szombat, május 30, 2009

"Egypercesek" 34.

Mostanság nem kedveznek nekünk az égiek... egész héten borús, esős idő volt és nincs ez másképp a hétvégén sem. Valóban szerencsénk volt múlt héten a Doors Opennel! :) Drága Ildi barátném is éppen most kirándulgat Montreálban, ebben az elég barátságtalan időjárásban... de legalább összefutottak Mankával és kóvályogtak egy jót az esőben. ;))
Igazság szerint a mai borongós idő nekem sem vette el a kedvem. Inkább csak elmélyülten, elgondolkodva néztem ki időnként az ablakon, miközben a laptopon dolgoztam egész nap. Az ebédet is hamar összeütöttem: csirkeszárnyak, párolt zöldségek, uborkasaláta... Bill nem messze tőlem zenéket töltögetett, szóval csendes nap volt ez a szombat. De kell néha ilyen is... sőt jó néha az ilyen is. :)
Az alábbi videó ma készült a délutáni gyors vihar közben - valójában kb. fél óra leforgása alatt. Juditnak köszönhetően én is elkezdtem tanulgatni a videók összevágását. (Tudom, tudom, van még mit... :) Azért íme pár perc a mai viharból.


A Rainy Day from Livia on Vimeo.

Doors Open Toronto 2009

Csak el ne szóljam magam, de lassan itt a jó idő és ezzel az idei Doors Open Toronto program is.

Ha emlékeztek előző évekről, akkor nem meglepetés, hogy minden évben van egy hétvége, amikor a város történelmi, kultúrális, építészeti különlegességei kinyitják kapuikat a nagyközönség előtt. Az épületek az év többi részében vagy egyáltalán nem ,vagy csak belépődíj ellenében látogathatók. Ebben az évben, amikor a program tizedik évfordulóját ünnepelte, 175 épület közül válogathattak az érdeklődők. A modern épületektől kezdve a történelmi emlékhelyekig, a világítótornyoktól a múzeumokon, gyárakon, temetőkön át a banképületekig, iskolákig, kúriákig sok-sok érdekesség állt nyitva múlt hét végén.
A korábbi évek sikerein felbuzdúlva, 2002-ben egész Ontarióra kiterjesztették a programot Doors Open Ontario néven, s így azóta minden évben április és október között sokszínű rendezvényekbe akadhatunk szerte a tartományban. Észak-Amerikában igaz Torontó rendezte meg elsőként a Doors Opent, azonban a program története Európába vezet vissza. Franciaország nyitotta meg kapuit elsőként 1984-ben, akit Glasgow követett 1990-ben. Azóta 48 európai ország vesz részt minden év szeptemberében a programsorozatban az Európai Örökség Hónap keretében. Pár helyszín szerte a világból: Magyarország, London, Skócia, Törökország, Spanyolország, Románia, Írország, Németország, Ausztria, New York City, New York, Denver, Colorado stb.

Ahogy a korábbi években, most is igyekeztünk Billel kiválasztani néhány, számunkra érdekes helyszínt. Mindketten elkészítettük a magunk listáját, összevettük, majd földrajzilag is megnéztük, mi lehetséges egy nap leforgása alatt. :) Mindenképpen nézzétek meg a teljes felsorolást, mert érdemes, de íme a mi végső listánk.

1. Az első helyen nálunk a Don Jail landolt, ahová azonban sajnos nem sikerült bejutnunk. Az első helyezés oka egyrészt az volt, hogy az egykori börtönépületet hamarosan átalakítják (kórház lesz belőle), így elvileg most lett volna az utolsó alkalom, hogy eredeti állapotában megnézhessük. Azonban sokan már előző este letáboroztak az ajtóknál, hogy másnap biztosan bejussanak, így "átlag" látogatóként esélyünk se lett volna. Viszont jó hír, hogy a hatalmas érdeklődésre tekintettel egy rövid ideig nyáron még látogatható lesz az épület, amit mindenképpen tervezünk. Majd akkor írok a helyről bővebben.



2. A börtönt tehát kihagyva elsőként a Michener Institute for Applied Health Sciences-t néztük meg. A Michener Intézményét 1958-ban alapították, ami mára a világ egyik elismert oktató intézményévé nőtte ki magát az orvosi képzésben. A Doors Open hévégéjén szakemberek és tanulók csoportja állt rendelkezésünkre, hogy kis betekintést nyújtsanak, hogyan is néz ki egy DNS a mikroszkóp alatt vagy mi a különbség egy kicsit problémás és súlyos PAP-teszt között. Végigsétálhattunk a kutató-, illetve tanulólaboratúriumok között, ahol mindenki kiválaszthatta a számára érdekes részeket, úgy mint sugárkezelések, citológia, genetikai technológiák, gyógyszerészeti kutatások, ultrahang, CT és sok más. Sajnos fényképezni nem lehetett a termekben, hiszen körülöttünk igazi emberi szervek is voltak, amiket kérték, hogy tartsunk tiszteletben. Igazán érdekes kirándulás volt, Zoli unokatestvérem többször eszembe jutott közben, aki kezdő orvosként dolgozik egy miskolci kórházban. :)


3-4. Második, illetve harmadikként az új és a régi városházát néztük meg. Az új városháza, a City Hall világszerte egyfajta szimbóluma lett Torontónak, melyet 1965-ben építettek. Nem mintha én odalennék az épülettől, de az előtte levő teret és az állandó mozgalmasságot szeretem. Jó ötlet, hogy a városháza szerves része a város életének, ami előtt állandó programok vannak. Télen itt működik a városi korcsolyapálya, amiről korábban már többször tettem fel képeket. A hétvégén bekukkanthattunk különféle üléstermekbe, a polgármester szobájába stb, de mi tkp. csak felmentünk a magasabbik szárny tetejére, hogy onnan fényképezgessünk. :)
Ide kattintva most a városháza előcsarnokáról láttok egy 360 fokos képet.

