok világa. Összetettebb, bonyolultabb, nehezebb eligazodni benne. De mindez messze nem jelenti azt, hogy nálunk nincsenek meg a kuakuvikokhoz hasonló emberi és egymást segítő kezdeményezések. Megvannak - sőt, nem is kevesek és nem is akármilyenek. Most persze rögtön a Haitin történtek jutnak eszembe, ahová a segélyszervezetek csoportjai már több országból régen útra keltek. Igen, sok érdektelenség is van a világban, de sok érzékenység, odafigyelés és egymást segíteni akarás is. Ahogy Mankánál is írtam, csak látnotok kellett volna azt a rengeteg karácsonyi ajándékot, (mind új dolgok) amit csak az a menhely kapott, ahol önkénteskedem. Nem kevés ember van, aki a vásárlási körútja során nemcsak a saját szeretteire gondol, hanem azokra is, akiket nem vesz körbe egy család az ünnepekkor. Megható volt látni és tudni mindezt. De nekem sem kell messzire mennem (és biztosan nektek sem), hogy a saját környezetemből is hozzak jónéhány példát arra, mennyi érzékenység, figyelmesség van körülöttünk. Ha pl. hirtelen megfordulna a média érdeklődése és elsősorban az építő, pozitív, előremutató dolgokról beszélnének, rövid idő alatt megváltozna a világ "lelkiállapota". Olyan motiváció lenne, amitől sokan más hangulatban élnék az életüket...

Én hiszem, hogy sok függ attól, mi magunk mire fókuszálunk az életben. A mindenhonnan ránk zúduló, szinte feldolgozhatatlanul sok információ valóban zavaró lehet, de ne higyjük el teljesen, hogy a világ csak olyan (és olyan arányban), amilyennek azt mutatják nekünk. Szerintem nem olyan. Szerintem sokkal jobb annál. :)

Kanada természeti csodái 8.

Több, mint 65 mészkőoszlop emelkedik ki a tengerből Quebec tartomány északi partjainál a Mingan Archipelago Nemzeti Parkban. A hullámok és szél által formázott mágikus tengeri formákat gyakran hasonlítják állatokhoz: van ott kakas, lunda/puffin, farkas, bárány és elefánt is. A szakemberek által (erodálódott) monolitokként ismert képződmények, színpompás zuzmók és több, mint 100 különféle tengeri organizmus kövületei által borított.  Fantasztikus élővilága is van ennek a különleges parknak: madárkolóniák, fókák, delfinek, bálnák látogatják e vizeket és szigetcsoportokat.

A környék első lakói a "Montagnais Innu (indián/őslakos)"-k voltak, akiket a tengeri és szárazföldi bőséges élelemforrás vonzott a vidékre legalább 2000 évvel ezelőtt. Ma a Montagnais leszármazottai a park fentartásában és vezetésében vállanak jelentős szerepet. (Ide kattintva egy filmelőzetest nézhettek meg az "Innunak lenni" című filmből. A film weboldala itt érhető el.)

A Mingan Archipelago - mely 900 szigetet foglal magába - 1984-ben lett nemzeti parkká. A szigetek adnak otthont számos igen különleges orchidea alfajnak, de az archeológusok pl. itt akadtak rá több, a 15. - 16. századra tehető, eddig ismeretlen baszk bálnavadász állomásra is. Többek között a vadászok kőből készült kemencéit találták meg, amiben a bálnák zsírját olvasztották.

A Mingan Archipelago az utolsó nagyobb jégkorszak idején (20 ezer évvel ezelőtt) 2.5 km vastag jéggel volt borított. Amint a gleccserek olvadni kezdtek, az óceán szintje emelkedni kezdett, beborítva a környező szigeteket 85 méter magas vízzel. Nagyon lassan a szigetek emelkedni kezdtek, míg kb. 7 ezer évvel ezelőtt áttörték a felszínt. A földkéreg mozgása miatt is, a felszínre emelkedő mészkő sziklák - akkor még mint egy hatalmas fennsík - hamar erodálódni kezdtek, s kialakultak a ma is látható formák. Időközben persze a víz is megtette hatását a sziklák alakításában. (Az itt található monolitképződmények egyébként az ország legnagyobb "monolitgyűjteménye" is egyben. :)

 A több, mint 200 madárfaj közül az egyik leglátványosabb kétségkívül az atlanti luna/puffin. (Róla már korábban volt szó. :) Az archipelago fontos telelőhelye a kacsáknak is. A pehelyréce a partok egyik legjellegzetesebb madara. Kúpos fókák, borjúfókák, grönlandi fókák mind láthatók errefelé kora májusban. Kilencféle bálnafajt is vonz ide a szigetközi vizek gazdagsága. A  csukabálna kettes-ötös csoportokban vándorol és elég közel látható a parthoz, míg a közönséges delfin, a kék bálna vagy a hosszúszárnyú bálna a távolból csodálható. A szigetek állatai közé tartozik pl. a hód, a vidra, pézsmapatkány, vörös róka vagy sokféle madárfajok, rágcsálók sokasága.

Újra egy hely, ahová bármikor örömmel elmennék. ;))