A régi városháza (Old City Hall) épülete az újhoz képest már sokkal szemrevalóbb. Torontó harmadik városházában városi tanács 1899 és 1966 között ülésezett, melyet az az Erward James Lennox tervezett, akinek korábbi munkái közé tartozott a Casa Loma vagy a King Edward Hotel is. A régi városháza ma a tartományi bíróság épülete lett. A benti séta közben önkéntesek meséltek a látogatóknak az épület múltjáról, amiből mi sajnos nem sokat hallottunk, mert ekkortájt kicsit rosszul lettem és inkább kiültem az épület elé pihenni. Aznap elég szép időnk volt, habár nem túl meleg.


5. A nap végén pedig még eljutottunk a St. Michael's Cathedral-be, ami majd 1.8 millió római katolikus anyatemploma a Torontói Főegyházmegyében. A katedrálist 1848-ban szentelték fel. Az alapkövet Michael Power püspök tette le, aki a város első katolikus püspöke volt, s aki ezt követően nem sokkal tifuszban meghalt. Az épületet William Thomas építész tervezte a 14. századi, angliai York Minister Cathedral nyomán.


A végére pedig TheSpectralReview két videója a Doors Openről. Jó hétvégét mindenkinek!



szombat, május 23, 2009

Tamil tüntetés Torontóban





Elsőként egy januári, másodikként egy májusi videót láthattok a tamilok tüntetéséről Torontóban. Hosszú hetek teltek el a kezdetek óta, de a tamilok nagyon elszántak voltak, hogy üzenetük/kérésük/követelésük célt érjen. Utcákat, városrészeket, sőt autópályákat torlaszoltak el sok-sok ezren, hogy az USA vagy Kanada véget vessen a Sri Lankán történő öldöklésnek. A tüntetésnek nemrég tettek pontot a végére, mert a békés tüntetők a végén már nem mindig voltak békések...

Nehéz ezekben a dolgokban tisztán látni és megérteni mindent, hiszen olyan összetett és sokágúak az események. Mégis, azt kell mondjam, alapvetően nem értettem egyet a tüntetőkkel. Sem azzal, ahogy tüntettek, sem azzal, amit szerettek volna kierőszakolni. Megértettem és most is megértem aggodalmaikat, érzéseiket teljes mértékben. De hogy egy ország belpolitikai harcaiba mikor kell kívülről beavatkoznia bárkinek is, erre már jóval nehezebb választ találni. Torontóban több, mint 200.000 sri lankai-kanadai él, ami az egyik legnagyobb tamil populációt jelenti Sri Lankán kívül. Nem csoda hát, hogy az indulatok itt hágtak a tetőfokára az országban. Azt igyekeztek elérni, hogy a kormány segítse elő a fegyverszünetet a sri lankai kormány és a felkelő Tamil Tigrisek között. A felkelők csoportját egyébként Kanada 2006-ban hivatalosan is hozzáadta a terrorista szervezetek listájához.

Pár szóban a háttérről.
Sri Lanka két etnikai csoportja a többségben lévő szingalézek ("Sinhalese") és a kisebbségi tamilok. Az ország az 1800-as évek elejétől került brit fennhatóság alá, amiután tea- kávé- kókusz és fahéjültetvények létesültek az országban és hamarosan az angol is lett a hivatalos nyelv. 1931-től engedtek a britek elsőként valamiféle önállóságot az országnak (egykori nevén Ceylonnak), ami 16 évvel később nyerte el a teljes függetlenséget. Ennek célja elsősorban az volt, hogy nagyobb teret kapjon a többségi szingaléz és az angol nyelvű, katolikus neveltetésű elit. Azonban a kisebbségi, hindu tamilok is egyre nagyobb autonómiát követeltek maguknak azokon a területeken, ahol ők voltak többségben - elsősorban északon és keleten.
Az ország etnikai és vallási ellentétei idővel csak egyre erősödtek. 1959-ben, amikor Solomon Bandaranaike miniszterelnököt megyilkolták, aki igyekezett kibékíteni a két felet, özvegye, Sirimavo lépett a helyébe, aki ezzel a világ első női miniszterelnöke lett. Közeli kapcsolatokat épített ki Kínával és az indiai miniszterelnök, Indira Gandhival és az országot politikailag a baloldal felé vitte.
A '70-es évekre a többségi szingalézek és a kisebbségi tamilok között felerősödtek az indulatok és a tamil szeparatista mozgalom is egyre láthatóbbá vált. A Tamil New Tiger polgárőrség 1972-ben alakult meg, akik hivatalos neve később LTTE (Liberation Tigers of Tamil Eelam) lett. '83-ban a LTTE lemészárolt egy katonai őrsöt, majd a szingalézek egy két napos ámokfutás során több ezer tamilt öltek meg és gyújtották fel házaikat.
Nagyok sok tamil indult meg külföldre ezekben az időkben a félelem és az ellenséges indulatok ellen menekülve. Az évek során folytatódó harcok elsősorban Sri Lanka északi részére korlátozódtak. Sok politikust és aktivistát öltek meg, köztük olyan tamil vezetőket, akik visszautasították az erőszakot és a helyzet javításáért dolgoztak. Az erőszak már több, mint 70.000 emberáldozatot követelt és nagyban befolyásolta az ország gazdaságát és a turizmust.

2001-ben sikerült elsőként kivívni a tűzszünetet a kormány és a felkelők között, remélve a két évtizedes polgárháború végét. Ettől függetlenül kisebb csatározások így is folytatódtak, habár mindez háttérbe került 2004. decemberében, amikor az országot a valaha legkeményebb természeti katasztrófa, a tsunami érte el. Több, mint 30.000 ember vesztette életét, azonban a tragédia után újra kiéleződtek az ellenséges indulatok mindkét oldalon. 2008-ban a sri lankai kormány hivatalosan is visszavonta a fegyverszünetet. Az Amnesty International mindkét oldalt megvádolta, hogy civileket veszélyeztetnek, a külső, független megítélés pedig egyre nehezebbé vált, hiszen újságírók sem jutottak be a háború sújtotta övezetekbe. Több emberjogi szervezet is felszólalt az ellen, hogy a sri lankai kormány helyi riportereket üldöz és tesz meg célpontjává, akik a katonai kicsapongásokról adnának jelentéseket. Azokban az erdőkben, ahol a kormány igyekezett visszaverni a felkelőket, 250.000 civil sri lankai élt.

A kormány nemrég, 2009. május közepén jelentette be a győzelmet a felkelők ellen és egyben azok vezetőjének halálát. Habár a kormány már beharangozta a 26 éves polgárháború végét, néhány tamil aktivista szerint a közösséget érő, azóta is folyamatos sérelmek még mind-mind megoldásra várnak.

Több dologgal kapcsolatban vannak vegyes érzelmeim.
Egyrészt, úgy érzem, különbséget kell tenni helyes és helytelen tüntetés között, az eszközöket tekintve mindenképp. Igaz, a torontói demonstrálás alapvetően békés volt, mégis a tamilok időnként szerintem messzire mentek, főleg, amikor a város közlekedését gátolták meg, ezzel adva hangsúlyt követeléseiknek. Másrészt arra kényszeríteni Kanadát, hogy közbeszóljon egy polgárháborúba, szintén sok kérdést vet fel. Tudom, hogy a tamilok leginkább az őket érő erőszakra hivatkoztak, de a nemzetközi szervezetek jelentései szerint mindkét oldal alkalmazott durva, kegyetlen eszközöket. Kérdés, hol a határ, mikor kell egy külső erőnek mindenképpen beavatkozni mások belpolitikájába és ha kell, kinek és milyen módon? Hiszen pl. nem véletlen az sem, hogy az ENSZ békefentartó csapatai "csak" békefenntartók, s nem béketeremtők. De vajon jó-e ez így? Hiszen a 2004-es ruandai mészárlásról szóló filmet (Hotel Ruanda) nézve egyértelműen azt éreztem, hogy nem jó....
Hát nem tudom. Azt hiszem, mindezt végigírva sem lettem okosabb... Ha bárkinek vannak tisztább gondolatai ezzel kapcsolatban, örömmel olvasnám.

szombat, május 16, 2009

Jamaica 4. - Érdekességek

A jamaikai leírásokat bezárandó, pár olyan érdekességről írnék most, amik felkeltették a figyelmem, amikről én nem tudtam vagy esetleg amiket másoknak is figyelmébe ajánlok.

1. Az egyik legérdekesebb dolog számomra az volt, hogy gyakran láttam egy bizonyos férfi képmását a jamaikaiakra kitűzve. Megkérdeztem hát erről a piacon az egyik srácot, akivel beszélgettünk és akinek szintén ott volt a kitűző a mellén. Megtudtam, hogy az illető Haile Selassie (1892-1975), egy egykori etiópiai császár. Dehát mi köze van Jamaikának Etiópiához és miért hordják helybéliek egy etiópiai császár képét a mellén?

Nos, kiderült, hogy Selasi kivételesen fontos ember mai napig Jamaikában, azaz elsősorban a rasztafári hitűek (kb. 2 millióan lehetnek a világban) szemében. Számukra Selassie maga az Isten reinkarnációja volt, a Messiás, aki az afrikai népeknek és azok diaszpóráinak meghozza a békét, a rendet és a gyarapodást. Selassie egy, egészen a 13. századik visszavezehető nagy dinasztia tagja volt, sőt a korábbi gyökerek szerint maga Salamon király és Sába királynő leszármazottja. Megkoronázása (1928) hatalmas érdeklődést váltott ki annak idején szerte a világon, s ekkor figyeltek fel rá sokan Jamaikában is. A rácsodálkozás csak terjedt és terjedt, hogy ő az Újtestamentum szerinti "királyok királya", "Júda oroszlánja", Dávid leszármazottja. Így alakult meg a rasztafári mozgalom, a király polgári neve után (Ras Tafari Makonnen), s lett Etiópia a hívők számára az "ígéret földje", ahová majd vissza kell térniük. (Be kell vallanom, sosem gondoltam volna, hogy vannak, akiknek Etiópia az ígéret földje. Érdekes a világ. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy maga Selassie sosem tartotta magát királynak, sőt a rasztafárikat igyekezett lebeszélni hitükről.)

2. Természetesen (vagy nem), de maga a rasztafári mozgalom nagy része is új volt nekem. Azt tudtam, hogy pl. Bob Marley is közéjük tartozott, de hogy ez tulajdonképpen mit jelent, arról nem sok fogalmam volt.
Most akkor már tudjuk, hogy a vallás alapja Selassiehoz kapcsolódik és hogy a világon a reggae zene ill. Marley közvetítésével terjedt leginkább. (Jamaikában egyébként a lakosság 5-10 százaléka mondja rasztafárniak magát.) "Többek között azt is vallották, hogy a feketék az ősi izraeliták reinkarnációi, hogy Haile Selassie az élő isten, hogy Etiópia a mennyország, hogy Jamaica maga a pokol, valamint hogy a feketék a fehéreknél magasabb rendűek, és hamarosan ők fogják a világot irányítani, továbbá hogy a császár és Isten, Haile Selassie a közeljövőben kezdeményezni fogja visszavándorlásukat Etiópiába." A rasztafári vallás rengeteg követőkre talált a helybéli gettókban, hiszen visszaadta a feketék önbecsülését, hitét önmagukban és egy szebb, jobb jövőben.
"A raszták szerint a keresztények istene nem lehet elfogadható valódi isten, hanem mindössze Jah (Isten) elváltoztatott másolata – a gyűlölet, a vér, a háború, és az elnyomás istene. Az igazi értékek azonban a szeretet, egység, béke, egyenjogúság, és igazságosság. Ezek az élet valódi törvényei, és csak ezek betartása garantálják az örök életet. Isten a raszták hite szerint nem szellem, hanem élő lény." A rasztáknak kétféle vallásos ceremóniájuk van: a "reasoning" és a "grounation". A reasoning egy nagyon egyszerű esemény, amikor is a raszták összegyűlnek, marihuánát - ahogy ők hívják, ganját - szívnak, és megvitatnak mindenféle etikai, közösségi és vallásos kérdeseket. A ganját az óra járásának megfelelően adják tovább, kivétel, ha háború van, akkor fordítva.
A grounation vagy binghi egy szent nap a rasztafárik számára, amikor táncolnak, énekelnek, esznek-isznek és persze ganját szívnak. Az ünneplés akár több napig is tarthat.

A raszták külső megjelenéséhez szorosan kötődik a jellegzetes raszta frizura (dreadlocks), habár nem teljesen általános a hívők között. A hajviselet egyrészt visszavezethető egy ószövetségi mondathoz, mely azt mondja, hogy hajukat, szakállukat ne vágják le. Másrészt ez a haj mindenképpen hangsúlyozza a különbséget a fehér ember egyenes hajviseletéhez képest. Arról már nem is beszélve, hogy a raszta haj Júda oroszlánjának és a Babilon elleni lázadásnak is szimbóluma volt. A raszták egyébként a hajnövesztést egyfajta spirituális utazásnak is tekintik, amihez sok-sok türelem kell.


A hívők számára nemcsak a hosszú haj növesztése, de a marihuána - ganja - szívása is spirituális cselekedet. "Szentségnek tekintik, ami elősegíti a tudatosságot, békét és közelebb viszi őket Istenhez (Jah)." Sokan afrikai eredetűnek tartják a kannabiszt és afrikai kultúrájuk részének, amihez vissza szeretnének térni. Ezzel szemben pl. az alkoholt nem tartják az afrikai kultúra részének és vallják, hogy sokkal rosszabb hatással van rájuk. (Nos, ami igaz is.... érdekes egyébként, hogy az alkohol nem tiltott dolog, míg a marihuána igen. Tény pedig, statisztikák is igazolják, és mindannyian tudjuk is, hogy alkoholfogyasztásból mennyi baleset/haláleset/erőszakos cselekedet származik szerte a világon. De az alkohol már annyira beépült az életünkbe, s annyi pénz van benne, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy betiltsák...) Bár a ganja jótékony hatású, használata nem kötelező és vannak raszták, akik nem szívnak. Az indiai rasztahajú aszkéták több száz éve szívnak kannabiszt, és a több ezer indiai hindu bevándorlása óta terjesztik ezt a kultúrát Jamaicában. Hitük szerint a fű szívása bibliai szentség és segíti a meditációt és a vallásos szemléletet. Érdekes volt számomra, hogy a ganja annyira természetes Jamaikában, hogy a hotelben vacsorakor időnként a díszítés részét képezte. A fotóalbumban láthattok erre példát.
A rasztafári életet meghatározza az összetartozás érzése. Ezt a rasztafárik "oneness"-nek nevezik. Sok rasztafári közösségben él egymással. Isten tisztelete meghatározza életüket. Tulajdon nem létezik, ideális esetben a földterületet amelyre szükségük van, elfoglalják. Hazugság, lopás, gyűlölet, féltékenység, irigység, árulás elítélendő viselkedésnek minősül. Sok szempontból az egyenjogúság uralkodik, bár ez nem vonatkozik a nők helyzetére.

3. Nem akarok már túl hosszan írni minden egyes pontról (félve, hogy ekkora terjedelemben senki nem olvassa el :), szóval ezek után igyekszem rövid lenni.
A jamaikai gyerekek iskolai egyenruháját mindenképpen meg szerettem volna említeni. Ha a negrili fotóalbumot láttátok, akkor emlékeztek hogyan/milyen körülmények között él a legtöbb jamaikai. Nem rózsás a helyzet semmiképpen. Azonban ha reggel, az iskolába igyekvő gyerekeket láttam, egy teljesen más kép tárult elém. Míg hétköznap szedett-vedett, koszos ruhákban vannak, addig az iskolai egyenruha valami szent dolog lehet, mert soha egy piszkos, gyűrött darabot nem láttam. Minden (!) egyes iskoláson olyan tisztán, rendben, élére vasaltan állt a ruha, hogy gyakran azon gondolkodtam, hogyan élik meg ezt a kettőséget, azaz érzik-e vajon egyáltalán. Akármilyen is a helyzetük, az egyértelműen látszott, hogy az iskola különösen fontos szerepet kaphat az életükben.

4. A helybéli kifejezéseket szintén nagyon élveztem: "Yeah mon", "Respect mon", "No problem mon"... Ők az embert, angolul man-t, mon-nak mondják, írják. Az ember azt érezte az ottléte alatt, hogy semmin nem kell túlságosan idegeskedni, "just keep it easy", "everything's gonna be alright". :) Gyakran jutott eszembe, hogy valóban hányszor túldimenzionálunk eseményeket az életünkben és tulajdonképpen magunk bonyolítjuk a saját magunk életét. Annyi minden felfogás, hozzáállás kérdése... és a kevesebb idegeskedés nem hanyagságot, nemtörődömséget jelent. Ezt valójában Kanada is tanítja nekem, hogy ha történik valami, érdemes először pár lépés távolságot tenni, kicsit távolabbról megszemlélni és feltenni azt a kérdést, hogy mennyire fontos ez a dolog az én életemben? Mennyire érdemes bevonódnom, mennyire érdemes hagynom, hogy hasson a mindennapi életemre, hangulatomra. Ha ezt gyakrabban tennénk, egészen biztos vagyok benne, hogy jóval kevesebbet idegeskednénk, mert hamar rájönnénk, hogy nincs értelme. Semmi pozitív vonzata nincs ugyanis, csakis negatív...
So keep it easy, no problem man! :)



5. Általánosságban elmondható a jamaikai emberekről, hogy nagyon fontos számukra a zene és gyakran énekelnek is, csak úgy magukban. Abszolút nem zavartatják magukat, csak élvezik a zenét, ami biztosan sok minden segíti is őket keresztül. Szintén általános, de nem csak itt, hanem a feketék között általában, hogy kiváltképp szeretik a nagyobb testű nőket. Itt Kanadában is gyakran látni fekete férfiakat termetesebb fehér vagy fekete nőkkel. Ahogy megtudtam, ennek szexuális vonatkozása is van... Igaz, hogy az angol hivatalos nyelv az országban, de szinte mindenki beszéli az eredeti patois (patwa) nyelvet.

6. Ha jamaikai ételekről, italokról beszélünk, akkor mindenképpen kell említeni a jerk chickent, azt a helyi, csípős csirke specialitást, amit szinte mindenki imád. Én nem vagyok egy nagy csípős rajongó, de ez valóban finom volt és nekem is nagyon ízlett. Az országban akármerre is járunk, mindenfelé látunk útmenti árusokat, akiktől valódi, autentikus jerk chickent vehetünk. Hogy hogyan készül? Íme egy újabb Chuck videó, éppen a mi hotelünkből, ahonnan kapunk egy pici betekintést.



Amit én legjobban élveztem, azok a zöldségek voltak. Finomabbnál finomabbak, s majdnem egyiket sem ismertem előtte. El is határoztam, hogy meg kell ismerkedjem közelebbről a karib ételekkel. Itt szerencsére erre megvan minden lehetőség, hiszen majd' mindenféle hozzávaló kapható a helyi jamaikai, kubai stb. boltokban. :)) Az egyik kedvencem az okra volt, akinek van rá lehetősége, melegen ajánlom, hogy próbálja ki.
Az italok esetében a kávé egyértelműen kiemelendő, amit a sziget nagy részén elterülő Kék-hegységben készítenek. Az Appleton Estate rumja világszerte ismert és kedvelt, mely a legrégebbi szeszfőzde a szigetországban. Íme egy kép pár helyi specialitásról.

szombat, május 09, 2009

Negril, Jamaica 3.


A Rick's Cafe kapuit 1974-ben Richard Hershman nyitotta meg. Annak idején Negril egy csendes kis halászfalu volt, mindenféle modern kényelem - elektromosság, telefon, meleg víz - nélkül. A Rick's Cafe az első bár és étterem volt a maga nemében a nyugati sziklás partszakaszon, ami a közeli "7 mérföldes tengerpart" mellett egyfajta változatosságot nyújtott. A kezdetektől fogva helybéliek és turisták is felkeresték a bárt, hogy természetes környezetben gyönyörködhessenek a negrili, híressen szép naplementékben. (Mi ebből most sajnos nem sokat láttunk, mert eléggé felhős volt az ég. Ettől függetlenül így is nagyon szép volt.) Az évek során ez egyfajta tradícióvá is vált és a Rick's Cafe ma a legkedveltebb találkozási pont Negrilben.

A csodás kilátás mellett magáról a sziklafalról is érdemes szót ejteni, ami egy másik kivételes adottsága a helynek, s egyben a bárnak is. A sziklákról, kb. 11 méter magasból ugranak alá sokan a kristálytiszta vízbe, vagy búvárkodnak egyet a közelben, amit egyszer én is nagyon kipróbálnék. :) És ha még ez mind nem volt elég, akkor ott van a fantasztikus élőzene, a finom ételek, italok és a hely varázsa, amiből biztosan mindenki talál magának valami kedvérevalót.
A Rick's nem egyszer éledt már újjá megnyitása óta, hiszen a hurrikánok időnként nem kímélték ezt a partszakaszt sem. 1988-ban Gilbert zúzta teljesen szét az éttermet 7-8 méteres hullámaival, majd 16 évvel később Iván tette ugyanezt. Ez alkalommal 18-25 méteres hullámok romboltak le sok mindent a környéken. Az Iván hurrikán után azonban a Ricks harmadízben is újjáépült és nagyobb, elegánsabb lett, mint valaha volt.

Hogy milyen volt régen, azt nem tudom, de most egészen biztosan nagyszerű helynek tűnt, ahol mi is igazán jól éreztük magunkat. Néztük a szikláról ugrókat, fényképezgettünk, gyönyörködtünk a pazar kilátásban, reagge zenét hallgattunk és jamaikai sört - Red Stripe - ittunk (igen, még én is belekóstoltam, és ahhoz képest, hogy sör, nem is volt rossz :)). Mi kell még több? Enni nem ettünk ott - pedig azt mondják, nagyon jól főznek -, mert hamarosan indultunk vissza a hotelbe, ahol szintén várt ránk a sok-sok finomság. :)
A Rick'snek egyébként 60 személyzet dolgozik, kb. 4000 négyzetméteren. A legtöbbnek ez az első és egyetlen állása, sokan évtizedek óta dolgoznak itt és nem is vágynak máshová. A főszakács, Phillip Williams például 25 éve dolgozik a bár konyhájában. Szerintem ez szépen mutatja, hogy a Rick's-ben nemcsak vendégnek, de alkalmazottnak is jó lenni. Az ember másképp érzi magát egy ilyen helyen, mint ahol azt látja, hogy kényszerből, kényszeredetten szolgálják ki. A helybéliek mindenesetre nagyon büszkék a bárra és mindenfelé olvasni is, hol tesznek róluk említést a világban.

Például a Caribbean Travel and Life Magazin osztályozása szerint:
- a Rick's a világ tíz legjobb bárjainak egyike,
- a karib szigetvilág legjobb reagge bárja,
- Patricia Schultz könyvében is kiemelt szerepet kap. A könyv címe: "1000 places to see before yo die".

Íme két kis videó a hangulat kedvéért :)

Rick's Cafe, Negril, Jamaica from Livia on Vimeo.


Rick's Cafe 2, Negril, Jamaica from Livia on Vimeo.


A Rick's Cafe után pedig íme pár program, amik közül Negrilben és környékén választani lehet, s amelyek közül nem egy a gyerek számára ingyenes. Az első ötből választunk majd legközelebb... ;))

1. Dunn's River Falls és Ocho Rios Hilite
Az egy napos úton Jamaika északi partjának mentén utazhatunk végig, érintve egy kis halászfalut, Falmounth-t. Discovery öbölbe is eljuthatunk, ahol Columbusz Kristóf először szállt partra Jamaikában 1494-ben. A nap fő attrakciója a Dunn folyó vízesése, ami a szigetország egyik legismertebb és kedveltebb látványossága. A turisták itt felmászhatnak a vízesésen és gyönyörködhetnek a környékben.

2. Black River Safari és Y.S. Falls
Ez a túra már az esőerdő méységeibe visz minket. :) Hajókázhatunk a Fekete folyón, ami az ország leghosszabbika, egzotikus növényeket, állatokat látva út közben, mint pl. az amerikai krokodilt. Eljuthatunk az ország másik híres vízeséséhez az Y.S. vízeséshez, ahol meg is fürödhetünk a kristálytiszta vízben.

3. Reagge & Culture
Ezen a túrán Bob Marley életével ismerkedhetünk meg közelebbről. Szintén az északi part mentén visznek el bennünket a Szent Ann hegység belsejében található kis faluba, aminek neve Nine Miles (kilenc mérföld). Itt született és nőtt fel Bob Marley, és itt is temették el halála után. Mai napig Marley több rokona él a faluban, akikkel akár találkozhatunk is. :) Megnézhetjük a zenész házát, szobáját, ágyát ("we'll be together with a roof right over our heads, we'll share the shelter of my single bed") és egyéb olyan helyszíneket a környéken, amik megjelennek a dalszövegekben is. Például állhatunk a Mount Zion Rock-on, ahol Marley gyakran meditált: "Cold ground was my bed last night, and rock was my pillow, too"

4. Mountain Valley Rafting
A fél napos programon egy tapasztalt evező visz le minket a folyón, miközben a vidék történetéről, színes múltjáról mesél nekünk.

5. Mayfield Waterfalls
A szintén félnapos túrán a Mayfield vízeséssel ismerkedhetünk, ami szinte olyan, mint 21 egymás melletti jacuzzi. :) A helybéliek egyik kedvence ez a gyógyvízforrás, aminek erejében mélyen hisznek. Napközben tanulhatunk Jamaika növényeiről, fűszereiről, miközben sétálgatunk a folyó mentén.

6. Get Wet with the Dolphins & Dunn's River Falls
Ahogy a névből is kiderül, ezen program keretében delfinekkel lehet ismerkedni. Egészen pontosan választhatunk az ismerkedés, simogatás és a delfinekkel való úszás között. Gyerekekkel ez a program biztosan szinte 'kötelező', főleg hogy a gyerkőcök számára ingyenes is. :)

7. Kingston
Kingston felé kivételesen a déli parton utazhatunk végig, megcsodálva a Kék-hegységet útközben. Kingstonban megnézzük a West Indies Egyetemet, a Bob Marley Múzeumot, a belvárost, és a Nemzeti Stadiumot is. (Ez az egyetlen program, amire semmiképpen nem mennék el, mégha nagyon érdekelne is, a hatalmas gyilkossági rátára tekintettel, ami elsősorban a fővárosra koncentrálódik. Persze lehet, hogy elkerül minket a baj, de ne húzzunk ujjat az ördöggel, nem igaz?)

Mindezek mellett lovagolhatunk a tengerparton, búvárkodhatunk, vagy akár drótkötélen suhanhatunk végig az esőerdőn. Akik a rastafarik életével, kultúrájával szeretnének ismerkedni, azok ellátogathatnak egy rastafari faluba, nem messze Montego Baytől. Mint tudjuk, Bob Marley volt egyik leghíresebb követőjük, aki sokfelé vitte hírét a rastafari hitnek/életmódnak/világlátásnak.

vasárnap, május 03, 2009

Negril, Jamaica 2.

Azt írtam az előzőekben, hogy Jamaicában nem ajánlatos a hotelen kívül sétálgatni. Ez igaz is, de elsősorban úgy értettem, hogy egyedül nem. A fotóalbumba feltett képeken látni fogjátok, mire gondoltam... A turistalátványosságokra ez az ajánlás természetesen nem áll, ahová amúgy is csoportosan megy mindenki. :)

Rengeteg program közül lehet választani, amiket valóban érdemes megfontolni. Ezekről a következő bejegyzésben írok majd röviden. Persze akármerre járunk a világban, mégha csak egy hétre is, minden nap találhatunk más és más szervezett utakat, programokat, csak a pénztárcánk engedje. :) Jamaika igen sokszínű szórakozási lehetőségeket kínál minden korosztály számára. Hallottam és most már tapasztaltam is, hogy a jamaikaiak nagyon szeretik a gyerekeket, a mi szállodánkban is meglepően sok gyerekes család volt. A lehetőségek végigböngészése után mi úgy döntöttünk, hogy ezen az utunkon (mert remélem, nem utoljára jöttünk Jamaikába) elsőként magát Negrilt szeretnénk felfedezni magunknak. Kicsike város (nem is város, talán inkább falu), kevés látnivalóval, de mégis... Úgy gondoltuk, hogy a legtöbb program, amik mind fantasztikusan hangzanak - és amikre mind kivétel nélkül el is mennék - kevésbé szólnak az itteni mindennapokról és mi most szerettünk volna egy képet kapni az igazi Jamaikáról, arról az életről, amit nem látunk a hotel falain belül, vagy delfinlovaglás közben. Így a hét közepén mi a városkával ismerkedtünk.

Az "ismerkedést" egy kis vásárlással kezdte a szervezett csoport, ami első hangzásra kiábrándítóan hangzott. Miután összeszedtek bennünket a környező hotelekből, először az ún. Time Square-re mentünk, ami egyfajta pláza a környéken. (Az előző bejegyzés utolsó videóján feltűnik ez is egy pillanatra, onnan loptam a képet. :) Nem is értem, miért lepődtünk meg, hogy a boltok indiai tulajdonúak és leginkább indiaiak is szolgálnak ki - ahogyan otthon a kínaiak -, egy-két kivételtől eltekinve. Nem igazán tudtuk eleinte, mit kezdjünk az egy óránkkal, főleg annak tudatában, hogy lesz még egy másik óránk egy "Craftmarkert"-en is... Az óra végül is nézelődéssel és egy-két apróság vásárlásával eltelt.

Amennyire nem volt izgalmas a Time Square, annyira volt igazi jamaikai élmény a Craftmarket. Az itteni piacnak - ahol helybéliek árulják portékáikat- már igazi jamaikai "íze" volt. Az idegenvezetőnk előre figyelmeztetett minket, hogy ez az a hely, ahol alkudni kell, ahol igazi jamaikai kereskedés folyik. Gondoltam, voltam már ilyen piacon nem egyszer életemben, valószínűleg ez sem lesz más. Mondanom sem kell, tévedtem. Amerre csak mentünk, na jó, amerre csak próbáltunk menni, minden öt-tíz méteren megállítottak, kiabáltak már előre, hogy az ő kis boltjukba mindenképpen be kell menjünk, amolyan igazi jamaikai hangulatban. :) Néha kicsit zavarban is voltunk, mert alapvetően nem vásárolni jöttünk, hanem fényképezni és nézelődni (még pénzt sem vittünk túl sokat magunkkal). Persze mondták, hogy nem kell feltétlenül vennünk valamit, de bemenni és legalább megnézni, mi van bent, szinte kötelező. Most így utólag már olvastam, hogy ez egyfajta tiszteletadás is, megállni, beszélgetni mindenkivel és megnézni, miket árulnak.
Nos, a beszélgetéssel nekünk sem volt gondunk, hiszen mindketten elég kommunikatívak vagyunk, így jókat beszélgettünk néhány árussal és "respect mon"-nal köszöntünk el egymástól, öklünket összeütve. Igen, még én is, mint nő. :) Ez egy itteni köszönési/elköszönése szokás, amit a férfiak férfiakkal és nőkkel is egyaránt alkalmaznak. Vicces volt számomra minden egyes alkalommal, hogy öklözök egy jamaikaival. :)) De itt már csak így megy ez. :) Fogtok még ezzel találkozni egy-két videón. Akárhogy is, Negrilben és környékén valóban az emberek kedvessége az, ami abszolút feledhetetlen és amiért bármikor visszamennék. Nem tudom, így van-e ez az ország más részein is, de itt igen, ami mindenki számára fantasztikus élmény.

A vásárlás után kettévált a csoport és a többség maradt a nagy buszban, akik szórakozni, bulizni mentek tovább, mi pedig, egy amerikai házaspárral négyesben megkezdtük a Negrilrel való közelebbi ismerkedést. Úgy tűnt, nem sokakat érdekelt a település 'másik' arca. (Természetesen meg is értem ezt, hiszen mindenki pihenni, nyaralni jött és nem 'problémákat' látni, de minket őszintén foglalkoztatott.) A sofőrünkről, Marcusról ódákat kéne itt zengenem, mert mind a négyen tudtuk, hihetetlen szerencsések voltunk, hogy ő volt az idegenvezetőnk. Amellett, hogy végigautókáztunk a város olyan részein, ahová egyébként sosem jutnánk el, képet kaptunk Jamaika növény- és fűszervilágáról is. Ugyanis Marcus mindent tudott róluk. Míg mi azt gondoltuk, temérdeknyi gaz mellett autózunk el, az út végére az volt az érzésem, nincs is olyan. Meg-megálltunk az utak mentén és Marcus leszakított hol valamit egy fáról, bokorról, hol pedig csak egy "fűszálat", hogy közelről megnézhessük, megszagolhassuk. Mindennek tudta a nevét, és hogy mire használható. Ahogy mesélte, fiatalkorában senki nem ment errefelé orvoshoz, nem volt rá lehetőség, azonban a természetadta gyógyírek nőttek mindenfelé. Marcus nagymamája a gyógyfüvek igazi ismerője/használója volt, aki mindenre megtanította unokáját és ha valaki problémával fordult hozzá, őt küldte le, de nem a patikába, hanem azzal az utasítással, hogy hozzon xy füvet, termést vagy virágot, amiből tea, borogatás vagy másféle gyógyszer készült. Marcus szerint Jamaika ezért hihetetlen gazdag ország (lehetne), mert ami az utak mentén terem, az nincs mindenfelé, főleg ilyen sokszínűen a környező szigeteken. Mivel a mai fiatalokat már nem igazán érdekli az efféle tudás (tart is tőle, hogy mindez elvész), így jobb híján utasainak mesél Jamaika kincseiről, amiért mi rettentő hálásak voltunk. Az ott töltött hetünk egyik "highlight"-ja mindenképpen ez a kis utazás és maga Marcus volt. (Sajnos én abszolút nem értek ahhoz, amiről ő mesélt, így ezt nem tudom nektek továbbadni... :( Elnézést érte.

A városnézés után, késő délután érkeztünk a helybéli legrégibb nevezetességhez, a világítótoronyhoz. Aki érti a hajózás csínját-bínját, annak elmondom hogy a torony a szigetország legnyugatibb csücskében található: 18°15’ North és 78°23’ Westre. 1894-ben épült és 1956-ig kerozinnal működött, amit később acetilénre cseréltek. (Lásd a képeket.) 1985-től pedig napenergiával működik, amiről sajnos elfelejtettem képet készíteni a torony tetején, annyira lenyűgözött a látvány. A világítótorony őrzője, működtetője, Wilson 25 éve dolgozik ott és viszi fel az érdeklődőket a 103 lépcsőn keresztül a torony tetejére, ahonnan pazar kilátás nyílik a tengerre és a környékre. Innen már nincs messze a Rick' Cafe sem, ami nekünk is következő uticélunk volt, s amire szép rálátásunk volt a távolból.

Innen folytatom legközelebb, amikor is megismerkedhettek a Rick's Cafe-vel és egyéb más jamaikai nevezetességekről/programokról is írok pár szó erejéig, csak hogy lássátok, milyen más lehetőségek vannak. :)

szombat, május 02, 2009

Negril, Jamaica

Az általános jamaikai leírás - és egy kis reggae hangulat - után most elsőként Negrilről, s annak környékéről írnék. Úgy gondoltam, hogy most, Jamaikával kapcsolatban jóval több videóval szórakoztatlak majd benneteket, mert Jamaikát látni kell, érezni kell! :))

Negril bemutatását mindenképpen Richard Hershman, a Rick's Cafe (később erről bővebben) eredeti tulajdonoságnak idézetével kell kezdjem: "Your body has suddenly arrived where your mind has always been", azaz "Végre a tested is megérkezett oda, ahol a lelked mindig is volt".

A környék a nagyvilág által nem is olyan régóta ismert, hiszen ahogy mondják, még a mostani középkorú jamaikaiak is emlékeznek azokra az időkre, amikor Negril nem volt több, mint a világítótorony a sziklás nyugati parton és a turisták számára egyetlen szállás létezett, a Llantrissant, amit egy ír bevándorló épített a 20. század elején. A Llantrissant ma is működik, azonban sok-sok társa akadt mostanra, a legnagyobb szállodaláncokat is beleértve. Mint például a spanyol eredetű RIU hotellánc, ahol most én másodjára szálltam meg (Bill többször már), hiszen Mexikóban is Riu hotelt válassztottunk. Mindkétszer ún. "palace" szintű hotelben voltunk, és én személy szerint nagyon meg voltam velük elégedve. Ime egy kis videó a hotelről. (A videót Bill egyik munkatársa, Chuck készítette, aki mellesleg éppen ott volt a hotelben velünk pár napra. Egy esküvőt jött fényképezni, ugyanis Chuck munkája a cégnél az, hogy utazzon ide-oda a különböző nyaralási célpontok között és lefényképezze a hoteleket, a környéket, amik majd bekerülnek a katalógusokba, weboldalakra stb. Szörnyű munka, nem igaz?)



A környék első felfedezői a hetvenes évek hippijei voltak, akik természetesen nagyon vonzódtak az itteni gondtalan, vidám életstílushoz, a meleghez és az alacsony népsűrűséghez. Beáramlásukkal indult fejlődésnek Negril nyugati része, a világítótorony környéke. A hippiket elég gyorsan követték azok a látogatók, akiknek elépzelése jóval messzebb szárnyalt a hippik függőágyain és összetákolt házain - megindult tehát a luxushotelek építkezése is. A nyolcvanas évek mindezekhez képest is még széleskörűbb változásokat hozott, egyrészt újra az egykori hippiknek köszönhetően, akik most már ügyvédként, orvosként vagy üzletemberekként tértek vissza minden évben egy-két hétre, hogy visszaidézzék a régebbi szép időket. A hippik az itteniek szerint örök nyomot hagytak Negril-en, segítve a nyugodt, békés atmoszféra megteremtését, ahol a látogatók és a helyiek között nem ritkán szövődnek barátságok. Negril mindenképpen az egyik legideálisabb hely Jamaika felfedezésére. (Meg kell itt említenem - és nem csak Martaloc miatt -, hogy Jamaika nem mindenhol és nem alapvetően ilyen békés, hiszen az elkövetett gyilkosságok száma alapján másodikok a világon. Ennek, igaz nagy része a fővárosra, Kingstonra és az ottani különböző bandákra értendő, de ettől függetlenül sehol nem ajánlatos egyedül sétálgatni, bérelt autóval jönni-menni az országban.) A negrili emberek mindenesetre nagyon büszkék önmagukra, életstílusukra, ami már-már egyfajta nemzeti identitássá is válik.

Negril környéke természeti szépségekben sem szenved hiányt, nem is véletlen a turizmus erős fejlődése errefelé. Elég csak megemlíteni az ún. "Seven mile beach"-et ("7 mérföldes tengerpart", ami valójában kicsit több, mint 4 mérföld, azaz 6-7 km hosszú), a világ legjobb öt tengerpartjainak egyikét. Vagy a Bloody Bay-t, egy másik igen ismert tengerpartot/öblöt, ahol a hotelünk is feküdt. Szép, hosszú sétákat lehetett tenni a homokos parton, ami ritkaságszámba megy az egész világon. A Bloody Bay magyar fordítása egyébként "Véres Öböl" lehetne, s annak köszönheti nevét, hogy egykor itt ölték nagy számban a bálnákat. A szinte szabályos patkó alakú öböl mentén végig szebbnél szebb hotelek találhatók, egyetlen partszakasz kivételével, ahol helybéliek árulták saját készítésű dolgaikat. Ez a rész éppen a mi hotelünk jobb oldali szomszédsága volt. Sokan sétáltak arrafelé, ahonnan állandó reggae zene szólt, azonban estefelé én nem mentem volna arra...
Negril város egy oldala tehát ez a homokos partszakasz, ahol mi is voltunk, a másik pedig a sziklás rész, ahol szintén hotelek és sok-sok étterem működik egymás mellett. Itt felfedezésre váró barlangok és magas sziklák állnak, ahonnan a merészebbek örömmel ugrálnak le a vízbe kb 12 méter magasból. A helybéli, híres Rick's Cafe egyik nevezetessége pl. ez a sziklaugrás is. Ez a gyönyörű természeti kettőség csak itt található meg a szigetországban, ahogyan a már említett könnyed életstílus is. Szintén a helybéliek szerint a látogatók sehol máshol nem élvezhetik a világhíresen csodaszép naplementéket, a jamaikai vendéglátást és Negril különleges hangulatát együtt, egy helyen. :)
A negrili videó szintén Chucktól származik.


A következőkben jön még több személyes élmény Negrilről, különböző jamaikai programokról, a Rick's Caferől, jamaikai érdekességekről, a fényképeken pedig folyamatosan dolgozom. :) Szép hétvégét mindenkinek!